Vagy százszor átolvastam ezt a néhány sort és mindannyiszor boldogsággal öntött el a tudat, hogy Remus maradéktalanul megúszta azt a rettenetes kalandot. Talán még örültem is az ágyhoz kötöttségének, mert tudtam, hogy addig is biztonságban van a saját otthonában.

Az viszont világosan kiderült számomra, hogy semmit nem tud Hagrid eltűnéséről, mert egy szóval sem említette a levélben. Szinte bizonyos, hogy Dumbledore hírzárlatot rendelt el felé, amit meg is tudok érteni, hiszen ha megtudná mi történt, senki sem tudná ágyban tartani.

Tudtam, hogy másnap az első dolgom lesz figyelmeztetni Harry-t, nehogy beszámoljon Remusnak Hagrid eltűnéséről.

Másnap korán reggel a bagolyházba siettem, hogy még reggeli előtt elküldhessem a választ Remusnak. A tollakkal és bagolyürülékkel teli helyiségben összefutottam Ginny-vel, aki épp a bátyjainak küldött levelet.

-          Remusnak? – nevetett rám.

-          Öö… igen – feleltem és éreztem, ahogy arcomba fut a vér.

-          Szerintem használhatod Hedviget is, Harry-nek ma biztosan nem lesz rá szüksége.

-          Mondasz valamit – motyogtam az orrom alatt.

Hedvig készségesen szállt kinyújtott karomra és kedveskedve megcsipkedte az ujjamat, mikor lábához rögzítettem a levelet. Megsimogattam selymes tollait, majd hagytam, hogy kirepüljön az ablakon, egyenesen a felkelő napba.

-          Menjünk reggelizni! – karolt belém Ginny. – Farkaséhes vagyok és szerintem Ronék is a Nagyteremben lesznek, mire leérünk.

Harry és Ron valóban a Griffendél asztala mellett ültek és javába tömték magukba a rántottát, mikor beléptünk a Nagyterembe. Ron vadul integetett nekünk, majdnem kiverte a mellette ülő Demelza szemét, aki hálából jól kupán csapta.

Épp csak leültünk az asztal mellé, mikor McGalagony professzor lépett oda hozzánk.

-          Jó reggelt! Mr. Potter – szólította meg Harry-t -, Dumbledore professzor engedélyezte, hogy szombaton meglátogassa Lupin professzort az otthonában. Az igazgatói irodából, kandallón keresztül távozhat egy auror kíséretében. Ha szeretné, Miss Weasley elkísérheti.

Ginny rám, majd Harry-re nézett, végül így szólt:

-          McGalagony professzor, sajnos nekem nagyon sok tanulnivalóm lesz hétvégén.  Hermione – fordult most hozzám -, lenne kedved elmenni helyettem?

A térdeim elgyengültek a gondolatra, hogy olyan hosszú idő után ismét láthatom Remust. Azt hiszem, örökké hálás leszek Ginny-nek, amiért hajlandó volt lemondani a lehetőségről, hogy Harry-vel tartson.

-          Természetesen – feleltem a tőlem telhető legközönyösebb hangon.

-          Rendben – bólintott rá házvezető tanárunk. – Gondolom, Lupin professzornak nem lesz kifogása ellene. Szombaton délelőtt tizenegykor jelentkezzenek az igazgatói irodában, a részleteket majd ott megtudják. Ha valaki kérdezné, büntetőmunkára mennek! – fejezte be szigorúan.

Hanghordozásán lehetett érezni, hogy nem ért egyet a dologgal, de Dumbledore professzor iránti lojalitása nem engedte, hogy szóba hozza ellenvetéseit. Sejtettem, hogy mi zavarja, de biztos voltam benne, hogy a Hagridot ért támadás után Dumbledore professzor megerősítette a védelmet mind Remus otthona, mind a Tiltott Rengeteg körül.

Órára menet félrevontam Harry-t és megkértem, hogy ha írna Remusnak, semmiképpen ne említse a történteket. Természetesen most is csak túlaggódtam a dolgokat, mint általában. Harry tökéletesen tisztában volt a helyzettel és esze ágában sem volt, semmi hasonló.

Eseménytelenül telt a nap, míg be nem ültünk a mardekárosokkal közös bűbájtan órára. Szerencsére Malfoy hetedévben is felvette a tantárgyat.

