61. fejezet

Felbolydulás

A klubhelyiségben óriási zsivaj és felfordulás fogadott minket. Harry épphogy bemászott a portrélyukon, máris egy tucat háztársunk vetette magát a nyakába. Az izgatott kiabálásból lassan megértettük, hogy az elmúlt egy órában szinte minden kiderült Harry kis kirándulásáról. Neville az egyik kandalló előtti karosszékben ült térdén a varangyával és szemrehányóan meredt ránk. Úgy tűnik zokon vette, hogy titkolóztunk előtte, ami igazán érthető,  tekintve, hogy mennyi megpróbáltatáson estünk már túl közösen. Ám egyelőre Neville volt a legkisebb probléma. Harry teljesen elveszett az őt faggatók gyűrűjében, nem győzte hárítani a kérdéseket, pedig egyébként is megviselt állapotban volt.

Ginny azonnal akcióba lendült. Felmászott az egyik asztal tetejére és dobhártyarepesztő hangerővel ordítani kezdett.

-          Aki nem megy a dolgára fél percen belül, olyan rémdenevér rontást kap a nyakába, hogy a hatása garantáltan tartós lesz!

Egy pillanatra szinte mindenki elnémult, meglepetten néztek rá. Ron ezt a kis szünetet használta  fel, hogy kirángassa Harryt a keselyűk karma közül és sietős léptekkel eltűnjenek a fiú hálótermekhez vezető lépcsőn.

Az elkeseredett kíváncsiskodók most Ginnyt támadták le, de ekkor úgy éreztem, hogy nem árt nekem is közbe lépni. A prefektusi hatalom néha jól jön. Néhány perc huzakodás után sikerült elérni, hogy csend legyen végre. Ezután megkértem Neville-t, hogy világosítson fel, mi történt az elmúlt egy órában. Ő azonban durcásan kérette magát, végül amikor többen ajánlkoztak a feladatra, hajlandó volt egy időre félretenni a sérelmeit. Néhány szóval elmesélte, hogy Malfoynak köszönhetően már az egész iskola tud az eseményekről, ha nem is feltétlenül úgy, ahogy azok megtörténtek. A szájról-szájra terjedő történetek ugyanis gyakran kiszíneződnek, elferdülnek. Ki érti ezt?

Úgy tűnt, Dumbledore professzor elkövetett egy hibát. Bár Harrynek megtiltotta, hogy beszéljen kis kalandjáról, Malfoy nagy szájáról már megfeledkezett. Vagy nem és ez esetben Malfoy megszegte az igazgató utasítását. Akárhogy is, Harrynek mindenképpen kellemetlen. Most hetekig ezen fog rágódni mindenki és talán még Remus fülébe is eljut a dolog… Nem, erre nem is merek gondolni. Amilyen felelősségteljes, még képes lenne felkelni a betegágyából. Egy kicsit talán hasonlítanak egymásra, ő és Harry, de most talán nem Remusszal kellene törődnöm, bármennyire is lehetetlen.

Vajon miért érezte szükségesnek Malfoy, hogy jártassa a száját? A folyosói találkozásból és a korábbi emlékképeiből nem volt nehéz összerakni a képet. Az teljesen világos volt, hogy nagyon is sok köze volt Hagrid elrablásához, illetve kínzásához, de erősen gyanítottam, hogy ő lehetett a titkos forrás is, ahonnan végül Dumbledore professzor megtudta, hol tartják fogva a vadőrünket. Vajon önként adta át az információt lelkiismeret furdalástól vezérelve, vagy valamivel kényszerítette az igazgató úr, vagy talán Piton professzor? És hogy került az arcára az a csúnya seb? Talán kitudódott az árulása és Voldemort megbüntette? Nem, Voldemort nem elégedne meg ennyivel. Talán az apja volt, Lucius Malfoy. Belőle ki is nézném, hogy képes ilyesmire. És Draco a megaláztatás okozta dühét Harryn akarta levezetni… Az sem számított neki, hogy így ő is kellemetlen helyzetbe kerülhet, hiszen előbb-utóbb valaki megkérdezheti, hogyhogy ilyen jól értesült.

