-          Hermione, végre! Már nagyon aggódtunk érted! – kiabálta Ron már messziről.

Ebédidőben lementem a Nagyterembe, remélve, hogy találkozhatom a barátaimmal és nem is kellett csalódnom. Ron és Harry szinte az elsők között rontottak be és mindketten levetődtek a hosszú asztal mellé.

-          Meg akartunk látogatni a gyengélkedőn, de Piton azt mondta nem fogadhatsz látogatókat – fintorgott Ron és magába tömött egy szelet sült húst.

-          Nem tudtam róla. Gyakorlatilag nem voltam eszméletemnél, néhány röpke órától eltekintve. Súlyos tüdőgyulladást kaptam.

Ron és Harry komor arccal összenéztek.

-          Mi a baj fiúk? – kérdeztem gyanakodva. – Történt valami, amíg a gyengélkedőn feküdtem?

Harry sötéten nézett maga elé és Ronnak sem igen akaródzott megszólalnia.

-          Ki vele, mit műveltetek már megint? Valakitől úgyis megtudom előbb-utóbb.

-          Ezúttal nem velünk van a gond… - kezdett bele Harry akadozva.

-          Ugye nem? – rémületemben elakadt a lélegzetem és éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból.

Harry szótlanul megrázta a fejét, Ron viszont értetlenül nézett rám, bár azt hiszem kezdett neki derengeni, hogy van valami, amiről hármunk közül csak ő nem tud.

-          Hagrid tegnap éjjel eltűnt – nyögte ki végül.

-          Micsoda? Hogyhogy eltűnt?

-          Tegnap éjjel a Tiltott Rengetegbe ment és azóta nem került elő. Semmilyen hírt nem adott magáról, nem küldött üzenetet. Frics az erdő mélyén találta meg az esernyőjét.

-          Szent Ég! Lehet, hogy halálfalók támadták meg? – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.

-          Mi más történhetett volna? – vetett oda Harry keserűen.

Összeszorított szájjal meredt a tányérjába, csak úgy áradt belőle a tehetetlen düh és kétségbeesés.

Voldemort módszeresen dolgozott. Hamarosan mindenki sorra kerül, aki valamelyest is közel áll Harry-hez.

-          Nem értem, hogy történhetett ez? Azt hittem Dumbledore védővarázslatai a Tiltott Rengetegre is kiterjednek – gondolkodtam hangosan.

-          Ez így is van – felelte Ron. – Az erdő szélén húzódott egy határvonal, ami senki nem léphetett át. Egyedül Hagridnak volt átjárása, mert nem akarta magára hagyni az állatokat, de Dumbledore így is minden alkalommal értesült róla, ha az erdőbe ment.

-          Hagrid napkeltéig sem ért vissza, ezért Dumbledore a keresésére küldte Fricset és még néhány rendtagot a keresésére, de nem jártak eredménnyel.

Éreztem, ahogy könnyek tolulnak a szemembe. A szelíd lelkű félóriás az én szívemhez is hozzánőtt az évek során. Hol lehet most vajon? Életben lehet még egyáltalán? Talán Voldemort arra akarja használni, hogy kicsalogassa Harry-t a kastélyból. Ő pedig, amilyen forró fejű, egy pillanatig sem habozna, ha lenne módja észrevétlenül kijutni.

-          Harry, beszéltél már Dumbledore professzorral?

-          Hát persze! – csattant fel idegesen. – Voldemort tőrbe akar csalni, még nem állok készen… bla-bla…

Megütközve bámultam rá. Harry soha nem beszélt még ilyen tiszteletlen hangon az igazgatóról.

-          Teljes mértékben igaza van. Ha Hagridot valóban halálfalók rabolták el – folytattam emelt hangon, mert Harry hangosan felhorkantott -, egymagad úgysem mentheted meg. Bízd ezt a Rendre, nagyon kérlek!

-          Meddig lehet ezt még halogatni? – kérdezte csendesen. Én kellek neki, rám vadászik.

-          Gondolod, ha téged elkap, többé majd nem akar másokat meggyilkolni? – szólt közbe Ron. Voldemortnak te csak a hab vagy a tortán, fogd már fel! Nem miattad gyilkoltatja le a varázsló családokat, már akkor is ezt tette, amikor te még meg sem születtél! Nem tudsz, hát ne is akarj mindenkit megmenteni!

Harry elkerekedett szemmel bámult Ronra és nekem is elállt a szavam. Negyedik óta nem fordult elő, hogy Ron ilyen erélyesen beszélt volna legjobb barátjával.

Harry felpattant, ki akart rohanni a teremből, de elkaptam a karját.

