Fõszereplõk: Remus Lupin, Hermione Granger.

Tartalom: Minden egy váratlan találkozással kezdõdik a Mágiaügyi Minisztériumban…

Kategória: általános, romantikus.

Mûfaj: novella

Korhatár: +12

Megjegyzések: a sztori figyelmen kívül hagyja JKR által írt HP 7. kötet történéseit. A történet a Voldemort ellen irányuló, gyõztes háború után 5-6 évvel játszódik.

A mások élete – írta: Angel8

Hermione Granger egykedvûen szállt ki a liftbõl a Mágiaügyi Minisztérium csarnokában. A hatalmas és elegáns csarnokban rengeteg ember tartózkodott. Lejárt a munkaidejük, vagy végeztek ügyes-bajos dolgaik intézésével, és éppen hazafelé tartottak.

A tömegben véletlenül Hermione nekiment egy magas, háttal álló férfinak.

- Elnézést kérek – morogta a lány, fel sem nézve. Rengeteg feladatot sóztak a nyakába a hétvégére, így egyáltalán nem tudott örülni a pénteknek. Barna haját komoly kontyba kötötte, szigorú egyentalárjával beleolvadt a hivatalnokok tömegébe.

- Hermione Granger… Már meg sem ismersz? – szólt utána a férfi kellemesen mély hangon. Hermione egy pillanatra megtorpant, felkapta a fejét. Ismerte ezt a hangot.

- Lupin professzor? – nézett vissza fürkészõn a válla felett. A férfi elmosolyodott a megszólításon, mire a Hermione kezében tornyosuló aktakupac önállósította magát, és a földre borult. A pergamenek ezer és egy felé gurultak, repültek.

- Már nem vagyok professzor, Hermione – jegyezte meg a férfi, majd a lánnyal együtt lehajolt, hogy összeszedegessék a széthullott iratokat.

- Valóban nem – mosolygott magán Hermione. Ennél kínosabb találkozást el sem tudott volna képzelni Remus Lupinnal. Amikor réges-régen elképzelt egy személyes, magánjellegû találkozást a férfival, az biztosan nem így kezdõdött volna. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. – Mi járatban van a minisztériumban? – kérdezte, mikor egyszerre nyúltak az utolsó pergamentekercsért.

- Volt egy kis dolgom az aurorparancsnokságon – legyintett Lupin könnyedén. Szeme érdeklõdve kutatta Hermione arcát. A férfi erõsen megõszült, mióta Hermione nem látta. Öt év telt el a háború óta, azóta a lány semmit sem hallott Lupin felõl.

A férfi vékony volt, sápadt arcú, karikás szemû, mint mindenkor. Elõzõ héten volt telihold. Az átváltozás nyilván megviselte. A vérfarkaskór legyõzhetetlen maradt a mai napig, így Lupinnak minden bizonnyal gyötrelmes órákat kellett elszenvednie múlt szombaton.

- Látom, te meg itt dolgozol… Tényleg is… Nem bánod, hogy tegezlek? Magázódhatunk is, ha úgy gondolod – mosolygott halványan a férfi. Hermione tágra nyílt szemmel meredt Lupinra, aztán elnevette magát.

- Ugyan…

- Ez hétvégi munka lesz? – nézett Remus az ismét Hermione ölébe gyûjtött kupacra.

- Ne is kérdezze – morgott Hermione. – Azt hiszi a fõnököm, hogy nincs magánéletem…

- Tegezhetnél – mosolygott Lupin, aztán elvette az aktakupac felét a lánytól. – És, ha már a magánéletednél tartunk… Valóban nincs magánéleted?

- Hogyne volna! A szombat délutánt Csámpással töltöm, vasárnap pedig a szüleimmel ebédelek – védte meg magát a lány. Belegondolt, hogy elég szánalmasan hangozhatott az utolsó mondata.

- Értem. Akkor nem bánod, ha meghívlak egy csésze kávéra? – kérdezte somolyogva Lupin. Szürke szemében kis lángok gyúltak.

- Nem bánom, dehogyis. Ismerek a közelben egy kellemes kávézót, ha nem… bánod, hogy muglik járnak oda…

- Sosem zavartak a muglik, Hermione…

- Gondoltam – bólintott a lány, aztán elindult a földfelszínre vezetõ lift felé. Lupin követte. – És… Hogy telnek a napjaid?

