62. fejezet

Megnyugvás

Kedvesem,

Látnom kell téged! Ha módodban áll, este hétkor várlak a szokott helyen. Ha mégsem tudnál eljönni, Harry baglyával küldhetsz üzenetet.

R.

Ui.: Olyan rég nem találkoztunk, kérlek, ne pazaroljuk az időt szemrehányásokra. Meggyógyultam, ezért felkeltem.

Szívemet elöntötte valami melegség és idióta vigyor ült ki az arcomra e néhány pimasz sor olvastán. Szerencsére egyedül voltam egy homályos kis folyosón, így legfeljebb néhány elfeledett festmény lakója látta, hogy másodpercenként változik az arcszínem, ahogy újra és újra elolvasom azt a pár sort.

Természetesen már rég kiment a fejemből a dolgozat, sőt a vacsora is. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi hosszú hónap után ismét kettesben lehetek Remusszal. Minden másodperc egy órának tűnt, minden perc egy napnak.

Visszamentem a klubhelyiségbe, hogy a belülről feszítő türelmetlenség segítségével másokat is kiüldözhessek a világból. Nem emlékszem pontosan, mivel töltöttem el az időt hétig, de valószínűleg vég nélkül fontoskodtam és az első évesek felett anyáskodtam. Olyannyira, hogy hét óra előtt öt perccel végül Ginny lökött ki a portrélyukon.

-         Tűnés! Most nem itt van rád szükség, ráadásul el is fogsz késni!

-         Honnan tudod?

Csillogó szemmel nézett rám, végül megvonta a vállát és hátat fordított nekem.

Szerencsére épp ekkor kezdődött a vacsoraidő, így senkinek nem tűnt fel, ahogy végigsietek a folyosókon, majd kisurranok a hatalmas tölgyfaajtón. Senkinek, kivéve…

-         Remus!? Remus, itt vagy? – suttogtam, miután átmásztam az sövényen.

Egy ág se rezdült, csak néhány levél csillant meg a kis rejtekhelyre beszűrődő gyenge holdfényben. Csalódottan vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok a hideg, kora tavaszi éjben. Fényt akartam gyújtani a pálcámon, hogy lássam a kőpadot, de hirtelen egy kéz fonódott szorosan a derekamra. Riadtan próbáltam ellökni magamtól a merénylőt, de hiába kapálóztam. Azt hittem kiabálok, de csak rekedtes suttogás hagyta el a torkomat, amire válaszul hosszú ujjak tapasztották be gyengéden a számat. Meleg lehelet csapta meg a fülemet, forró ajkak és…igen, egy bajusz simította végig a nyakamat.

Remus, az Istenért kérlek! Mond, hogy te vagy! – rimánkodtam gondolatban, hisz még mindig nem tudtam megszólalni. A kéz azonban a számról óvatosan az arcomra vándorolt és cirógatni kezdett. Kábult voltam, mint akit megbűvöltek, képtelen voltam gondolkodni.

-         Remus? – éreztem, ahogy egy könnycsepp lassan végigfolyik az arcomon.

-         Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! – mormolta a jól ismert hang fülembe. – Megőrülök, annyira kívánlak! Egy örökkévalóság óta nem láttalak és már nem is számolom, milyen régen nem érhettem hozzád. Szükségem van rád!

Maga felé fordított, mohón megcsókolt és én nem tudtam ellenállni. Végül kifulladva toltam el magamtól. Bizonytalanság és kínzó szenvedély töltötte el a lelkemet.

-         Megrémítettél! Annyira furcsa vagy…

-         Bocsáss meg, kérlek! Tudod, néhány nap múlva holdtölte lesz és ilyenkor már képtelen vagyok uralkodni a vágyaimon és az sem használ, hogy olyan régóta  nem…

Szégyenkezve hajtotta le a fejét, de éreztem, ahogy túlfűtött teste megremeg. A szégyen, a keserűség és a vágy viaskodott benne.

-         Semmi baj! – átkaroltam a nyakát és szorosan magamhoz húztam. – Én csak… nem tudtam, hogy ez ilyen, de el tudom fogadni. Ne szégyelld, csak fogadd el te is úgy, ahogy van! Nem tudsz olyat tenni, vagy mondani, amitől többé ne szeretnélek.

-         Nem érdemellek meg – suttogta a fejét ingatva.

Válaszul csak ajkaira tapadtam, a testéből áradó, vad, öntudatlan szenvedély elérte hatását. Ahogy ágyékunk összeért, egyszerre mindent rózsaszín köd borított el és megszűnt a külvilág. Valami furcsa őrület tört rám és csak csókoltam, simogattam, mindenütt, ahol értem. Már a hideget sem éreztem, egyszerre próbáltam lerángatni a talárját és megszabadulni a saját ruháimtól. Egy ideig gátlástalanul és hasonló őrülettel viszonozta a csókjaimat, majd hirtelen megragadta mindkét csuklómat és határozottan eltolt magától.

Borostyán színű szemei vadul csillogtak a sötétben.

-         Ne tedd ezt, nagyon kérlek! – nyögte elgyötörten. – Mondtam, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. Hogy ebben az állapotban itt vagyok, már az is csak az őrület része, de ma délután fent jártam a kastélyban és megéreztem a bőröd illatát. Azt hittem, ezernyi apró darabra pattan szét a testem, ha nem érinthetlek meg…

-         Nem számít! Nem csak te akarod, ha nem vetted volna észre én is kívánlak és az én szenvedélyemet nem lehet holmi időszakos őrületre fogni!

-         Ezt akkor sem lehet, nem itt és most. Ennél jobbat, többet érdemelsz.

-         De én nem többet akarok. Itt akarom és most! – könyörögtem neki. Mit könyörögtem? Esdekeltem.

Újra hozzábújtam, de ő ismét eltolt magától.

-         Jól meggondoltad? Micsoda bolond kérdés, hiszen éppen nem is tudsz gondolkodni és melletted én is olyan vagyok, mint egy ostoba kamasz fiú.

Válaszul csak elmormoltam egy melegítő bűbájt, ez is csak józaneszem maradék-tizedszázalékának volt köszönhető. Remus intett egyet a pálcájával és egy puha takaró hevert a közeli kőpadon. Lassan odasétált és leterítette a földre, majd hívogatóan rám nézett. Tekintete, mint a mágnes vonzott, csalogatott.

-         Nem akarok fájdalmat okozni, nem tudom mi fog történni, de előbb-utóbb ezt az oldalamat is meg kell ismerned! – rekedtes hangjától ismét magasra csaptak bennem a lángok.

Letérdeltem a takaróra és megragadtam a csípőjénél fogva.