-          Hermione, Hermione! – Ginny – nyomában Ronnal – lihegve rogyott le mellém a hosszú padra. – Már mindenütt kerestünk! Hogyhogy ilyen korán reggelizel? Mindegy, nem számít! – hadarta el egy szuszra. – Harry eltűnt!

-          Hogy érted, hogy eltűnt? – néztem rá elképedve.

-          Mikor felébredtem, már nem volt az ágyában és magával vitte a köpenyét és a térképet is – vágott közbe Ron.

-          Kerestétek már?

-          Hát persze! – Ginny türelmetlenül meglebbentette a haját. – A tantermekben, a parkban, az üvegházakban, sőt még a Szükség Szobájában is… - elkeseredve harapta össze ajkait.

-          Hagrid kunyhójában?

-          Miért ment volna Harry Hagrid kunyhójába? – értetlenkedett Ron.

-          Talán abban reménykedett, hogy talál valamit – vetettem fel bátortalanul.

Miután Hagrid kunyhójában sem leltünk rá Harryre, úgy döntöttünk, hogy értesítjük Dumbledore professzort. Csak egyetlen apróságról feledkeztünk meg, Dumbledore professzor és a Rend tagok valahol Godric Hollowban voltak éppen, hogy kiszabadítsák Hagridot.

Fogalmam sem volt, hogy Harry hogy jutott ki a kastélyból és hogy akart eljutni Godric Hollowba, hiszen még sosem járt ott, de abban biztos voltam, hogy oda tart. Nem volt más választásunk, értesítenünk kellett McGalagony professzort a történtekről.

Az igazgatóhelyettes holtsápadtan ült asztalánál, mikor beléptünk az irodájába.

-          Ne mondjanak semmit, Miss Granger! Tudok róla! – emelte fel a kezét, mihelyt kinyitottam volna a számat. – Mr. Potter a kora hajnali órákban valamilyen módon kijutott a kastélyból és szinte azonnal halálfalók kezére került. Dumbledore professzor már tud a történtekről.

Ginny majdnem elájult a hallottaktól, ha Ron nem kapja el, biztosan a földre rogy.

-          Nem várom el Önöktől, hogy ennek tudatában beüljenek a tanórákra és úgy tegyenek, mintha semmi nem történt volna. A mai napra mindhárman felmentést kapnak, de megtiltom, hogy bárkinek is megemlítsék a dolgot! Mr. Potter hivatalosan a gyengélkedőn fekszik, súlyos tüdőgyulladással. És eszükbe ne jusson valami őrültséget tenni!

Mivel senkinek nem akartunk magyarázkodni, sem Harryt, sem a tanóráról való lógást illetőleg, inkább elbújtunk a Szükség Szobájában.

Ginny hosszasan zokogott, Ron ügyetlenül simogatta a haját, míg nem nyugodott egy kissé. Nem volt nagy gyakorlata a húgával való kedveskedésben, de a közös veszteség némi öntudatlan gyengédségre ragadtatta.

Többnyire csak fel-alá járkáltunk a szobában, találgatva, hogy mi történhetett, hol lehet Harry, mi lehet Hagriddal…

-          Én ezt nem bírom tovább! Megyek, megkeresem McGalagony professzort, hátha van valami újabb híre.

Ron és Ginny csak fásultan bólintottak, mindketten a földön üldögéltek egy kandalló előtt.

Még nem volt ebédidő, a folyosók üresek voltak, így zavartalanul eljutottam az átváltoztatástan tanárnő irodájáig, de az zárva volt. Benéztem a könyvtárba, de Madam Cvikkeren kívül, aki éppen szeretett könyveit porolgatta, senki nem volt ott. Szinte azonnal kifordultam az ajtón, nehogy megkérdezze mit keresek ott tanítási időben, majd a gyengélkedő felé indultam. Már az ajtó előtt belebotlottam Kingsley Shackleboltba, aki láthatóan kimerült volt. Kissé különösen nézett rám, de nem szólt egy szót sem, csak viszonozta köszönésemet és már el is tűnt a sarkon. Odabent több rendtagot találtam és McGalagony professzor is ott tartózkodott.

-          Miss Granger, már kerestem Önöket a házuk klubhelyiségében, hol jártak?

-          Valójában a Szükség Szobájában voltunk, illetve Ron és Ginny még mindig ott vannak. Tudja tanárnő, nem akartunk senkinek magyarázkodni – feleltem zavartan.

-          Megértem – bólintott.

-          Mi történt? Megtalálták Harryt? – kérdeztem félve, mégis reménykedve.

A kórterem távoli sarka el volt különítve egy paravánnal, ami mögött, a nyöszörgésből ítélve, egy súlyos sebesült fekhetett.