-          Nagyon kérlek, ne vitatkozzatok! Mindennél fontosabb, hogy most összetartsunk.

-          Sajnálom! – motyogta Ron, de Harry megrázta a fejét.

-          Nem, én sajnálom. Tulajdonképpen igazad van.

Még jó néhány percig ültünk szótlanul turkálva az ételt, azután a fiúk elindultak a délutáni órákra.

Én visszatértem a Griffendél toronyba, hogy papírra vessek néhány sort. Reméltem, hogy Remus rögtön válaszol majd, amint jobban lesz.

Valójában ez volt az első levél, amit neki írtam és nem várt nehézségekbe ütköztem. Úgy félóra múltán több, mint egy tucat pergamen galacsin hevert a földön, mert egyetlen épkézláb mondat sem jutott eszembe. Nem akartam túl terjengős, sem túl szűkszavú lenni, érzelgős pedig végképp nem. Végül sikerült összetákolnom egy elfogadható változatot, amivel a bagolyházba mentem. Egy kisebb gyöngybagolyra bíztam a levelet, remélve, hogy célhoz ér és a címzetten kívül más nem szerez róla tudomást.

Épp egy kihalt folyosón lépdeltem, mikor velem szemben McGalagony professzor tűnt fel. Sietős léptei visszhangot vertek a folyosón, de mikor meglátott hirtelen megtorpant.

-          Miss Granger, hallottam, hogy kiengedték a gyengélkedőről. Remélem teljesen felgyógyult.

-          Köszönöm, McGalagony professzor, remekül érzem magam.

-          Rendben, akkor holnap várom az órámon. Ha megbocsát, most…

-          McGalagony professzor! Kérdezhetnék valamit?

-          Mit szeretne tudni, Miss Granger?

-          Hagridról van valami hír?

Az átváltoztatástan tanárnő egy ideig szomorúan nézett rám, talán azt mérlegelte, mit mondhat el nekem.

-          Nos, egyelőre csak annyi bizonyos, hogy valóban halálfalók támadták meg és feltehetőleg magukkal hurcolták. Dumbledore professzor ugyanis az erdőben nem találta nyomát holttestnek – kissé megremegett a hangja és tekintete elhomályosodott. – Többet sajnos csak akkor tudhatunk, ha Dumbledore professzor visszatér az iskolába.

-          Értem – alig jött ki hang a torkomon.

-          Miss Granger, szeretném, ha Mr. Potternek nem beszélne erről. Úgyis megtud mindent, ha itt lesz az ideje és nem szeretném, ha meggondolatlan magánakcióba kezdene.

-          Természetesen, McGalagony professzor! – feleltem gépiesen, majd elköszöntem és visszatértem a hálótermembe.

Végighevertem az ágyon és a mennyezetet bámultam, gondolataim hol Remus, hol Hagrid körül forogtak. Aggódtam Remus miatt, nem tudtam milyen állapotban fekszik otthonában és van-e valaki, aki vigyáz rá, és elfogott a rettegés, mikor eszembe jutott Hagrid, aki ebben a pillanatban talán a kínok kínjait éli át Voldemort keze által, vagy talán már nem is él. Újabb súlyos csapás Harry számára.

Ron és Harry csak késő délután, holtfáradtan tértek vissza a klubhelyiségbe. Könyveiket a kandalló mellett álló kisasztalra hajították és lerogytak az öblös fotelekbe. Néhány szót váltottam Ronnal az aznapi házi feladatról, de Harry nem csatlakozott hozzánk. Mereven bámulta a kandallóban pattogó lángokat, de gondolatban teljesen máshol járt.

Ron jelentőségteljes pillantást vetett rám. Mindketten tudtuk, hogy tehetetlenek vagyunk és ez a tudat magával hozta a kétségbeesést is.

Harry váratlanul felpattant és fojtott hangon megszólalt.

-          Nem bírom tovább! Valamit tennem kell!

-          Harry, ne csinálj őrültséget! – kérleltem. – Ha elhagyod a kastély a vesztedbe rohansz! Ha – hangsúlyozom, ha – egyáltalán kijutsz innen, mert ne hidd, hogy Dumbledore és McGalagony professzor nem számítanak erre!

-          Nem érdekel! – vetette oda nekünk és kimászott a portrélyukon.

-          Ron, csinálj valamit! Meg kell állítanunk!

Ron csak megrázta vöröslő üstökét, majd felállt és Harry után indult, én pedig elszántan követtem. Ha kell elkábítom, de nem hagyom, hogy Voldemort karjaiba rohanjon!