Alig telt el a megérkezésem óta néhány nap, ahogy reggel lementem a konyhában szokatlanul nagy volt a sürgésforgás. Elég volt belépnem, Molly máris karon ragadt és elkezdett az asztal felé cibálni.

- Mi a fene van itt? - hüledeztem, miközben épp azt néztem, ahogy Kingsley csak úgy lapátolja magába a rántottát.

- Nemsokára gyűlés, úgyhogy egyél olyan gyorsan, amilyen hamar csak tudsz! Nagy baj történt.

- Az isten szerelmére, ne ijesztgess! Mi van?

- Majd a gyűlésen - azzal elrobogott.

Fél másodpercig még döbbenten meredtem utána, majd lehuppantam az épp felálló Kingsley mellé és amilyen gyorsan csak tudtam, ettem.


***


Röpke fél óra múlva már csak kevesen ültünk az asztalnál, míg a többiek "bevetésre" mentek - de, hogy mi a dolguk, azt valamiért egyikőjük sem volt hajlandó elmondani; így mire összegyűltünk, teljesen ideges voltam.

- Igazán elmondhatnád már, hogy miért kellett idehívatnod minket - jegyezte meg bosszúsan Harry, miközben Minerva látszólag teljes lelki nyugalommal ült az asztalfőn. - Ha nem tudnád, épp gyakorlaton kellene lennünk.

- Köszönöm a tájékoztatást, de tudom, hol kellene lennetek - vetett egy szigorú pillantást a volt griffendélesre. - Sajnálatos módon azonban ez a dolog nem tűr halasztást. Azonnal meg kell beszélnünk.

- Akkor miért nincsenek itt a többiek? - tette fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést Remus.

- Mert a dolog e része csak ránk tartozik. A többiek már tudják a lényeges dolgokat, azt is, mi a dolguk és csinálják.

- Esetleg megmondanád még a mai nap folyamán nekünk, hogy mi ilyen fontos?

Piton. Hát, igen. Tulajdonképpen mindig ő mondja ki nyíltan azt, amit mi gondolunk, miközben mi kerülgetjük a forró kását. Néha nem is hiába. Ez a mostani azonban teljesen más lapra tartozott. Ezt éreztem.

- A minisztérium tudomására jutott, hogy az el nem fogott halálfalók többsége külföldön szerveződnek, csoportba gyűlnek, Kingsley pedig értesítette a Rendet. A helyzet meglehetősen súlyos, mivel Charlie jóvoltából tudjuk, hogy Romániában már le is csaptak néhány kisebb teljesen muglimentes varázslók lakta falura, és teljesen megsemmisítették őket. Azt nem mondom, hogy annyian vannak, mint Voldemort idején, de… Kétségbeejtő a helyzet. Egyetlen ember köré tömörülnek, aki Voldemort régi követője, így tulajdonképpen az utódja, sőt ha sikerült visszaállítani a tizennyolc évvel ezelőtti rendet, ő lesz az új Sötét Nagyúr, ami nagyon veszélyes. Le kell állítani, mielőtt még több ilyen leszámolás történne, ez pedig a mi feladatunk. Perselus, a te és Lucius segítségére van jelen pillanatban a legnagyobb szükségünk. El kell utaznotok Romániába, ahol Charlie már vár titeket a Rend jó pár ott élő tagjával is. A ti dolgotok, hogy felszámoljátok a segítségükkel az egész szerveződést. Nem szabad, hogy legyen egy új Voldemort.

- Nem egészen értem, hogy minket minek hívtál ide akkor, ha csak az ő segítségükre van szükséged - jegyezte meg óvatosan Hermione, miközben az igazgatónő épp egy levegővételnyi szünetet tartott.

- Azért, Hermione, mert ti vagytok az utóbbi évek legjobb roxfortos diákjai és kezdő aurorjai. A ti segítségetekre itthon lesz szükség. Pontosabban, a Piton kúrián. Az új Sötét Nagyúr-jelölt ugyanis Avery.

