Harry késő délutánra már ismét a kastélyban volt, épen és egészségesen, bár a találkozásra még sokáig kellett várnunk, mert visszatérése után még órákig ült Dumbledore professzor irodájában. Ezt az időt használtam fel, hogy végre válaszoljak a hajnalban érkezett levélre.

Kedves Remus!

Nekem is rettenetesen hiányzol, de inkább vagyok távol tőled, mint hogy veszélyben tudjalak. Remélem jobban érzed magad és hamarosan felgyógyulsz, mert az önzés mégis csak erős bennem és nagyon vágyom rád. Jó lenne látni téged, ha csak egy percre is. Jó lenne a karodba bújni, jó lenne…

A Te Hermionéd

A bagolyházból visszatérőben egy eldugott kis folyosóra tértem be. Habár a tudat, hogy Hagrid és Harry is ismét a kastély falai közt van biztonságban, megkönnyebbülést hozott, mások társaságát még mindig nem kívántam. Ám a szűk, sötét, kis folyosón a legkevésbé várt és kívánt iskolatársba ütköztem bele. Szó szerint.

Csak az ezüstösen világító, halvány foltból jöttem rá, hogy a fal mellett kuporgó alak, akiben majdnem hasra estem, nem más, mint Draco Malfoy. A meglepetéstől percekig szóhoz sem jutottam, csak némán meredtem mardekáros évfolyamtársamra. Találkozásunk abszurditását fokozta, hogy szemei könnytől csillogtak, jobb arcán pedig egy mély seb húzódott végig, szeme sarkától egészen az álláig.

Ő volt az, aki hamarabb nyerte vissza lélekjelenlétét.

-          Mit bámulsz, koszos kis sárvérű? – förmedt rám gyűlölködő hangon. – Most boldog vagy, mi?

Csak megrántottam a vállamat és megkerülve őt, folytattam utamat. Már majdnem kiértem a folyosóról, mikor megszólalt bennem egy hang, talán a lelkiismeretem. Visszafordultam, még mindig ott kuporgott.

-          Nincs szükséged segítségre? – kérdeztem halkan.

Hitetlenkedve nézett rám, most ő rántotta meg a vállát.

-          Akarod, hogy szóljak valakinek? Piton professzornak…

-          Inkább menj, szaladj és meséld el Szent Potterkének! Kotródj innen, Granger!

Malfoy láthatólag nem kívánta az én segítségemet, ezért ismételten faképnél hagytam.

Egyenesen az alagsorba mentem és bekopogtam Piton professzor irodájába. Tonks nyitott ajtót, kissé zilált volt a frizurája.

-          Mit tehetek érted? – vigyorgott rám kissé türelmetlenül.

Nem hiszem el, hogy mindig megzavarom őket. Persze lehet, hogy nem is tudnék jókor jönni, olyanok, mint a nyulak!

-          Ezúttal Piton professzorral kellene beszélnem – néztem rá bocsánatkérően.

-          Rendben – az aurorlány minden további nélkül az orromra csukta az ajtót.

Kisvártatva Piton lépett ki és összehúzott szemöldökkel méricskélt.

-          Mondja, Granger, nincs jobb dolga mint engem zaklatni a szabadidőmben? Miért nem megy és pátyolgatja a kis barátját, Pottert? – a hangjából csöpögő gúny lassan lefolyt és lyukat mart a padlóba.

Elmeséltem neki hol és milyen állapotban találja meg imádott kisdiákját, mire Piton kiismerhetetlen arckifejezéssel bámult rám.

-          Tudja Granger, képtelen vagyok eldönteni, hogy most meg kellene-e lepődnöm magán, vagy sem.

Nahát, van valami, amire a nagy Piton professzor nem képes? Illedelmesen elköszöntem tőle és visszatértem a Griffendél klubhelyiségébe. Ott azonban nyomát sem láttam, sem Harrynek, sem a többieknek.

-          Hermione – pattant fel Neville a kandalló melletti karosszékből -, Ginny azt üzente, hogy még mindig a Szükség Szobájában vannak és Harry is ott vár rád. Örülök, hogy ilyen hamar meggyógyult!

Kissé kábán néztem rá, majd eszembe jutott, hogy Harryről azt híreszteltük, súlyos betegen fekszik a gyengélkedőn.

-          Köszönöm, Neville! Akkor nem is vesztegetem az időt, később találkozunk! – intettem neki, majd ismét kimásztam a portrélyukon.