-          Sajnálom, Miss Granger – felelte, - de Mr. Potternek egyelőre nincs nyoma, ami rendkívül aggasztó. Azonban, Hagridot szerencsére sikerült kiszabadítania a Rendnek az éjszaka folyamán. Valóban Godric Hollowban tartották fogva, Harry szüleinek régi házában. Különös módon azonban csak három halálfaló őrizte és Voldemort sem volt jelen.

-          Megnézhetem Hagridot, tanárnő?

-          Nem, Miss Granger, nem engedhetem. Higgye el, nem magának való a látvány. – McGalagony professzor kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

-          De… ugye meg tudják gyógyítani? – összeszorult a szívem, nem akartam belegondolni, miken mehetett keresztül a vadőr.

-          Nem tudom. Madam Pomfrey mindent megpróbál és hamarosan idejön az egyik legnevesebb gyógyító a Szent Mungóból, de Hagrid állapota válságos.

Könnyes szemmel tértem vissza a Szükség Szobájába, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy Ronon és Ginnyn kívül Dobby is rám vár.

-          Hermione! – pattant fel Ron a kandalló mellől. – Hallottad, hogy… Hagrid

-          Igen, épp a gyengélkedőről jövök. Még életben van, de McGalagony professzor azt mondta… - elcsuklott a hangom, ahogy feltört belőlem a zokogás.

-          Nyugodjon meg a kisasszony! – sipította a Dobby. – Piton professzor főzete biztosan segít majd.

-          Miféle főzet Dobby? – érdeklődött Ginny.

-          Azt Dobby nem tudja, kisasszony! Hagrid ájult volt, mikor a Roxfortba hozták. Majdnem meghalt, de akkor Piton professzor megitatott vele valamit és attól jobban lett, és Madam Pomfrey állandóan mellette van.

-          Harryről tudnak már valamit?

-          Sajnálom, Ron. Semmi nyoma, de Dumbledore professzor biztosan őt keresi – feleltem.

-          De mi van, ha túl későn találja meg? – suttogta Ginny alig hallhatóan.

-          Erre gondolnunk sem szabad! – hangom hidegen csattant, mint az ostor. – Egyszerűen nem történhet baja!

-          Dobbynak vissza kell mennie a konyhába, segíteni a többi manónak. Kisasszonyomék menjenek a Nagyterembe, ma nagyon finom ebédet készítettünk.

-          Köszönöm Dobby, de semmi kedvem másokkal találkozni, nem akarom, hogy kérdezősködjenek és őszintén szólva étvágyam sincs.

Miután Dobby távozott, én is odakuporodtam a kandalló elé, Ginny és Ron mellé. Ron azonban kisvártatva felpattant.

-          Ebből elég volt! Tennünk kell valamit! Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel, arra várva, hogy mikor hozza meg valaki Harry halálhírét! – dühöngve belerúgott egy karosszékbe.

-          Hidd el, megértem! Én is ugyanezt érzem, de mit tehetnénk? – kérdeztem kétségbeesetten. – Azt sem tudjuk, hol kereshetnék és még ha tudnánk is, nem sok esélyünk lenne Voldemort és a talpnyalói ellen!

-          Tudom, tudom – dühöngött tovább Ron, - de ez a tehetetlenség akkor is megőrjít!

Ginny nem szólt egy szót sem, csak továbbra is ült a földön, sápadt arcán még könnyek csorogtak, mintha soha nem akarnának elapadni.

Oh Remus, mennyire hiányzol!

-          Voldemort tudta, nagyon jól tudta! – hangja olyan halk volt, hogy alig hallottuk meg.

-          Miről beszélsz, Ginny? – kérdezte Ron.

-          Dumbledore ostoba hibájáról. Nem vette észre Voldemort csapdáját – vöröslő szemekkel nézett ránk.

-          Hogy beszélhetsz így Dumbledore professzorról? – kérdeztem hitetlenkedve. – Tudod jól, hogy körmeszakadtáig védi Harryt.

-          Most mégis ő sodorta veszélybe. Ha engedett volna neki és elviszi magával a szülei házába, akkor most épségben itt lenne velünk. Voldemort tudta, hogy mindenáron meg akarja óvni és megtiltja majd neki, hogy elhagyja a kastélyt. És azt is jól tudta, hogy Harry nem engedelmeskedik majd neki. Ezúttal már nem. Biztos vagyok benne, hogy míg a rendtagok és Dumbledore Godric Hollowban jártak, addig Voldemort emberei itt álltak lesben a birtok határán, Harry pedig egyenesen a karjaikba futott. Talán már nem is él!

Ebben a pillanatban egy hangos csattanással Dobby tűnt elő a semmiből, vékony karjaival két nagy tál szendvicset egyensúlyozott.

-          Dobby ebédett hozott kisasszonyoméknak! Enniük kell valamit! – sipította. – Harry Potter nem akarná, hogy éhezzenek miatta!

Egy közeli kisasztalra tette a két tálat.

-          Köszönjük Dobby, de azt hiszem nem a legjobbkor jöttél! – felelte Ron. – Attól félünk, hogy Harry… talán már…