James O’Barr

- A holló írója és alkotója -

Mihelyt a tollat fogni tudtam, elkezdtem rajzolni. Pontosabban a ceruzát. A kifestőmben a képek nem tetszettek nekem, így a hátoldalára rajzoltam magamnak valamit és így ment tovább. Egyszerűen soha nem hagytam abba. Notesz nélkül soha nem megyek sehova. A repülőn ülök vagy az autóban vagy akárhol és dolgozom egy jeleneten vagy akár egy képen. Vagy párbeszédeken, vagy cselekményeken. Ezekből a vázlatfüzetekből biztosan 100 van nekem, amelyek tele vannak 15 év rajzaival. Nem vagyok tipikus művész, akinek adnak egy forgatókönyvet, amit aztán rajzokká változtat. Minden, ami tőlem származik…én vagyok a szerzője és a teremtője. Személyes kapcsolatom kell, hogy legyen azzal, amit csinálok, mert ez a munka nagyon sokat követel tőlem. Minden egyes vonal a rajzon tőlem származik és minden egyes vonalnak van jelentése. „Semmi sem jelentéktelen.” Mindennek megvan a jelentése, mert mindez engem magával ragad. Legyen érdemes, ha ennyi érzelmet invesztálok. Minden projekt, amit én csinálok számomra személyes kihívás. Magamnak csinálom. Nemcsak a szórakoztatásra készültek. Hosszú időn keresztül azt gondoltam, ez olyan, mint egy terápia. A problémáimat, haragomat, frusztrációt papírra vetem. Ez sokkal olcsóbb volt, mint egy terápia.

Egy pótkocsin születtem és valamikor egy hét múlva kerültem kórházba. Az édesanyám annyira maga alatt volt, hogy azt sem tudta pontosan, mikor születtem. Valamikor karácsony és újév között, mondta ő. Nos január elsejét jelölte ki. Én vagyok az újév reménye.

Korai, alkotói éveimet állami gondozásban töltöttem. Úgy hétéves koromban adoptáltak először. Éveim nagy részét nagy gyerekcsoportokban éltem. És néhány szülővel is. Ha néha hétvégére kölcsönadtak családokhoz soha nem tartott sokáig. Ezek nem voltak túl jó szituációk. Ezek az emberek még állatokat sem érdemelnek meg, nemhogy még gyerekeket. Azt gondolom, hogy a pénz nagy szerepet játszott ezeknél az embereknél. Egy hétvégéért gyerekenként 100 dollárt kaptak. Amikor fiatal voltam úgy éreztem az a legjobb, ha csendben vagyok. Ne tereld magadra a figyelmet! Menj a sarokba és foglald el magad, és ne rendetlenkedj. Biztos vagyok benne, némelyik család azt gondolta rólam, hogy fogyatékos vagyok, mert soha nem szóltam egy szót sem. Senkivel nem barátkoztam, magamba zárkóztam. És mi lett az eredménye…

Felnőttként nem tudtam kommunikálni. Ezért tanultam meg magamat papíron kifejezni, ami ekkortól pozitívan hatott rám. Nem vettem részt soha képzésben, mindent magamtól tanultam. Az anatómiát nem a képregényekből tanultam. Ez a mai nagy művészek hiányossága.

