63. fejezet

Egy éjszaka ára

-         Mintha nem is ugyanaz az ember lennél – suttogtam Remus fülébe és ajkaimmal cirógattam a fülét.

-         Panaszkodik kisasszony? – megragadta a kezemet és játékosan végigcsókolta az ujjaimat.

-         Nem – ráztam meg a fejemet -, dehogy. Nagyon is tetszik. Olyan izgalmas, szenvedélyes, vad…

-         Úgy látom, nem sikerült megijesztenem – felelte huncut mosollyal az ajkán.

-         Soha, semmivel – feleltem eltökélten.

-         Visszakísérlek a kastélyba – mondta egy fél óra múltán, miközben mindketten a ruháinkat igazgattuk.

Amennyire természetesnek tűnt a vágy hevében ledobálni magunkról mindent egy téli park közepén, olyannyira furcsa, vagy még inkább kínos volt visszavenni azokat. Valahogy nem tudtam hová tenni az elválás ilyen kurta-furcsa módját és láttam, hogy Remus is feszeng kissé. Hiába volt annyival idősebb nálam, azt hiszem nem rendelkezett sokkal több tapasztalattal lopott randevúk terén.

-         Ugye nem bántad meg? – nézett rám nagy komolyan.

-         Mégis hogy képzeled? – kérdeztem vissza felháborodást tettetve.

Szótlanul átölelt és a hajamat cirógatta. A fejem búbján éreztem szomorkás mosolyát.

-         Indulnom kellene…

-         Rendben – sóhajtott fel -, mehetünk.

-         Nem, úgy értem, én megyek. Nem láthatnak minket együtt.

-         Nagyon késő van,  nem engedem, hogy egyedül mászkálj a parkban!

Már félúton jártunk a kastély felé, mikor valaki hirtelen elénk toppant az egyik mellékösvényről.

-         Hermione! Mit csinálsz idekint az éjszaka közepén?

Ha lehet egyszerre lesápadni és elvörösödni, akkor nekem sikerült. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és nem hebegni-habogni, de mindössze egy bamba arckifejezésre telt tőlem.

-         Azt hiszem, ezt mi is joggal kérdezhetnénk, Mr. Weasley! – csattant fel Remus hangja.

Előlépett a hátam mögül és komoran tornyosult Ron fölé. Illetve csak próbált, hiszen Ron szinte olyan magas volt, mint ő. A váratlan és kellemetlen meglepetés őt is zavarba hozta, de hamarabb visszanyerte a lélekjelenlétét, mint én.

Ron kissé megszeppent, de inkább csak a szokatlan szituáció okán, nem pedig a „felnőttes” szigortól.

-         Én…Hermione, te… és Lupin professzor meg…

-         Tulajdonképpen mit is csinálsz itt Ron? – köszörültem meg a torkomat.

Igyekeztem úgy tenni, mintha semmi meglepő nem lenne abban, hogy mi hárman a kastély parkjában kóborolunk késő éjjel.

-         Utánad jöttem – vallotta be Ron zavarodottan.

-         Utánam? Te leskelődsz utánam? – Ron válasza meghökkentett.

-         Nem, dehogy! – felelte sietve, miközben Remus összevont szemmel nézett hol rám, hol Ronra.

-         Hanem? – kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-         Én csak…láttam, hogy egyedül jössz ki és már elég késő volt…nem akartam, hogy bajod essen…aztán hirtelen szem elől tévesztettelek. Már jó ideje kereslek.

-         Ez meglehetősen szegényes magyarázat! – feleltem szárazon.

-         Megtudhatom, kit hoztál még magaddal Ron? – kérdezte Remus csendesen, hirtelen tegezésre váltva a korábbi magázást.

-         Nem hoztam senkit, egyedül jöttem – Ron meglepetten nézett rá.

-         Csendet! – suttogta Remus. – Valaki van a bokrok mögött, ott az út túloldalán.

-         Talán valaki az iskolából… - kockáztatta meg Ron tétován.

-         Nem olyan a szaga – rázta meg a fejét Remus és összeszűkült szemmel, mereven bámulta a bokrokat.

-         Vérfarkas, még inkább vérfarkasok.

-         Nincs is telihold! – nyögte ki Ron

-         Már csak néhány nap addig – feleltem és elöntött az iménti vad szeretkezés édes emléke.

Az emlék sajnos nem maradt sokáig, helyét elfoglalta a félelem.

-         Remus, az nem lehet. Ide nem juthatnak be. Dumbledore professzor védővarázslatai…

-         …sem áttörhetetlenek – fejezte be helyettem a mondatot. – Legalábbis úgy tűnik.

-         Hányan lehetnek?

-         Ketten, talán hárman, de valószínűleg nincsenek egyedül. Ha ők itt vannak, akad itt néhány halálfaló.

-         Most mit csináljunk? – kérdezte Ron, szintén suttogóra fogva.

-         Jól tudják, hogy itt vagyunk. Ki tudja mióta figyelnek már minket? Csak egy-két percünk, talán másodpercünk van, míg ránk támadnak. Nincs választásunk, harcolnunk kell – felelte Remus eltökélten.

Láttam a sötétben, hogy aggódva néz rám, de nem térhettünk előle. Magunk hoztuk a bajt a magunk fejére, illetve Ron leginkább nekem köszönhette, ezért miatta külön lelkiismeret furdalásom volt. Lassan előhúztam a pálcámat és intettem Ronnak, hogy ő is tegye ugyanezt. Remus gyorsabb volt nálunk.

-         Értesítenünk kell Dumbledore-t és erre jelenleg csak egyetlen mód van. Felküldöm a kastélyba egy patrónust, amire nyilván azonnal támadni fognak. Felkészültetek?

Szótlanul bólintottam, de Ron elég bizonytalanul nézett ránk.

-         Támadni fognak Ron, akár védekezünk, akár nem!

-         Tudom. Rajta, nyomjuk!

-         Akkor… - felelte Remus -, három, kettő…

-         Álljunk egymásnak háttal – kiáltottam közbe, aztán elszabadult a pokol.

Miközben Ron hátának vetettem a hátamat, még láttam, ahogy egy fényesen világító, de meghatározhatatlan formájú patrónus száguld a kastély felé, aztán egy vörös villanást. Pajzsbűbájt használtam, de csak vaktában lőttem ki, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy hová célozzak. Ron felkiáltott, de nem mertem megfordulni. A hirtelen támadt hangzavarban kábító átkokat és sóbálvány átkokat szórtam magam köré. Szemem sarkából láttam, ahogy Remus a földre veti magát, vagy talán a földre zuhan. Lehajoltam hozzá és ő lerántott maga mellé, abban a pillanatban süvített el a fejem felett egy lila fénycsóva.

-         Kösz! – nyögtem és kihúztam a könyökömet az oldalából.

-         Megjött az erősítést – kiáltotta oda és fektében kilőtt egy kábító átkot.

Igyekeztem körülnézni, de a sötétben nem láttam mást csak kavargó lábak erdejét. Éreztem, hogy valaki megragad a karomnál fogva és felránt a földről. Oldalra nézve Tonks lila haja villant a szemembe, a karomnál fogva próbált kiráncigálni a forgatagból.

-         Remus! – kiabáltam neki. – Nem hagyom magára!

-     Nincs egyedül. Gyerünk a kastélyba! Befelé, most! – ordított vissza és maga mögött vonszolva rohant a kastély felé.