Elf siratóének

Zöld füvek között, ahol a Nagy Fa áll,

Oda nőtt lelkem, mint egy rózsaszál,

Simogatták arcom bársony elf kezek,

Akkor még nem tudtam, kik is az emberek.

Szaladtam fürgén, s fára másztam én,

S este a táborban mesét szólt a vén,

Fiatal voltam még, mint egy kisgyerek,

Nem is sejtettem, hogy mitől félhetek.

Felnőttem magasra, akár egy hegy-orom,

Mulatság éjszakám, s munka volt nappalom,

Anyám meg csak mondta: „Lány után menjetek!”

Ifjak voltunk még, siheder fergeteg.

Egyik nap aztán vágyam messze szállt,

Messzi földön túl, ahol a Nap se járt.

Kardot vettem hát, és indultam tova,

El sem köszöntem, s nem tudtam hova,

Csak vittek lábaim, messze vittek el,

Kerestem mindenütt – sehol egy égi jel,

Sokat kutattam, de sehol egy parány:

Hogy miért indultam el, az máig is talány.

Soká bolyongtam, s vágytam már haza,

Tudtam, már rég látott a Nagy Elf-Palota,

Siettem vissza hát, hogy lássam büszke népét,

S hallgassák meg együtt hosszú út regéjét.

Útközben aztán botor rabló-csapat

Harcba szállt erőmmel, rám tört az áradat.

Helyt állt büszkeségem, bár sok sebet kapott,

Végül az ellenség gyáván elfutott.

Így értem hát vissza, s mit lát két szemem:

Otthonom lángokban, a tűzé lett mindenem,

S akiket szerettem, a romok közt égtek.

Pedig ők tiszta és jó életet éltek.

Megtörten zuhantam a felperzselt földre,

Üszkös testeket áztattam könnyesre.

Gyászom végtelen, s a lelkem hideg volt.

A világ s az erdő is velem gyászolt.

Eltemettem őket, nyugodjanak békén

Egyszerű sírban, atyáik szent földjén,

Hisz aki ezt tette, nem sokáig boldog,

Elveszek, ha kell hát, de ti is meghaltok!

Harcra készen állva, kivont, éles karddal

Indultam el újra, s sok erdei vaddal,

Bosszút esküdtem az Ősök sírjánál,

Megölök többet, jobbat is magamnál!

Ám az ember féreg, csellel jött ellenem,

Bokrokból, fák mögül nyilaztak becstelen.

Most az én vérem is az ősi földbe folyik,

S kikelti a csírát, haragom magvait:

Míg ellenséget ismer, soha nem alhatik.

Írta: Ygnar