Mindenkiben bennakadt a levegő, senki nem mozdult, nem szólt semmit. Ha egy porszem leesett volna a földre, talán azt is hallani lehet. Mindenki egy emberként nézett rám, pedig nem akartam.
A szemem égett, míg a szám megremegett az elfojtott könnyektől. Nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért próbáltam nem ideges lenni, de a félelem és a rettenet felülkerekedett rajtam. Hátra lökve a székem felpattantam, aztán szó nélkül kirohantam.


***


Volt már olyan érzésed, mikor egyedül vagy egy problémával, amit meg akarsz beszélni egy társaddal, hogy belülről olyan vagy, mint egy vulkán, ami már fekete füstfelhőt ereget, és épp készül kitörni? Ez pontosan olyan pillanat volt.
Miközben ismét átéltem gondolatban Avery kegyetlenkedéseit, belülről égettek az elfojtott érzelmek. Újra és újra a válogatott kínzások, a terror, a fájdalom. A csalódottság, a megaláztatás, a félelem. És a gyűlölet. Úgy kapaszkodok az ablakba, mint egy mentőövbe, mintha az életem múlna rajta. Ami lényegében így is van. Én, mint hajó hánykódok az Élet óceánján, ahol a természeti erők összecsapnak a fejem fölött. A mélyben földrengés, a felszínen több méter magas hullámok, vihar és szökőár. Szürke ég, a láthatáron pedig mindenhol vagy felül sötét felhők, vagy a szinte fekete, nyugtalan víztömeg alul. Le akar rántani, próbál elragadni, el a mélybe, magával, de a távolban halvány fénypont jelenik meg.
Csillag? Vagy talán egy másik hajó fénye?
Talán egyik sem, valószínű, hogy csak a képzeletem űz gúnyos tréfát velem.
Zihálva veszem a levegőt, nehogy rosszul legyek, nehogy megadjam magam a nálam erősebbnek végső kétségbeesésemben.
De jön Ő és megment.
Mint legutóbb.
Mint mindig.
Állandóan.
Örökre.
Amíg a halál el nem választ…


***


Két ismerős kar rángat ki a zűrzavaros gondolatok sokasága közül, ahogy a testem köré fonódnak. Tudom, hogy felesleges ez a pánikolás, de nem lelem meg a nyugalmat. Gyengéd szavakat suttog, a hangja szinte éneklő, mint némely bonyolultabb ősrégi varázslatnál, mégsem segített. Tudtam, talán először és utoljára teszi ezt. Mégsem érdekelt. Aztán két puha tenyér közrefogja az arcom, én pedig egyenesen egy fekete szempárba nézek. Mozognak az ajkai, mégsem hallok semmit, a vérem dobol a fülemben. Gyáva vagyok, tudom. Végül elveszek a feketeségben és elgondolkodok, fel sem fogva, hogy még mindig zokogok. Olyan a szeme, mint a gyémánt.
Fekete gyémántok.
Sötétek, mégis értékesek.
Tele érzelmekkel.
Aggódással.
Mintha magamat látnám benne.
Mintha nem is lett volna halálfaló.
Hirtelen hallgatok el, ami láthatóan megdöbbenti. Reszketve bújok hozzá. Érzem, hogy megmerevedik. Nem tud mit kezdeni velem, ahogy én sem vele. Se az érzéseimmel. Félek tőle, nem bízok benne, valamitől mégis olyan érzésem van, hogy csak ő érthet meg igazán. Talán Lily miatt. Talán nem. Szinte csigalassúsággal fonódik ismét körém a két kar. Majd idővel talán… talán más lesz ez a viszony… talán…


***


Az időérzékem elvesztettem. Nem tudom, mennyi ideig álltam az ölelésébe simulva. Talán pár perc, talán órák… Mégis megnyugtató volt. Egy cseppnyi boldogság a tengernyi kín között, de mint miden ennek is vége lesz egyszer.
Most.
Muszáj.

- Sajnálom - motyogtam kiszabadítva magam az öleléséből.

Már megint ez a szó. Ismételten a megbánás. De miért? Hisztiztem, tudom. Mégsem tehetek róla, egyszerűen túl sok bennem a feszültség. Már kellett, hogy kisírjam a bánatom valaki vállán. Az Ő vállán. Állandóan kellemetlen helyzetekbe hozom, amikkel nem tud mit kezdeni, ő pedig némán tűr. Tulajdonképpen nagyrészt néma velem szemben.

