Minden, ami a nyáron történt, pillanatok alatt pergett le előttem. Szinte megbénultam, ahogy az előttem haladó férfit figyeltem. Hiába próbáltam kerülni, tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Hiszen hivatalosan is a férjem.
Milyen furcsa az élet. Egyik baj ér a másik után, úgy érzed, összeroppansz a rád nehezedő súlytól, mikor megjelenik Ő. Pontosabban csak újból színre lép. Látod a szemében újból a bűnbánatot. Tudod, hogy nem a szerelem vezérli, csak vezekelni akar. Mégis neki nyújtod a kezed, mert vágysz rá, hogy melletted legyen. Nem pont ő, de valaki, aki érezteti, hogy biztonságban vagy. Hogy nem eshet többé semmi bajod. És talán, valahol a szíved mélyén reméled: visszaadja neked az emberekbe vetett hitedet, amit akkor, ott elvesztettél.
De az igazi célodat az utolsó pillanatig még magadnak sem vallod be, hogy tudni akarod, milyen az igazi ember az álarc mögött. Milyen, ha szívből mosolyog, nem tesz gúnyos megjegyzéseket és boldog.
Hirtelen megtorpant, én pedig majdnem nekisétáltam. Udvariasan ajtót nyitott nekem.

- Beszéltél már Minervával? - tért azonnal a tárgyra, amint becsukódott mögötte az ajtó.

- Nem, miért? Mit történt?

- Rokwood és Avery megszökött Azkabanból.

Láttad már azt, amikor a jéghegyről egy rész leszakad, és olyan csobbanással zúdul az egész tömb az óceánba, hogy hatalmas vízgyűrűk jönnek létre és nagy adag víz csobban fel, miközben még a föld is beleremeg az egészbe? Sejted, milyen lehet? Akkor képzeld el, hogy egy mázsás súly esik döngve a szívedre, nem kapsz levegőt, fulladsz, és mindened remeg, mint a föld a jégleválás után.
Sikítani akarsz.
Zokogni.
A földre vetni magad és addig ütni a padlót, amíg méretes lyuk nem keletkezik rajta.
De nem teszed, mert képtelen vagy rá.
Csak állsz reszketve, mint egy kismadár, aki a téli éjszakán majd' megfagy, de hang nem jön ki a torkán. A sokk és a félelem együttesen megbénít. Pillanatokig azt sem tudod hirtelen, hogy hol vagy, ki vagy.
Aztán felmerül benned a kérdés, ami mindenre választ adhatna.
Miért? Miért pont te? Miért most? Miért így? Miért kell a Sorsnak mindig úgy variálnia a szálakat, hogy az neked fájjon, hogy régi emlékeket élesszen benned. Olyan emlékeket, amiket örökre ki akarsz törölni a fejedből. Emlékek, amik életed legrosszabb időszakára emlékeztetnek.
Érzed a téged pásztázó pillantást és felnézel. A fekete és a barna tekintet összekapcsolódik, míg végül a sötétebb, akár egy fekete lyuk, magába szívja az összes gondolatodat, én pedig halk sóhajjal a legközelebbi fotelba omlok.

- Ne…

- A Rend már dolgozik az ügyön, de Minervának támadt egy remek ötlete - fintorodott el gúnyosan.

- Milyen ötlet?

- Hogy hozzám kéne költöznöd.

Úgy meredek rá, olyan döbbenettel, mint a világ hét csodájának valamelyikére. Összeköltözés?! Az még rendben, hogy papíron házasok vagyunk, de egy szobában élni vele… Hát, igen. Minerva és az ötletei.

- Nem hinném, hogy jó ötlet - jegyeztem meg óvatosan, mire felvonta a szemöldökét.

- Úgy gondolod?

- Mindkettőnknek megvan a saját élete, Perselus, amit nem akarunk feladni.

- Ha a bájitalfőzésre gondolsz, emlékeztetlek rá, hogy te is Bájitalok Mestere vagy.

- Nem a bájitalfőzésre gondoltam, hanem a babára. Ha ők ketten megszöktek, nem olyan hülyék, hogy hamar megmutassák magukat, és biztosan van tervük is.

- Túlságosan okosnak tartod őket, nem gondolod?

- Túlságosan jól ismerem Rokwoodot, nem gondolod?