Ők egy eltúlzott képről tanultak. Egy eltúlzást még jobban eltúloznak. Ennek az élethez semmi köze. Az izomszerkezetek teljesen hibásak. A figuráknak nincs tömege, nincs teste. Én a rajzolást Michelangelo szobrairól tanultam. Klasszikus szobrok, festmények abból az időkből. Egyszerűen dolgoztam rajta. Ha valami nehezen ment pl. a kezek, a lábak és az arcok, olyan dolgok, amik sokaknak nehezen mennek…addig dolgoztam rajta, amíg azt gondoltam, hogy már minden pozíciót le tudtam rajzolni és a figura elevennek tűnt. Ha hiszik, ha nem, a művészeti képzésben megbuktam. Volt egy buta tanárom. Nem akarok nagyképűnek hangzani, de annyival előrébb jártam mindegyiküknél, hogy azokat a típusú feladatokat, dolgokat, amiket én már kisgyerekként rajzoltam egyszerűen… ezeket nem akartam csinálni. Nagy epikus jeleneteket festettem, amíg a többiek kúpot rajzoltak. És mert megtagadtam a háromdimenziós-óvodai alapok rajzolását ezért megbuktatott. Emiatt később végeztem. De ez akkor nekem egyáltalán nem volt fontos. A nevelő szüleim olyan emberek voltak, akik délről jöttek, keményen dolgoztak. Számukra a művészet nem volt lehetőség. Csak egy hobbi elütni az időt. Azt hiszem, számukra a rajzolás egyenértékű volt a kártyázással. Csak időtöltés. Mikor tinédzser voltam, elértünk egy olyan pontra, amikor otthon nem rajzolgattam, mert elpazaroltam az időt. Azt mondták, keressek egy igazi foglalkozást, amit aztán meg is kellett tennem. Tányért mosogattam egy étteremben, dolgoztam öregek otthonában. Hosszú ideig megtiltották otthon a rajzolást. A könyvtárban vagy az iskolában rajzoltam. Csakis titokban. 16 éves koromig az életem úgy tűnt számomra, mint egy kemény teszt, amit ki kell állnom. Még mivel kell megbirkóznom? Olyan volt, mintha Isten a könyökét mindig a tarkómra szegezné. Ki kellett bírnom. Ki kellett állnom a próbát, hogy jobb dolgok történhessenek velem.

16 éves voltam, amikor találkoztam egy lánnyal. Olyan volt számomra, mint egy angyal. Ő abszolút az volt, akit valaha is kívántam magamnak.

Azt gondoltam: „Sikerült, kibírtam.” Azért mert nem adtam fel. Küzdöttem 16 kemény éven át és végezetül megkaptam a jutalmat. Ő teljesen az ellentétem volt. Én szeszélyes voltam, gúnyos, tele méreggel. Ő, mint egy ragyogó, fehér fény, amely mindig vidám volt. Soha nem hallottam, őt, hogy valakiről egy rosszat szóljon. Ha valakit gúnyoltam, akkor Ő kiemelte annak jó oldalait. Olyan volt, mint a pozitív és a negatív. Tökéletesen illettünk egymáshoz. Tökéletes volt az egyensúly. A rossz, amit az emberekben láttam…Ő pozitív aspektusból nézte. Szóval teljesen szerelmes voltam. Olyan volt, mintha találkoztam volna valakivel, akiben semmi rosszat nem találtam. Olyan volt, mint egy ragyogó fény. Három éven át szinte minden napot együtt töltöttünk. Eljegyeztük egymást. A záróvizsga után szerettünk volna összeházasodni. Ekkor egy részeg elütötte Őt. Teljesen összetörtem. Minden, amit sikerült elérnem tőle függött és hírtelen mindenféle ok nélkül eltűnt. Ez nem olyan volt, mint valami betegség vagy valami más, amit előre lehet látni. Valaki úgy döntött, hogy részegre issza magát és egy mellékutcában 110km/h sebességgel száguld és Ő hirtelen eltűnt.

Nem tudom, hogy akkor hittem-e Istenben. Ha igen, akkor becsapva éreztem magam. Miért teremtette ezt a szép és tökéletes virágot, ha most egyszerűen eltapossa? Olyan volt, mintha megbüntettek volna. Megmutatták nekem ezt a csodát, amit egy pillanatig tarthattam, aztán elvették tőlem, mint egy jó móka.

Akkor elvesztettem egy időre az emberekbe vetett hitemet.

