Remus állapota nem engedélyezett többet néhány tétova csóknál, ami sokkal nagyobb kínt okozott mindkettőnknek, mintha egymáshoz sem értünk volna. Ezért néhány kudarcba fulladt kísérlet után úgy döntöttünk, hogy inkább csak beszélgetünk. Miután kifogytunk a témából már azt sem, csak feküdtünk, szorosan egymáshoz bújva. Hosszú időn át hallgattam Remus szívverését, az érzékek ködén át néztem arcát, majd lassan egy puha felhő ölelt körül, ahogy karját körém fonta. Csak egy pillanatig tartott ez az édeni állapot - távolból felhangzó, halk kopogtatás rántott vissza az édes álomból.

-          Ébresztő! Míg ti lustálkodtatok, mi elkészültünk az ebéddel! – Tonks dugta be a fejét az ajtón.

Nyomában megjelent Harry is, aki egy apró, de étellel roskadásig megrakott asztalt lebegtetett maga előtt.

-          Mennyei illatok! – szagolt a levegőbe Remus én pedig zavartan pattantam fel az ágyból.

Az még nem zavart, hogy Tonks látott minket összebújva, de ahogy Harry bámult ránk, az már igenis kellemetlen volt. Ha még ő is ilyen nehezen emészti meg a látottakat, hogy fog vajon reagálni Ron, amikor a tudomására jut. Mert egyszer megtudja…

Szótlanul segítettem Harry-nek a tálalásban, míg az aurorlány óvatosan felültette Remust.

Hangtalanul ettünk, időnként segítve betegünket, aki a karjában és hátában érzett fájdalom miatt elég nehezen boldogult.

Ebéd után mind hárman levonultunk a konyhába, magára hagyva Remust.

Én mosogattam, Harry törölgetett, Tonks pedig eltűntette az ebéd maradékait, majd a vállára terítette úti köpenyét.

-          Megyek, beszélek az őrrel. Csak néhány perc az egész, ki ne merjétek tenni a lábatokat a házból! – ez leginkább Harry-nek szólt.

-          Mondd, még mindig nagyon zavar, hogy én és Remus… - fordultam hozzá, mikor Tonks becsukta maga mögött a konyha ajtaját.

-          Öhmm… miből gondolod? – hebegte és majdnem elejtette a mártásos tálat.

-          Abból, ahogy néztél ránk odafönt.

-          Hát tény, hogy még mindig nagyon furcsa, de nincs kifogásom… úgy értem, igyekszem hozzászokni a gondolathoz, csak…

-          Csak? – kérdeztem vissza, hangom, szándékomtól eltérően kissé élesen csengett. – Ugye, most nem az következik, hogy túl öreg hozzám? Hidd el, hogy alaposan megfontoltam.

-          Nem… én nem erre gondoltam – egyre inkább zavarba jött, sőt kissé elvörösödött -, én csak mindig azt hittem, hogy majd te és Ron…

Hosszasan fontolgattam a hallottakat, míg végre eljutott a tudatomig. Hangos robajjal tört ki belőlem a kacaj.

-          Hogy mi? Én és Ron? Mégis miből jutottál erre a következtetésre? – nyögtem elfúló hangon, miközben igyekeztem kitörölni szememből a könnyeket.

Rég nevettem ilyen jóízűt.

-          Abból, hogy állandóan veszekedtetek – felelte Harry már szintén vigyorogva.

-          Áh, mindenesetre szépen eltervezted, de én semmi olyasféle érzelmet nem táplálok Ron iránt és ha jól látom Demelza iránti lelkes imádatát, úgy gondolom ő sem velem álmodik éjszakánként.

-          Hát akkor ezt megbeszéltük – csapta le a konyharuhát. – Benézünk Remushoz?

-          Inkább hagyjuk még pihenni. Amíg visszajön Tonks, megmutathatnád a ház többi részét.

-          Persze – indult azonnal az ajtó felé. – Nem túl nagy, de nekem tetszik.

A konyhából egyenesen a keskeny folyosóról nyíló széles ajtó felé vette az irányt.