-          Most nem figyel, próbáld meg, Hermione! – suttogta mellettem Ron, miközben alaposan oldalba bökött.

-          Jól van, csak bízd rám! Rendben? – feleltem ingerülten.

A szám kiszáradt és a tenyerem is izzadt. Fogalmam sem volt, mi fog történni, ha megpróbálok Malfoy fejébe látni. Ennél még a pokol is kellemesebb túrának ígérkezett. Ráadásul azt sem tudhattam, mennyire jó okklumentor, mennyi időm lesz, mielőtt lezárja az elméjét.

Úgy tettem, mintha a láthatatlanná tévő bűbájjal próbálkoznék, amit Flitwick professzor ezen az órán gyakoroltatott velünk.

Malfoy két padsorral előttünk ült, így egyszerű volt a dolgom, csak feltűnésmentesen felé irányítottam a pálcámat és elsuttogtam a varázsigét.

Szinte hanyatt vágott, olyan erővel tört rám egy zavaros képsor. Láttam, ahogy Lucius Malfoy megüti Dracot, láttam, ahogy édesanyja hidegen néz rá, majd Voldemort előtt térdelt reszketve és láttam… láttam, ahogy a Tiltott Rengetegben áll többedmagával és csuklyás társai szenvtelenül figyelik, ahogy Hagridra fogja a pálcáját. Láttam, ahogy Hagrid sebekkel borított arccal, eszméletlenül hever a hólepte avaron, mindezt alig néhány másodperc alatt, majd megszűntek a képek. Éreztem, hogy Malfoy elzárja az elméjét. Gyorsan a pad alá hajoltam és mire hátrafordult én már elmélyülten kutattam valami után a táskámban. Közben kezem-lábam reszketett és hányingerem volt, a fejembe pedig éles fájdalom hasított.

Tekintetem Malfoy-ra tévedt, aki sokáig, összeszűkült szemmel vizsgálta a körülötte ülőket, sőt még Flitwick professzort is, végül felém fordult és hosszasan bámult, majd megrázta a fejét, mintha csak egy képtelen ötlet jutott volna eszébe.

Természetesen tisztában volt vele, hogy valaki olvasott a gondolataiban és biztos voltam benne, hogy nem nyugszik majd, amíg ki nem deríti ki volt az.

-          Jól vagy? – suttogta Harry és aggódva nézett rám.

-          Azt hiszem.

-          Láttál valamit? – érdeklődött Ron, miközben látványosan igyekezett láthatatlanná tenni az előtte álló éjjeli edényt.

-          Szerintetek a láthatatlan bili tartalmát tekintve is láthatatlanná válik? – érdeklődtem félhangosan, mire körülöttünk többen felkuncogtak. – Később! – súgtam oda Ronnak.

Malfoy most Harry-t bámulta leplezetlenül, de arcára gúnyos megvetés ült. Önteltségében sosem feltételezte volna, hogy olyan bravúrra is képes lenne, mint belelátni az ő rendkívül fontos gondolataiba. Ám ezek a gondolatok ezúttal valóban fontosnak bizonyultak. Malfoy mindent tud Hagrid eltűnéséről, hiszen ő maga is jelen volt. Sőt saját kezűleg bántalmazta. Vajon tud erről Dumbledore?

Ezt nem mondhatom el Harry-nek! Itt helyben megölné Malfoy-t, ha tudomást szerezne arról, amit láttam. Valakinek viszont csak el kell mondanom, úgy, hogy Harry vagy Ron ne szerezhessen róla tudomást. Rettenetesen megharagudnának rám, ha kiderülne, hogy titkolózom előttük.

Óra után észrevétlenül elbújtunk egy titkos folyosórészen és mindent elmeséltem a fiúknak, kivéve a Hagridra vonatkozó képeket. Harry rettenetesen csalódott volt, szinte biztosra vette, hogy Malfoy tud valamit és természetesen nem is tévedett. Rettenetesen szégyelltem magam, amiért becsapom a barátaimat, de jelenleg nem volt más választásom.

Ebéd előtt felmentem McGalagony professzor irodájába, Ronnak és Harry-nek azt mondtam, hogy a vizsgákkal kapcsolatban szeretnék megbeszélni vele valamit. Csak a fejüket csóválták és közölték, hogy a Nagyteremben várnak és igyekezzek.