Ezt még ős sem tagadhatta le, hiszen mindketten tudtuk, hogy az utóbbi pár hónapban, mikor még együtt voltam azzal az árulóval, meglehetősen jól kiismertem. Mégsem eléggé.


***


Valaha, valamikor azt hittem, ismerek egy férfit.
Tévedtem, miközben a csalódottság olyan apró darabokra tépte a szívem, hogy többé már össze sem lehet rakni.
De mi van, ha megjelenik egy férfi? Egy férfi, aki más. Aki a gúnyos szavak mögött is aggódik érted, aki ha kell, még az inkognitóját is feláldozná.
Az idő telt. Éjszakát reggel követett, nap napot, hét hetet. Én pedig szentül hittem, hogy már sosem érezhetek semmit a fájdalmon kívül. Az idő múlásával a baba is nőtt, a gyógyító szerint pedig teljesen egészséges volt.
Fiú.
Eljött az a nap is, amikor megszületett. A nap, ami megváltoztatta az életem.
Nem mondom azt, hogy az eltelt hónapok alatt teljesen kiismertem Perselust, hiszen egy másik embert igazán ismerni csak saját maga tud. De éreztem, hogy közel kerültünk egymáshoz, mialatt egy szobába voltunk zárva.
Nehéz volt a kezdet. Féltem, hogy félreismertem, hogy mégis vérbeli halálfaló. Hogy becsap ő is. Rideg volt, szinte érzéketlen, nem törődöm, a diákokkal ugyan úgy bánt, mint szokott. Mégis, ha leültünk esténként és a bájitalfőzésre terelődött a szó, volt benne valami szokatlan. A tekintete csillogott, látszott rajta, hogy szereti a munkáját, hogy szeret bájitalokat készíteni. Azonban láttam, hogy nem boldog. Néha, mikor azt hitte, nem látom, figyelt. Óvatos pillantásokat vetett felém, olyan fájdalommal teli tekintettel, amilyet embernél még nem láttam soha. Fekete szemeiben, mint az örvény, úgy kavargott a fájdalom.
Pont, mint mikor Adam megszületett. Hosszú és fájdalmas hat és fél óra volt, de megérte, mert a karomban tarthattam egy új életet, egy kicsi, ártatlan gyermeket. A haja fekete volt, mint az apjáé, a szeme pedig barna, mint az enyém. Az ágy mellett álló gyógyító kezéből nézett rám, bociszemekkel, ártatlanul, ahogy csak egy újszülött tud. Melegség öntött el, és tudtam, legyen bármi, őt akkor is szeretni fogom. Legyen bármilyen gonosz az apja, sőt, még ha ő maga is gonosszá válik, akkor is szeretni fogom.
Mert a fiam.
Az én vérem, az én húsom. Egy kis rész belőlem.
Önkéntelenül siklott a tekintetem az ajtóra, ahol Piton állt és megdöbbentem. Döbbenet? Inkább rettenet. Ijedtség.
Két fekete, feneketlen mélységű szem nézett rám vissza. Szemek, amiből furcsa érzelmi káoszt lehetett kiolvasni.
Fájdalom.
Csalódás.
Öröm.
Bűnbánat.
Keserűség.
Önvád.
Harcolt az érzéseivel. Küzdött maga ellen. Nem értettem, miért. És miért akar még mindig bocsánatot nyerni, mikor nem tett ellenem semmit? Segített és mellettem volt, mikor szükségem volt valakire, támaszkodhattam rá, mikor szinte összeroppantam a csalódás súlya alatt.
Tétova pillantást vetett Adamre és új fény jelent meg a szemében.
Talán büszkeség?
…
Igen, határozottan az.
És akkor, abban a pillanatban, megértettem valamit. Ha az élet el is bánik veled, talpra kell állnod. Ha meggyötörnek, felépülsz. Ha összetörik a szíved, nem halsz bele, túléled és túlteszed magad a fájdalmon, ami idővel fokozatosan egyre kevésbé bánt. Mindezt azért, mert valahol mélyen tudod, hogy van a világban más is, aki szenved. Talán jobban, mint te. Talán gyengébb is, mint te. Ezért kell mindig küzdened. Sosem adhatod fel.
Perselus Piton is ilyen.
Akkor fogadtam meg: megtalálom a módját, hogy boldoggá tegyem ezt az összetört, magányos férfit. Kerül, amibe kerül.