Az évszázad tragédiájaként is emlegetett hajókatasztrófáról az eltelt évtizedek során cikkek ezreit és könyvek százait publikálták, de a megrázó történet a filmesek képzeletét is megragadta, s az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, Oscar-díjakkal is jutalmazott filmjét is a Titanicról forgatták. A hajó neve mára szimbólummá, az emberi önhittség és felsőbbrendűség büntetésének szinte jelképévé vált. Az események ismeretében persze ma már könnyen pálcát törhetünk azok fölött, akik a southamptoni kikötőből végzetes útjára elinduló Titanicot gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek tartották.

Rossz előjel

A Titanic 1912. április 10-én szerdán vészjósló körülmények között indult el a southamptoni kikötőből. Ugyanis kis híján összeütközött a New York gőzhajóval – csak centimétereken múlott, hogy már a kikötő bejáratánál befejeződjön az útja. Ezt többen rossz előjelnek tartották, s akadtak, akik a franciaországi Cherbourgban kiszálltak, egy fűtő pedig az írországi Queenstownban (ma: Cork) lépett meg a hajóról. Számos befolyásos és gazdag személy szinte az utolsó pillanatban gondolta meg magát vagy éppen váratlan dolog miatt kellett elhalasztania az utazást. Az egyik amerikai iparmágnás például csomagjait és a komornát a Titanicon hagyva feleségével egy következő hajóra váltott jegyet, mert váratlanul sürgős elintéznivalója akadt Londonban. A hajóút során kellemes, verőfényes idő volt az Atlanti-óceánon, s noha nem tervezték az óceánt legrövidebb idő alatt átszelő hajónak járó kékszalag elnyerését, a Titanicnak jó esélye lett volna rá. A hajón összesen 2201 személy tartózkodott. Az I. osztályon 180 férfi és 145 nő utazott, tehát az itt fenntartott helyeknek alig 45 százalékát foglalták el. A II. osztályon (a 24 gyerekeket is beleértve) öszszesen 285-en utaztak, míg a III. osztály „telítettsége” 70 százalékos volt (706 személy, köztük 79 gyerek). Nemzetiségileg a legvegyesebb társaság kétségtelenül a III. osztályon utazott, hiszen nemcsak angolok, írek és amerikaiak, hanem franciák, lengyelek, skandinávok, olaszok és délszlávok is voltak közöttük, s jelentős számú ázsiait is jegyzékbe vettek. Számukra, akik eléggé szerény életmódhoz voltak szokva, még a III. osztályon kialakított körülmények is fényűzésnek tűntek, hiszen volt kényelmes fekhelyük, tisztességes és bőséges étkezést biztosítottak számukra, s még a hajójegy ára sem volt megfizethetetlen. ĺgy aligha meglepő, hogy a III. osztályon végig nagyszerű volt a hangulat, énekszótól és táncmuzsikától volt hangos a fedélzet. Természetesen az előkelőbb utasoknak sem volt okuk panaszra.

Figyelmeztető rádióüzenetek

Április 14-én este (történetesen akkor is vasárnap volt) kellemes hangulatban vacsorázott az úri közönség és sokan egészen 23 óráig tereferével, szivarozással vagy kártyázással múlatták az időt. Pedig a Titanicra már napközben is több figyelmeztető rádióüzenet érkezett, amelyek jelezték, hogy a hajó útvonalához közeli vizeken kisebb-nagyobb jéghegyeket láttak. Ezek a rádiogramok eljutottak ugyan Smith kapitányhoz is, de úgy tűnik: ő is, s beosztottjai is abban a hiszemben voltak, hogy a jéghegyet időben észlelni lehet. A balesetet követő vizsgálat során számos olyan mulasztásra is fény derült, amelyek így vagy úgy hozzájárultak a tragédiához. Az árbocon kialakított megfigyelő állásban például nem volt távcső, s noha az életben maradt második tiszt, Lightoller később azt mondta a vizsgálatot vezető lord Merseynek, hogy ő minden alkalommal, amikor jéghegyet észlelt, azt nem távcsővel, hanem szabad szemmel pillantotta meg először, ez a kijelentése sok kételyt támasztott, s megerősítette azt a gyanút, hogy a tiszt el akarja hárítani magától a felelősséget. A varjúfészekben szolgálatot teljesítő tengerészek többször is jelezték a távcső hiányát, de a kellék a kihajózás előtt egy fiókba került, amikor Smith kapitány váratlanul több embert lecserélt, s a távcsövekért felelős tiszt kénytelen volt elhagyni a hajót, a helyére lépő Lightollernek pedig fogalma sem volt, hogy hol is van a szóban forgó eszköz. Utólag többen a két rádióst is megvádolták azzal, hogy nem továbbították időben a fontos üzeneteket. Ez csak részben igaz, hiszen maga Smith kapitány és több szolgálatban lévő tiszt is értesült a környéken úszó jéghegyekről, éppen a különböző hajókról érkező táviratokból.

Az utolsó távirat

Az egyik legutolsó és talán legfontosabb távirat már nem került az illetékesek kezébe. Az ügyeletes rádióst ugyanis annyi munkával halmozták el az utasok, hogy alig győzte. Seregnyi üzenetet, táviratot kellett elküldeni és fogadnia, s a figyelmeztető jelzésekre már jóformán nem is maradt ideje. Az említett utolsó távirat a Mesaba fedélzetéről érkezett és el kell mondani, hogy azt sem az előírásoknak megfelelően küldték el. Egy ilyen fontos közleményt rendszerint a kapitánynak kell aláírnia és a vételt a másik hajó kapitányának igazolnia kell. Ez nem történt meg, s a távirat a Titanic agyonhajszolt távírászának, Jack Phillipsnek az asztalán maradt. Ő úgy gondolhatta, elég visszajelezni a vételt, s majd ha kicsit alábbhagy a forgalom, azonnal továbbítja a parancsnoki hídra az üzenetet. Erre azonban már nem került sor: este 11 óra 39 perckor a Titanic egy váratlanul felbukkanó jéghegynek csapódott. Az ütközést már nem lehetett elkerülni, mivel mind az oldalra kanyarodási manőver, mind a hátramenetbe kapcsolás már késve kezdődött, a mintegy 22 csomóval haladó monstrumot képtelenség volt nemhogy megállítani, de még komolyabban lefékezni is. A sérülés nagyságát kezdetben senki sem tudta felmérni, ezért hosszú percekbe tellett, mire megtették az első szükséges intézkedéseket. Amikor a postai küldemények elhelyezésére szolgáló raktár a víz alá került, Smith kapitány már tudta, hogy az elsüllyeszthetetlennek hitt Titanic sorsa végleg megpecsételődött.