- Egyszerûen. Teszem a dolgom, ahogy mindenki. Próbálom meggyõzni a magamfajtákat, hogy ne lázongjanak az új törvények ellen. Néha sajnos a diplomácia sem elég közöttük… A vérfarkasoknak soha semmi nem tetszik. A maguk útjukat akarják járni, szabályok és felügyelet nélkül…

- Hallottam néhány esetrõl. Pedig szerintem az új szabályozás sokkal empatikusabb, mint a régi. Munkát vállalhatnak, és hasonló jogokkal élhetnek, mint a mágusok… - sóhajtott Hermione. – Nem értem, miért nem tudják elfogadni az új rendszert…

- Azért, mert így be kellene állniuk a sorba. A törvények rájuk is vonatkoznának, volnának kötelezettségeik… Így viszont szabadon, és öntörvényûen rendelkezhetnek a vérfarkasok. Egyesek szerint sokkal jobb hordában élni, semmint társadalomban…

- Néha elgondolkodtat mások élete… - jegyezte meg Hermione, amikor észrevette a mordarcú fõnökét átvágni a csarnokon. Rögtön magukra csukta a liftajtót, hogy az azonnal elinduljon, és a fõnök nehogy észrevegye a menekülõ lányt. Lupin felismerte és megmosolyogta a helyzetet. – Talán nem is lehet olyan rossz hordában élni…

- Az biztos, hogy nem kell a fõnök elõl menekülni péntek délutánonként.

- Engem itt kihasználnak. Ha nem tudnám, hogy milyen fontos és felelõsségteljes munkát végzek, rég felmondtam volna… De akkor ki intézné a varázslények jogi osztályának a hivatalos ügyeit? Az adminisztrátorokon múlik minden – forgatta a szemét Hermione.

A lift lelassult, majd egy hatalmasan zökkenve a felszínre ért, ahol kiszállhattak az utasai. Hermione szívverése felgyorsult, ahogy kinyitotta a telefonfülke ajtaját, és egy pillanatra összeért a keze Lupinéval.

- Sajnálom – sóhajtotta a férfi.

- Semmi gond – mosolygott Hermione. Halványan elpirult, majd sikátor hûvös szele kissé rendezte a gondolatait. Mintha minden régi emléke és vágya a felszínre került volna azzal a véletlen érintéssel. Lupinnak talán semmit sem jelentett… bezzeg neki… a szíve is belesajdult…

- Hogyhogy még nem mentél férjhez? – kérdezte halkan a férfi.

- Ki vett volna el? Unalmas hivatalnok lett belõlem…

- Azt vettem észre, hogy Ron régebben érdeklõdött irántad.

- Az nagyon régen volt. Egyáltalán honnan vetted észre? – kapta fel a fejét a lány.

- Csak úgy felfigyeltem rá… Még a háború idején volt. Emlékszem, régen, egyszer még a hadiszálláson a konyhában ültetek, és Ron valamit nagyon magyarázott neked; én pedig még a konyhába sem mertem bemenni, nehogy megzavarjalak benneteket…

- Nem mondod…

- Aztán véget ért a háború, és én elmentem…

- Miért? – nézett a férfi szemébe Hermione. Lupin írisze titkoktól terhesen égett.

- Így láttam jónak. Megjártam a Skandináv-félszigetet, és Balti-tenger partját… Sehol sem találtam a helyemet…

- Mikor jöttél vissza Angliába?

- Néhány hónapja. Azóta másodszor voltam a minisztériumban… A múlt hónapban is láttalak, ahogy átvágsz az elõcsarnokon, de akkor nem akartalak leszólítani…

- Miért? – pislogott Hermione maga elé, ahogy egymás mellett haladtak a szeles utcán.

- Nem akartam bonyolítani az életedet…

- Ez butaság, ha mondhatok ilyet – jegyezte meg mosolyogva a lány. Lupin fázósan összehúzta magán a kabátot. – A kávézó itt van, a sarkon túl… Kicsit hideg a szél…

- Igen…

A kávézóba húzódtak a csípõs szél elõl az emberek. Hermione és Remus egy eldugott sarokasztalkát kapott, az egyik ablak alatt. Odabentrõl sokkal kellemesebb volt a kinti világot figyelni. A szél sokkal játékosabbnak tûnt, ahogy a faleveleket röptette.

- Tényleg kellemes ez a hely – szólalt meg Lupin, hosszabb hallgatás után. Hermione letette a kávéscsészéjét, ami hangosan koppant az alátétjében.