A következő három év önpusztítással telt. Haragudtam az életre. Mindenen átvágtam. Amikor kisgyerek voltam mindig játszottam egy játékot a fürdőkádban. Megpróbáltam a vizet a kád egyik felében tartani, ami lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen de én ilyen játékot játszottam. Mintha az életben is ezt csinálnám. Megpróbáltam minden rosszat és mindent, ami engem tönkretett visszatartani. Egy ideig lehet ezt csinálni de aztán rájövünk, hogy értelmetlen. Nem lehet állandóan így élni. Soha nem lesz vége. Rájöttem, hogy az életemet egy mederbe kell terelni vagy teljesen lerombolom magamat. Nos így találtam ezt az utat „ A holló ” minden bosszúságot, fájdalmat és dühöt magam mögött hagyni. Hosszú ideig ez volt a terápiám.

Egy autókereskedőnél dolgoztam napi 8-10 órát. Hazamentem és hajnali 2-3 óráig rajzoltam. Felkeltem és minden nap ugyanazt tettem. Nem éltem igazi életet. Leültem az időmet. De lassan felépültem. Azt hiszem, a zenének nagy szerepe volt ebben. Találtam pár együttest, akiknél éreztem, hogy valamit mondanak nekem, nekem beszélnek. Ahol valaki igazán megértette, hogy mit érzek és azt meg is erősítette. Joy Division. Joy Division nagy hatással volt rám. Az ő hatása „ A Holló „ könyvben meghatározó. Eric az érzelmeim útmutatója volt. Magamat soha nem rajzoltam le szívesen. Nos, kitaláltam ezt a figurát, ezt az egyént, akinek az arca valahogy Peter Murphy-é volt és testében Iggy Pops.

A teste és a mozdulatai rugalmasak, macskához hasonlítanak. Shelly pedig Beverlynek a mása. Alig változott. Megtartotta a 70-es évek frizuráját. Megpróbáltam az ártatlanságát kifejezni és a fehér fény tulajdonságát bemutatni, ahogy én őt láttam. Nagyon nehéz volt. Fájt. Gyakran úgy éreztem, sebeket szakítok fel. Régi sebeket. Ilyenkor csak néhány oldalt voltam képes rajzolni. Abba kellett hagynom. Ezért volt szükségem majd 9 évre a művemet befejezni. Egyszerre 20 oldalra voltam képes. Aztán be kellett fejeznem. Ezért gyakran a fejezetek 3, 4 vagy 10 oldalasak „ A holló „ –ban. Így írtam a sorozatokat. Úgy dolgozom, hogy egy jelenetet teljesen befejezek. Nem állok fel, és nem fejezem be addig, amíg el nem jutok oda, ahova akartam. Mert, ha abbahagyom, és a következő nap folytatom mindenütt hibát találok. Száz okot találok, hogy miért nem tetszik. Nos, Nem engedhetem meg magamnak, hogy abbahagyjam, majd kritizálhassam, mert nekem semmi nem tetszene, soha nem lennék kész.

A teremtés rész a legfontosabb számomra. A fejemben van az a kép amit papírra akarok vetni. Ha 60%-ot sikerülne lerajzolni nagy siker lenne. Többre még soha nem voltam képes. Ha elérném a 100%-ot akkor inkább abbahagyom. Festmények, amelyek a galériában vagy a heverő felett lógnak soha nem voltak fontosak a számomra. Soha nem a kész mű, csak ami a fejemben van, hogy lerajzoljam volt fontos számomra.

Valahogy a 80-as évek végére végre elkészültem. Azt hiszem az első oldal 1981-ben készül el…