-      Ez itt a nappali – mutatott körbe.

Egy kényelmes kanapé, kis dohányzó asztal állt az egyik sarokban, a falak mentén pedig zsúfolt könyvespolcok húzódtak, az ablak alatt pedig egy kisebb íróasztal bújt meg.

Visszatértünk a folyosóra, Harry pedig félrehúzta a függönyt az egyik kis ablakon.

-          Itt kint egy fedett terasz van. Remus valami fura növényt nevelget ott, de most nem mehetünk ki.

Ekkor vettem észre, hogy közvetlenül az emeletre vezető lépcső mellett, szinte észrevétlenül húzódik egy másik, sokkal keskenyebb lépcsősor, mely lefelé vezetett.

-          Látom, pince is van – megindultam lefelé, de Harry visszarántott a karomnál fogva.

-          Áh, teljesen üres! Hideg van és sötét, nem érdemes lemenni…

-          Akkor nem lehet belőle probléma, ha lemegyek – feleltem és lefejtettem magamról Harry kezét, aki megadó sóhajjal követett.

Odalent tényleg koromsötét fogadott. Előhúztam a pálcámat és Harry is fényt gyújtott a sajátján. Vastag, rideg kőfalak bámultak vissza rám, a lépcsővel szemközt pedig egy hevederekkel megerősített vasajtó zárta el az utat.

-          Alohomora! – suttogtam a zárra irányítva varázspálcámat.

-          Hermione, tényleg nincs itt semmi, különben is megfagyok! Menjünk már fel, mostanra biztosan Remus is felébredt már!

-          Harry, ez az előbb sem jött be! Nagyon rossz színész lennél.

Az előzőhöz hasonló, csak sokkal szűkebb helyiségbe léptünk be. Az egyetlen berendezési tárgy egy pár, a falba ágyazott, erős vasbilincs volt.

Elképedve bámultam Harry-re.

-          Remus maga építette a pincét – felelte halkan a ki nem mondott kérdésre. – Tudod, arra az esetre ha…

-          Sejtem – feleltem mogorván.

Magam sem tudtam, miért vett erőt rajtam a rosszkedv. Tökéletesen tisztában voltam mivel jár, hogy egy vérfarkast szeretek, mégis mint egy hatalmas pofon vágott arcomba a bilincsek látványa.

-          Én most megnézem, hogy felébredt-e már – suttogtam rekedten és elfordultam, hogy Harry ne lássa a könnyeimet.

Remus halkan szuszogott, mikor benyitottam a hálószobájába. Csendesen közelebb léptem és megigazítottam a takaróját. Valahogy jólesett mellette lenni, ezért inkább ott maradtam. Óvatosan leültem az ágy szélére és néztem, ahogy alszik. Szerettem volna megsimogatni borostás arcát, de féltem, hogy felébresztem.

Körbenéztem a puritán berendezésen és legnagyobb meglepetésemre egy apró fadobozkát vettem észre az éjjeliszekrényen.

Azonnal felismertem. Annak a doboznak a párja volt, melyben Remus nekem ajándékozta a rejtélyes borostyánt. Elvettem a dobozt és kinyitottam. Egy kis borostyándarab lapult benne, épp ahogy Harry mesélte. Előhúztam pulóverem alól a láncomat, hogy összehasonlítsam a két követ, ám ahogy közelebb kerültek egymáshoz, hirtelen mindkettő sárgás fénnyel izzott fel én pedig ijedten csaptam le a dobozka fedelét.

Remus nyugtalanul megmozdult a zajra, ezért inkább visszatettem a dobozt a helyére és olyan halkan, ahogy jöttem, elhagytam a szobát.

A földszinten beszédhangok szűrődtek ki a nappaliból. Benyitva Harry-t és Tonksot találtam ott, aki meglehetősen izgatottnak tűnt.

-   Áh, Hermione! – fordult felém. – Végre előkerültél! Azonnal vissza kell térnünk a Roxfortba! Szólok Remusnak és már indulhatunk is!