Házvezetőnk éppen dolgozatokat javított, mikor bekopogtam hozzá és kérdően nézett rám.

-          Elnézést, McGalagony professzor, hogy zavarom, de sürgősen beszélnem kellene az igazgató úrral és nem tudom a jelszót.

-          Dumbledore professzor jelenleg nagyon elfoglalt, nekem nem mondhatja el? – nézett rám szigorúan, szögletes szemüvege mögül.

-          Elmondom, de mindenképpen szeretném, ha az igazgató úr is hallaná. Kérem! – tettem hozzá könyörögve, mikor láttam, hogy habozik teljesíteni a kérésemet. – Hagridról lenne szó.

-          Rendben – állt fel az asztala mellől. – Akkor menjünk az igazgatói irodába.

Dumbledore professzor igen szívélyesen fogadott. Hellyel kínált és valamilyen furcsa, ragacsos cukorkával, csak ezután kérdezte meg, mi járatban vagyok.

Lehajtott fejjel meséltem el a bűbájtanon történteket. Nem mertem tanáraim szemébe nézni, tudtam, hogy a legilimencia használata tiltott az iskolában és számítottam rá, hogy büntetőfeladatot kapok, de ezek túl fontos információk voltak ahhoz, hogy eltitkoljam őket.

-          Biztos abban, amit látott Miss Granger? – érdeklődött nyugodt hangon az igazgató, miközben igyekezett kirángatni a szakállából egy beleragadt cukorkadarabot.

-          Teljes mértékben, Dumbledore professzor. Ugyan nem vagyok kiváló legilimentor, de Lupin professzor épp eleget tanított ahhoz, hogy ne tévedjek. Draco Malfoy ott volt, mikor a halálfalók megtámadták Hagridot. Tudnia kell, hogy hol és milyen állapotban van most – erősködtem.

-          Rendben – felelte az igazgató.

Felállt, a kandallóhoz sétált és némi zöldes port szórt a lángok közé.

-          Perselus, ide tudnál fáradni néhány percre? Sürgős lenne.

Ezalatt McGalagony professzor halkan megszólított.

-          Miss Granger, kétségtelen, hogy ami a tudomására jutott rendkívül fontos, de a mód ahogy hozzájutott… Remélem tisztában van vele, hogy cseppet sem griffendéleshez méltó és tiltott is. Sajnálom, de kénytelen leszek büntetőmunkát adni Önnek – mondta végig egy szuszra, majd szorosan összepréselt ajkakkal nézett rám, ami arról árulkodott, hogy rettenetesen dühös.

-          Igen, McGalagony professzor – ismét lehajtottam a fejem és áldottam az eszem, hogy Harry-ékről egy szót sem szóltam, bár azt hiszem az igazgató és az igazgatóhelyettes is tisztában volt vele, hogy nem csak az én magánakciómról volt szó.

Dumbledore professzor nem vitatta McGalagony döntését, csak szomorkásan bólintott, de tudtam, ezt a szomorúságot nem én okoztam, hanem a gondolat, hogy elvesztette egy diákját, mert ha igaz, amit láttam, Draco Malfoy menthetetlenül elveszett lélek.

Piton professzor hamarosan belépett az irodába és egy alig szemöldökrándulással reagált jelenlétemre.

-          Perselus – szólította meg, McGalagony professzor -, ugye, Draco Malfoy az iskolában tartózkodott Hagrid eltűnésekor?

-          Nem, Minerva – felelte Piton rövid gondolkodás után -, az édesanyja hazavitte két napra, sürgős családi ügy miatt.

-          Értem – bólintott erre a másik két tanár.

-          Miss Granger – fordult most hozzám McGalagony professzor – lenne szíves kifáradni? Este nyolckor várom az irodámban.

-          Hát hogyne – feleltem. - Viszontlátásra.

Lesiettem a Nagyterembe remélve, hogy Harry-ék még ott vannak és közben összeszorult gyomromat igyekeztem megnyugtatni. Bűntudatom volt, amiért csalódást okoztam a tanáromnak és amiért becsaptam a barátaimat, de mi mást tehettem volna?