- Semmi baj - Érzelemmentes reagálás. Hogy képes rá? - Parancsolsz?

- Hm? - kérdezem baromi értelmesen.

- Azt kérdezted, hogyan vagyok rá képes, de nem mondtad mire. Szóval?

Remek! Most már tényleg kezdhetek pánikolni, ha már hangosan is gondolkodok.

- Ha egyszer lenne rá időd, igazán megtaníthatnál, hogyan lehet ilyen érzelemmentesen lereagálni valamit - mosolyodtam el halványan, majd az arckifejezését meglátva hozzátettem: - Ezt bóknak szántam.

- Érzelemmentesnek tűnni nem egyenlő azzal, hogy nincsenek érzéseid és te magad érzéketlen vagy.

- Lily?

Szinte éreztem a véremben, ahogy megfagy körülöttünk a levegő, pedig véletlen volt. Csak kicsúszott a számon, hogy a franc essen bele! Némán tátog, ahogy próbálja megemészteni, de már most látszik rajta, mennyire dühös. A vihar kitörni készül belőle, de hihetetlen önuralma van.

- Honnét… a fenéből… veszed… hogy Lily… he?

- Mikor a főhadiszállásra mentél Harryt tanítani a szekrény… szóval… nyitva maradt…

- Te pedig kíváncsi voltál, milyen titkaim lehetnek, igaz? - sziszegte az arcomba.

- Ha tudni akarod, igen, kíváncsi voltam rá - felelem teljes nyugalommal látszólag, miközben remegni kezdek megint. - Még ha csak papíron is vagy a férjem, bízni akarok benned, de ez úgy nem fog menni, ha nem mondasz el semmit. Még csak hozzám sem szólsz! Nem is beszélgetünk. Persze megértem, hogy téged is megviselt Adam halála, mégis…

- Ne tegyél úgy, mintha értenéd, mit érzek! Semmit nem tudsz rólam, az égvilágon semmit! Nem tudod sem a miérteket, sem a hogyanokat, sem pedig a következményeket, amikkel nap, mint nap szembesülnöm kell!

- De tudni szeretném!

- És szerinted az a megoldás, ha a saját holmijaim között turkálsz és megnézed az emlékeimet? Milyen jogon tetted? Ne… Inkább ne is válaszolj - azzal felkapta a köpenyét, majd mielőtt kiment volna még megfordult. - Pár perc múlva indulunk, majd Molly utánam küld néhány ruhát. A kúriában pedig, ha minden rendben lesz, külön szobát kapsz. Viszlát.

Vele együtt a reményem is kisétált a szobaajtón.


***


Napokig nem hallottam semmi hírt felőle, miközben azon idegeskedtem, hogy jól van-e. Persze, a többiek miatt is aggódtam, ő mégis… fontosabb volt. Olyan méreggel a lelkében ment el, hogy bármennyire is nagy az önuralma, képesnek tartottam rá, hogy valami meggondolatlant tesz. Mondjuk egy veszélyes mentőakció, vagy valami hasonló. Ideges voltam.
Aztán eljött A nap. Nagybetűvel, mert attól kezdve változott meg az életem - és talán az övé is. Pontosan olyan váratlanul toppant be, ahogy elment. Az arcán egy vágás éktelenkedett és bár nem szivárgott belőle a vér, mélynek tűnt. Elindultam felé, de félúton elbizonytalanodva álltam meg, mert a fekete szemek csak a padlót bámulták némán, rám se figyelt. Aztán lassan, nagyon lassan rám emelte a tekintetét és megindult felém. Hátrálni akartam, de megmozdulni sem tudtam, nem engedelmeskedett nekem a saját testem. Ha egy szenvedő, félholtra kínzott ember szemébe nézel, abban sem találnál olyan fájdalmat, mint az övében. Csak figyeltem, ahogy felém közeledik, miközben egyetlen kérdés visszhangzott a fejemben, még akkor is, mikor magához vonva megcsókolt: mi az, ami állandóan felborítja a lelke békéjét?