A Lisszabonba elvetődő idegen közelről csodálhatja meg a két fővárosi klub stadionját. A Sportingé az egyesület zöld-fehér színeire festve magasodik a Campo Grande metróállomás szomszédságában. Az 1906-ban alapított egyesület egykori játékosának, José Alvaladénak a nevét viselő stadion a három évvel ezelőtti labdarúgó Európa-bajnokság alkalmából alapos felújításon és átépítésen esett át. Befogadóképessége ezáltal némileg csökkent ugyan (55 ezerre), ám a szurkolók kényelmesebb és - ez is az UEFA követelményei között szerepelt - biztonságosabb körülmények között élvezhetik a mérkőzéseket.

Ami a tudósítónak rögtön szembe tűnik: a stadion körüli lámpaoszlopok egytől-egyig fel vannak "lobogózva". No nem a portugál nemzeti színekkel, hanem zöld-fehér zászlókkal. Reklámnak és dicsőségshow-nak egyaránt felfogható, hogy rajtuk a Sporting 101 éves történetének kiemelkedő sportolói, az általuk elért eredmények láthatók.

Például Fernando Peyroteo neve: a 30-as és 40-es években aktív labdarúgó 393 mérkőzésen 693 gólt lőtt az ellenfelek hálójába, vagyis meccsenként 1,6 gól az átlaga. Ez pedig abszolút világcsúcs a fociban. A maga nemében szintén rekorddal dicsekedhet Fernando Mamede atléta, aki 1984-ig bezárólag öt éven át nem talált legyőzőre a tízezer méteres síkfutásban. 1981-ben felállított világcsúcsa 1999-ig "élt".

Egy további lobogó tanúsága szerint a Sporting Lisszabon sportolói száz év alatt több mint 13 ezer bajnoki címet szereztek különböző sportágakban. Efféle reklámzászlók talán a magyar stadionok környékét is változatosabbá tehetnék.

Pár kilométerre a Sportingétól fekszik a nagy rivális Benfica otthona, a portugáliai Eb alkalmából épített új Estádio da Luz, azaz a fény stadionja. Elődje hűlt helyén, alig 200 méterre tőle, hatalmas kráter tátong: hamarosan lakóház épül ott. Az 50-es évekből származó előd lelátóin 125 ezer néző fért el - szó szerint fapados körülmények között. Az 1904-ben alapított klub új stadionjának befogadóképessége 75 ezer, ám a komfortot nem lehet egy napon említeni a régivel.
Az Estádio da Luzt körbejárva a budapesti sportlétesítményeken edződött tudósítónak feltűnik, hogy gyakorlatilag nincs szemét a földön - viszont nagy számban vannak hulladéktárolók, köztük szelektív gyűjtők is. Aztán megoldódik a rejtély. A stadion falán több helyen is piros táblácskát vesz észre, rajta a következő szöveggel: Este estádio também é seu. Mantenha-o limpo. (Ez a stadion az öné is. Tartsa tisztán.) Hát igen, így is lehet…

A Benfica stadionja és múzeuma (mert ilyen is van a falak között) 10 euró belépőért látogatható, szombaton és vasárnap (ha nincs mérkőzés) óránként van vezetés. A múzeum bejáratánál Fehér Miklós félalakos bronzszobra fogadja az érdeklődőket, a mellette lévő vitrinben szívszorító tárgyak: Miklósnak az utolsó mérkőzésen viselt stoplis cipője és a meze. Utóbbinak az eleje széttépve, jeleként annak, hogy társai és az orvosok szívmasszázzsal próbálták megmenteni a pályán összeesett játékos életét. A szobor talapzatán, Fehér Miklós neve mellett egy mondat: O tempo passa, a saudade fica (Az idő elszáll, az emlék megmarad).

Később a múzeumi tárlókban kellemes meglepetés éri a magyar újságírót. A Benfica bajnok- és kupagyőztes csapatait bemutató fényképeken (a kígyózó folyosó a múlt század tízes éveitől a jelenig tart) magyar neveket fedez föl, nem is egyet! Az 1937/38-ban bajnokságot nyert együttes edzője Herczka Lipót volt, az 1941/42-es sikercsapaté Biri János, míg a fiatal Eusebiót felvonultató gárdáé, amely a 60-as években szerzett dicsőséget a piros-fehér színeknek, Czeizler Lajos. És akkor még nem beszéltünk Guttmann Béláról, aki Benfica első nagy nemzetközi sikereinek volt a kovácsa: az ő irányítása alatt nyerte el a csapat a Bajnokcsapatok Európa-kupáját 1961-ben és 1962-ben.

A Sporting és a Benfica emberemlékezet óta ádáz küzdelmet vív a portugál bajnokságban és kupában. Szurkolóik azonban - némely zrikáló falfirkától eltekintve - elviselik egymást, randalírozásról, verekedésekről, pláne metrórongálásról évek óta nem hallani. Az eredményesség mellett ebben is különbözik a portugál labdarúgás a magyartól, például a Ferencváros és az Újpest kemény szurkolói "magjának" Európához méltatlan viselkedésétől.

…Meglehet, a szurkolói mentalitás mint csepp a tengert jellemzi egy ország társadalmának állapotát. Ez Lisszabon egyik szép köröndjén, a Pombal márkiról elnevezett téren jut a tudósító eszébe. Egy októberi napon két óriásplakátra lett itt figyelmes. A baloldali Bloco Esquerda de Confianca plakátja talán egy méterre állt a szélsőjobboldali Partido Nacionalista Renovado pártétól abban a fűsávban, amely a tér gyalogjáró részét választja el az úttesttől. A két plakát alsó széle még fejmagasságban sem volt, tehát elvileg könnyen, létra nélkül is hozzájuk lehetett férni. Mégis, egyikük sem volt összefirkálva, megszaggatva, átmázolva. Még négy nap múltán sem, amikor e sorok írója újból a köröndre vetődött. Úgy tűnik, nemcsak futballban, de a tolerancia terén is van mit tanulnunk a portugáloktól.