Miután Neville röviden felvázolta a tudnivalókat, Ginny – továbbra is az asztal tetejéről – közölte háztársainkkal, hogy Harry, Dumbledore professzor utasítása alapján senkinek nem beszélhet. Az esetleges kitartó zaklatóknak kilátásba helyezett még néhány rémdenevér rontást, végül elégedetten lemászott az asztalról. Ez a lány időnként kísértetiesen hasonlít az anyjára. Még vagy félórába tellett, mire Neville-t is meggyőztük róla, hogy nem akartuk kirekeszteni és csak azért nem szóltunk neki, mert az igazgató úr megtiltotta. Végül csak megbékélt. Épp ideje volt, mert a fáradtságtól már úgy is alig láttam, és ahogy elnéztem, Ginny sem volt ezzel másként.

Másnap a reggelinél még próbálkoztak néhányan, persze csak azok akik lemaradtak Ginny bemutatójáról, aztán a délelőtt folyamán lassan elmaradtak, ami persze nem azt jelenti, hogy nem súgtak össze Harry háta mögött, valahányszor csak belépett valahova, de ő ehhez már egészen jól hozzászokott az elmúlt hat év alatt.

Ami sokkal elkeserítőbb volt, hogy beigazolódtak a félelmeim. Késő délután a könyvtárból igyekeztem vissza a klubhelyiségünkbe, vacsora előtt még meg akartam írni egy ötven centis dolgozatot rúnaismeretből. Magamban alaposan átrágtam a témát, mikor gondolataimból ismerős hangok foszlányai térítettek magamhoz. Hárman haladtak a lépcsőn lefelé elmélyült beszélgetést folytatva, Dumbledore, Piton professzor és Remus. A szívem akkorát dobbant, úgy éreztem, az egész kastély hallotta, de még csak észre sem vettek.

Elakadt lélegzettel figyeltem, ahogy egyre csak távolodik tőlem.

Boldog voltam, hogy láthatom, még ha csak a hátát és csak egy percre is, ugyanakkor a falat tudtam volna kaparni, mert nem mehettem a közelébe. Elkeseredetten ténferegtem a folyosón és átkoztam magam, amiért egy ilyen kis „semmiség” ekkora érzelmi megrázkódtatást képes okozni.

Harry és Ginny a klubhelyiség bejárata előtt toporgott, mikor odaértem. Na jó, a toporgás erős túlzás. Valójában szorosan egymáshoz tapadva nyalták-falták egymást. A mázlisták! Én pedig kezdtem magam úgy érezni, mint egy frusztrált vénlány…

-          Hermione! – Ginny elpirulva lökte el magát Harry mellkasától.

-          Oh, miattam ne zavartassátok magatokat, csak egész nyugodtan! – legyintettem oda se nézve és kikerülve őket a Kövér Dáma portréja elé álltam.

-          Egyáltalán nem zavartatjuk – vigyorgott az arcomba Harry, - csak éppen téged vártunk. Találd ki, ki járt itt?

-          Hmm, lássuk csak! Remus? – vágtam rá rezignáltan.

-          Beszéltetek? – nézett rám meglepetten.

-          Nem, de volt szerencsém látni a hátát.

-          Értem – felelte Harry és tovább vigyorgott, majd végül összehúzta a bőrt az önelégült – vagy kielégült – képén. Sajnos valahogy eljutottak hozzá a hírek, és azonnal felkereste Dumbledore-t, aki megengedte, hogy beszéljünk pár szót. Képzelheted, mit kaptam tőle, bár meg kell hagyni, teljesen igaza volt.

-          Tudom. Neki mindig igaza van. És… és hogy van? Úgy értem…

-          Jól – bólogatott Harry komoly arccal, - csak még gyenge és nagyon sovány, még nem lett volna szabad felkelnie, de azért jól van – hadarta el egy szuszra.

-          Aha.

Valahogy többet vártam. Valamit, ami lehűti háborgó érzelmeimet, ami csillapítja hiányérzetemet.

Magára akartam hagyni a kis galambpárt, legalább ők turbékolhassanak.

– Hermione! – szólt utánam Harry. – Mielőtt még elfelejteném, ez a tiéd! – azzal e kezembe nyomott egy kis pergamenborítékot.