Az egésszel pedig 1989-ben lettem ész. Soha nem akartam nyilvánosságra hozni. Nem mutattam meg senkinek. Egy út volt nekem, hogy…ez a kitalált dolog nekem kellett, hogy segítsen. Majdnem minden könyv alapja egy igazi, élő ember. Kolléga, ismerős. Jim Carroll a 70-es évek költője, énekese, aki hatással volt rám. New York-i és a 70-es évek részese. Nagyon jó szövegeket írt. Az USA-ban volt egy ismert dala: „People Who Died”. A neveket Detroit épületeinek falfestéséből vettem. Néhány utcasarok a könyvben tényleg létezik. Pontosabban mondva egyik hely sem kitalált. Mind létező helyek, legalábbis akkoriban léteztek. Helységek Detroitban és környékén. Sokat közülük leromboltak. Detroit a szerencsejátékok városa. Megtisztították a várost a gettóktól a hatalmas kaszinók számára. Az emberek azt képzelik, hogy Detroit egy veszélyes város, ahol minden megtörténhet. Ha délre utazom, és azt mondom, hogy Detroitból jöttem az emberek meghátrálnak egy lépést. Komolyan vesznek. Megkérdezik, hogy miért élek még Detroitban. Persze, itt nőttem fel, és itt vannak a barátaim. Innen származom, nem akarok innen elmenni. Detroitnak van története. És van valami negatívuma, ha azt mondom, hogy Detroitból jöttem, ami mindig szórakoztat. Ezt nem érzi az, aki azt mondja: „ Pittsburgh-ből jöttem”.

Legszívesebben tintával és tollal dolgozom. Jobban szeretem a fekete-fehéret, mint a színeset. Különösen magamnak. De nem fekete-fehérben gondolkodom vagy fekete-fehér filmeket nézek. Csak úgy gondolom, hogy a képregényekben a lendület a vonalvezetésben és a tintában rejlik. A színek valahogy elterelnék a figyelmet. Ha festményt festek, az egy teljesen más technika számomra. Olajfestmény és aquarelle teljesen mások, mint a képregény. Megpróbáltam az álmaimat lefesteni, vízfestékkel kifesteni, finomabbá, álomszéppé tenni.

Amikor fiatalon szegény voltam meg kellett találnom a legolcsóbb anyagokat.

Megtanultam, hogyan kell velük bánni. Soha többé nem változtattam. Néha vásárolok drágább festéket, amikor a K-Martban vett szín ereje túl gyenge.

De megtanultam,hogy az olcsót, hogyan tehetem hatásossá és nincs kedvem változtatni. Ugyanaz a rajztáblám amire 15 éves koromban rajzoltam.  Látszik rajta. Tinta-és színfoltokkal tele. 16 éves koromban vettem valamelyik első fizetésemből. Öregek otthonában dolgoztam. Még soha életemben nem volt annyi anyám, mint akkor. „ Fiam, fiam”. „Vigyél ki a napra!” „Vigyél ki a kertbe!” Mindegyikük tolókocsiban üt, én tologattam őket. Megosztottam velük a cigarettát. Csak egyszer nem osztottam meg. Miután egy héten keresztül egy 75 éves öregemberrel osztoztam a cigarettán, odajött hozzá egy orvos és azt mondta: „Ennek az embernek ne adj cigarettát. Szifiliszes!”

„Jó hogy szól! Egy hete osztozom vele!” 12 évig autókkal dolgoztam. Elegem lett belőle. Ahogy megtanultam valamit, unalmassá vált. Valami mást akartam tanulni. 6 év után, amit autókkal töltöttem, munkával a karosszérián, nem hiszem, hogy még valamit tanulhattam volna. Nem is tudom, úgy 30, 31 éves lehettem, valami olyasmit akartam csinálni, ami kihívást jelent számomra. Miközben tanulhatnék valamit, amiben kiteljesedhetek. Megpróbálkoztam az orvosin a Wayne State-en. Az eredményeim egész jók voltak. Péntekenként autókat kalapácsoltam. Hétfőnként pedig iskolában ültem. A Wayn State őrületesen drága, így két év után újra dolgoznom kellett. Ismét egy autóműhelyben dolgoztam. A tervem az volt, hogy egy vagy két évig dolgozom majd de…közben elkezdtem a képregényezést. Sikert arattam. Pólókat készítettem egy képregény árusnak, hogy ki tudjam fizetni a számláimat. A tulajdonos szerette a munkáimat. Meg is kérdezte egyszer, hogy otthon van-e képregényem. Nos, elvittem neki és megmutattam. Nagyon tetszett neki, nyilvánosságra akarta hozni. Valahogy így született a Caliber képregény. Detroitban két vagy három üzlet tulajdonosa volt. És ott volt a többi szeretnék művész lenni, akik ott laktak, és péntekenként jöttek újabb képregényekért. Ő meglátta bennük a tehetséget. Nos, eldöntötte, hogy nyit egy kiadót. És „ A holló” volt az első könyv. Nagyon jól el lehetett adni és eljutottam arra a pontra, hogy talán tudnék belőle élni. Összehasonlítottam a fizetésemet, az autóműhelyét és a képregényekét. Körülbelül ugyanannyi volt. Úgy gondoltam, nem kellene az ujjaimat sebesre dolgozni egy autón, ami nem is az enyém, ha már azt is tehetném, amit szívesen teszek.