A barátaim valóban a Szükség Szobájában vártak rám és bár Harry nyúzott volt és sápadt, legalább élt és egyben volt. Nem tudtam megállni, muszáj volt ismét sírnom.

-          Nem esett bajod? Hogy jutottál ki? Egyáltalán hogy tehetted ezt? – hadartam el egy szuszra, szemrehányó hangon, miközben majd megfojtottam ölelésemmel.

-          Sajnálom! – nézett rám Harry bűnbánóan, majd kibontakozott a karjaimból. – Sajnálom, hogy ennyire aggódtatok miattam, de egyszerűen képtelen voltam továbbra is tétlenül ülni!

-          Jaj, Harry! Hogy jutottál ki?

-          Sajnálom, de nem mondhatom el. Megígértem Dumbledore professzornak, hogy nem beszélek róla senkinek.

-          Még nekünk se? De hát eddig mindent elmondhattál nekünk! – értetlenkedett Ron.

-          Ezt most nem – felelte Harry csendesen.

-          Azt csak elmondhatod, hogy mi történt veled? – most Ginny bújt oda Harryhez.

-          Igen, persze – sóhajtott fel. – Már Roxmortsban voltam, mikor rájöttem, hogy nem tudok egyedül Godric Hollowba hoppanálni. Még sosem jártam ott. Reméltem, hogy igénybe tudom venni valakinek a segítségét. Szerencsém volt, belebotlottam Shackleboltba, aki a láthatatlanná tévő köpeny alatt nem vett észre. Mielőtt elhoppanált volna, belekapaszkodtam a ruhájába. Megérezte, de mikor megérkeztünk Godric Hollowba sikerült úgy intéznem, hogy ne találjon meg. Egyenesen a szüleim házához ment, én pedig távolról követtem.

-          És a halálfalók? – vágott közbe Ron.

-          Türelem! – felelte Harry. – Mire odaértünk, csak úgy hemzsegtek az aurorok és a rendtagok, az igazgató is ott volt. Hagridot már kiszabadították és visszahozták a kastélyba. Az egyik halálfaló holtan hevert a külső kertben, kettőt pedig épp akkor tartóztattak le az aurorok. El kellett rejtőznöm, a ház mögött volt egy kis fészer, oda bújtam be, míg el nem tűnt mindenki. Azt hittem már nem lesz szükségem a köpenyre, levettem és bejártam a házat. Azt hiszem mindent úgy hagytak, minden úgy volt, ahogy azon az estén… mindenhol vastagon állt a por… megtaláltam a gyerekszobát… a kiságyat, a kiságyamat. Ez a maci volt benne.

Harry előhúzott talárja alól egy kis, valaha kék plüssállatot, amit szürkévé fakított a rárakodó évtizedes porréteg. Szeme gyanúsan fénylett, ahogy a kezembe nyomta egykori játékát.

-          Mindent átvizsgáltam, azt reméltem, talán találok valamit… éreztem a jelenlétüket, a kezük nyomát… egyszer csak ott ültem a nappali közepén, ahol együtt töltötték az estéiket és úgy éreztem sírnom kell… sírtam is. – szégyenkezve hajtotta le a fejét, mire Ginny hevesen átölelte.

-          Nem tudom, mennyi ideje voltam már ott, mikor zajokat hallottam kintről. Mire magamhoz tértem két alak lépett a szobába. Álarcot viseltek és csuklya volt a fejükön, de az egyiket felismertem. Bellatrix Lestrange volt az. Meg kellett volna ölnöm! – ökölbe szorult a keze az indulattól. – Ehelyett csak dermedten ültem ott, Lestrange pedig elkábított. Nem tudom pontosan mi történt, vagy hogy mennyi ideig voltam eszméletlen. Piton térített magamhoz. Miután talpra állított, szó nélkül visszahoppanált velem Roxmortsba és egyenesen felhozott a kastélyba. Egyetlen szót sem szólt hozzám egész úton, csak megvetően méregetett.

-          Megmentette az életedet és ez nem az első alkalom – figyelmeztettem szelíden.

-          Tudom. Ne haragudjatok, de nagyon fáradt vagyok.

-          Enned is kellene valamit! – aggodalmaskodott Ginny.

-          Csak aludni szeretnék – felelte Harry.

Úgy döntöttünk, mi is felmegyünk Harryvel a Griffendél toronyba, de az általa áhított pihenés még váratott magára.