- Gyakran járok ide. Általában a szomszédos asztalnál ülök, és dolgozok valamin… Ide csak akkor szoktam ülni, ha a kinti embereket figyelném…

- Talán vársz valakire olyankor? – kérdezte halkan a férfi. A keze alig észrevehetõen megremegett, ahogy fogta a kávéscsésze fülét.

- Talán vártam valakire… - bólintott a lány, aztán felsóhajtva kibámult az ablakon. - … de az a valaki néhány évvel ezelõtt eltûnt az életembõl… Se szó, se beszéd elillant…

- Miért?

- Nem tudom. Azt a választ kaptam erre a kérdésre, hogy így látta jónak… Biztos nem akarta bonyolítani az életemet… - húzta el a száját Hermione. – Vagy a sajátját nem akarta bonyolítani… Fogalmam sincs.

Lupin hitetlenkedve nézte a lányt, aki szomorkásan kevergette a maradék kávéját. Nem akarta elhinni, amit Hermionétól hallott. Hogy talán õ lett volna, akire a lány várt? Õ meg pont miatta ment el, hogy elfelejtse? Nem… ez így túl szép lett volna… valamit biztosan félreértett…

Felhajtotta a maradék kávéját, aztán szótlanul bámulta tovább a volt diákját. A szeme elõtt cseperedett kamaszból érett nõvé… Csak az elmúlt öt évet volt kénytelen kihagyni, azt nem láthatta. Pedig talán ezalatt érték a legnagyobb változások a lányt… igazán felnõtt. Céltudatos, határozott nõ lett belõle.

A percek kínos csendben vánszorogtak. Lupin az csészéje oldalán dobolt a mutatóujjával, Hermione kibámult az utcára.

- Hol laksz most? – kérdezte halkan a lány, végre megtörve a torokszorító hallgatást.

- Egy motelben, a város másik oldalán… Egy földszinti szobát bérelek… Rendes, takaros szoba… Igaz, virágos, és rózsaszín a tapétája, de attól még lakható… - nevette el magát a férfi. Hermionéból hasonlóképpen kitört a nevetés. Hihetetlennek tartotta, hogy ilyen semmitmondó dolgokról képesek beszélgetni, amikor ezerszer-milliószor fontosabb témájuk is lehetne. Mindenesetre örült, hogy ismét beszélgetnek. Azt sem bánta volna, ha a dél-amerikai fafajtákról kezdenek társalogni, noha az most végképp nem érdekelte volna…

Ettõl a gondolattól még jobb kedve lett. Egyszerûen örült neki, hogy végre újra láthatja azt a férfit, akit régen olyan nagyon fontosnak tartott, csak sosem tudta elmondani az illetõnek. Régen annyira szerette, hogy talán annyira nem is lehetett volna szeretnie… és mindez talán nem is volt olyan nagyon régen…

Lupin mosolyogva a lányra nézett. Hermione ragyogó szemekkel állta a férfi pillantását, szája körül még mindig mosoly bujkált.

Remus összeszedte minden bátorságát, és áthajolt az asztal fölött, és óvatosan megcsókolta a lányt. Hermione boldogan nyitotta csókra ajkát, túl régen várt erre a pillanatra. A férfi kezdeti bátortalansága céltudatos felfedezéssé változott, és szerelmesen, szenvedélyesen csókolta meg újra és újra a lányt. Mikor hosszú percek múlva elszakadtak a másik szájától, Lupin visszaült a székére, szembe Hermionéval.

- Nem is tudom, mit mondhatnék… - szólalt meg halk, rekedt hangon.

- Isten hozott itthon – mosolygott a lány.

- Miattad mentem el – sóhajtott a férfi. – Ha ezt tudom, sosem indultam volna útnak…

- Ezerszer hívtalak gondolatban, hogy gyere vissza… És… végül is sikerült…

- Mindig tudtam, hogy tehetséges boszorkány vagy.

- Azért ez kissé sokáig tartott – hümmögött boldogan Hermione.

- De sikerült, és ez nagy eredmény, nem gondolod?

- Én most valami egészen máson gondolkodom…

- Micsodán?

- Ezer éve erre a napra várok… És végre itt vagyunk…

- Igen, és?

- Hozzád, vagy hozzám? – nevetett fel a lány, mire Lupin pislogva meredt rá.

- Nem gyors ez egy kicsit, Hermione? – kérdezte halkan.

- Én öt éve várok rá… Szerinted nincs mit bepótolnunk? – kérdezett vissza hasonló halkan és szelíden a lány, azután õ hajolt át az asztalon, hogy egy újabb, régen várt csókban forrjon össze a férfival.