A harmadik kiadás után ajánlatot kaptam filmtársaságoktól, stúdióktól. Nagyon meglepődtem a gyorsan támadt ötleten. Számomra ez már mindig is film volt. Mielőtt elkészítettem egy oldalt, felvázoltam, Storyboard-ot készítettem. Az apám buszvezető volt Detroitban és egész nap ugyan azt a két horrorfilmet néztem meg. Majd hazafelé újra felvett apám. Sok hétvégét töltöttem így. A filmek nagyon befolyásolnak. Ha képregény rajzolok, mindig eszemben van a kameraállás, és arra gondolok, hogy hol -pedig rajzolok- de arra gondolok, hogy hová állítanám a kamerát. Tulajdonképpen a fejem a kamera, ahonnan a jelenetet látom. A képregények ugyan úgy működnek, mint egy film. Ha a kamerát messze tartjuk az eseménytől formaivá teszi, kevésbé bizalmas. A képregényeknél ez ugyanígy van. Ha valakit közelről filmezünk direktté válik, információ gazdaggá. Ebből a szempontból a képregény és a film nagyon hasonlítanak. Másik oldalról a képregény teljesen más, mint a film. Az idő olyan, amit az olvasó nem irányíthat. Milyen soká néz egy képet, vagy olvas. Nos, le kell lassítani. Több képet rajzolni, több sorban, hogy több időt töltsenek az olvasással. Több párbeszédet vagy szöveget írunk egy oldalra, hogy minél tovább maradjon az olvasó egy oldalnál. Vagy ha fel akarjuk gyorsítani, akkor nagyobb képeket rajzolunk. Pl. az akciós jeleneteknél. Én mindig három vagy négy képet rajzolok. Egy nagy képet az egész oldalra. Néha mindkét oldalra rajzolok egy nagy képet. Ezt úgy hívják egy kép két oldalon. A másik nagy különbség a képregény és a film között a hang. A képregénynél ezek a nagy hanghatások, amikor a képre keresztbe írunk. Csak remélhetjük, hogy az olvasó elfogadja és a hangot a saját fejében hallja. Arra kérjük az olvasót, hogy saját magának elképzelje.  Vizuális segítséget nyújtunk számára, képzelje le a fejében a hangokat és a hangeffektusokat. Ehhez adjuk ezeket a vizuális hatásokat. A filmnél mindent az ölükbe adunk. Háttérzenével, digitális hangzásokkal és minden más egyébbel.

Nem éreztem magamban ambíciót, hogy egy filmkészítésben részt vegyek. Azt gondoltam, 2-3 évig gondolkodnak rajta és ennyi. Majd befejezik, és mindent visszakapok. Nem gondoltam, hogy megfilmesítik, és hogy ilyen gyorsan.

Két éven belül elkészült. Ami egyszerűen hihetetlen. Egyszer az egyik rendező egy értekezleten azt mondta és ez most nem vicc, azt mondta: „ Csinálhatnánk belőle musical-t.” „Felkérjük Michael Jackson-t és Julien Temple legyen a rendező.” Gondoltam ez egy vicc és elkezdtem nevetni. De ő teljesen komolyan gondolta. Ez Hollywoodban így van. Olyan, mint egy gyönyörű fa, amit minden kutyának le kell pisilnie. Azt mondtam: „ Minek vesztek meg dolgokat, ha ennyire megváltoztatjátok, hogy többé senki nem ismer rá?” „ Találjátok ki a saját történeteteket.” „ Miért készítsem el, ha ti úgyis megváltoztatjátok?” Messze eltávolodtak attól, ami az valaha volt. És aztán, amikor Alex Proyas és Brandon beszálltak…mindketten rajongói a képregénynek. Azt akarták, hogy térjek vissza az eredetihez. Különösen Brandon kedvelte ezeket a könyveket. Télleg tőle függött, hogy a film olyan szorosan kapcsolódott a képregényhez. Véleményem szerint Brandon és Proyas azok, akik ezt a filmet elkészítették. Ők a sztárok. Valamikor a 30-as években megkérdezte valaki Raymond Chandlert: „ Mit gondol arról, hogy Hollywood mit okozott a könyveknek?”

Azt mondta: „ Hollywood semmit sem okozott a könyveknek. Ugyanott vannak a polcon ahol eddig is voltak.” Hát így gondolkodom a dolgaimról. Ez valami más. Soha nem lesz az amit szeretnék belőle. Soha nem lesz tiszta és szórakoztató. Ez az én személyes mondanivalóm. Amúgy nem tudtam volna megcsinálni. Próbálkozom egy egyszerű képregényíró lenni de nem tudok. Nem tudok Pókember-vagy X-Men-Story-t írni. Nem vagyok rá képes. Nos, egyszerűen folytatom amit tudok. Amit jól tudok, és remélem, nem válok unalmassá vagy nem ismétlem önmagam.

Apám halála után átnéztem a papírjait és megtaláltam a bankkivonatait. Láttam, hogy éveken át 2,30 dollárt keresett óránként. Hihetetlen, hogy a családom ennyi pénzből élni tudott. Amikor ezt láttam újabb tiszteletem az övé volt. Tudtam, hogy nincs sok mindenünk, de soha nem volt hiányom semmiből. És aztán megértettem miért dolgozott 80-90 órát egy héten. Soha nem volt apám, akivel fogócskáznék vagy Baseball játékra jártunk volna, vagy hasonlók. Egy ember volt aki hazaérkezett vacsorára. Ilyenkor én már aludni mentem és még mielőtt felébredtem volna Ő már elment. Akkor töltöttem vele a legtöbb időt, amikor vele utazhattam a buszán. De jó ember volt, sose panaszkodott. Ebből a szempontból rá akartam hasonlítani. A feleségem nemsokára szült egy kislányt. Bár 40 éves vagyok de úgy érzem magam, mint egy tinédzser. Most ugyanolyan boldog vagyok, mint 18 éves koromban. Örülök, hogy nem adtam fel és elfogadtam a dolgokat olyannak, amilyenek voltak. A kísértés nagy volt, egyszerű feladni. Örülök, hogy nem tettem azt. Tovább küzdöttem, eltoltam magamtól a negatívumokat. Meglett az eredménye. Úgy gondolom, mindenem megvan, amire vágytam. Amit egész életemben akartam. Tudom élvezni az életet. Nem olyan, mint egy kemény teszt. Vagy arra várok, hogy mikor lesz már vége és kezdődik a jó rész. Mintha elkezdődött volna. Sajnos a világ tele van emberekkel, akik ugyanabban a szituációban vannak, mint én voltam. Nem remélik, hogy valami megváltozik. Örülök, hogy a munkáimban látják, hogy az alagút végén van fény. Remény. Az igazi szeretet tényleg létezik. Nemcsak egy gondolat, valóban létezik. Sajnálom azokat az embereket, akik sosem tapasztalták meg vagy soha nem fogják megérteni vagy azt gondolják, az csak egy gondolat, soha nem érhető el, mert létezik és lehetséges. Boldognak gondolom magam, hogy átélhettem ezt. Amikor Karennel találkoztam, olyan volt, mint az első szerelem. Nagyon boldognak érzem magam.