Az ablakon beszűrődött a csillagok fénye, mikor ismét magamhoz tértem. Mély csend telepedett rám, torkom égett a szomjúságtól. Könyökömre támaszkodva igyekeztem felülni, de valaki azonnal visszanyomott a párnára.

-          Madam Pomfrey keresztbe lenyel, ha megtudja, hogy hagytalak felkelni.

-          Remus, igazán te vagy az? – suttogtam erőtlenül.

Szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez. A számomra oly kedves férfi az ágyam mellett üldögélt egy karosszékben.

-          Nem hagyhattalak magadra – felelte egyszerűen és inkább csak éreztem, mint láttam, hogy rám mosolyog.

-          Azt hittem, te… mennyi ideig aludtam? – nyögtem.

-          Két napig – felelte és felállt, hogy töltsön egy kis vizet.

Ajkaimhoz emelte a poharat és lassan megitatott, majd a homlokomra tette a kezét.

-          Nem vagy lázas, ez jó jel.

-          Magadról mesélj! Mi történt veled Franciaországban? Tonks azt mondta, hogy súlyosan megsérültél és egy párizsi kórházban fekszel.

-          Majd később, most pihenned kell! – felelte gyengéden és kisimított egy hajtincset az arcomból.

Mellém ült az ágyra és szorosan fogta a kezemet, én pedig megnyugodva ismét álomba merültem.

Nem tudom meddig aludhattam, de kínzó fejfájásra ébredtem. A nap már magasan járt és beragyogta a kórtermet. Erőlködve nyitottam ki szememet, hogy körülnézzek, de rajtam kívül senki nem tartózkodott a helyiségben. Az ágyak üresen álltak és Madam Pomfrey-nak nyoma sem volt. Az ágy melletti éjjeliszekrényre valaki odakészített egy kis vizet. Csakis Remus lehetett! – futott át az agyamon, miközben reszkető kézzel igyekeztem inni, de néhány korty után kicsúszott kezemből a pohár és hangos csattanással landolt a kőpadlón. Önkéntelenül is megrezzentem, ahogy a kopár falakon visszhangot vert az üvegcserepek hangja. Csodák csodájára Madam Pomfrey még ekkor sem került elő.

Zavaros gondolataim közepette ismét elszenderedtem, legalábbis így hiszem, mert pontosan nem emlékszem a történtekre.

Egy mugli bíróság előtt álltam, mert a szomszédaink bepereltek boszorkányság miatt. A bíró kegyetlen tekintettel, gyűlölködve nézett rám.

-          Az elém tárt bizonyítékok alapján boszorkányság tettében bűnös – sziszegte, miközben csontos kezével az orrom előtt hadonászott.

Majd a hosszú fehér ujjak hirtelen már nem a bíróhoz tartoztak, hanem Voldemorthoz, akinek szemei vörösen izzottak.

-          Muglik által lett, muglik által vész el! – kacagott hidegen, gúnyosan.

Lassan eltávolodott és már sűrű, áthatolhatatlan, tejfehér köd vett körül.

-          Remus, Remus! – kiabáltam ijedten, de hangom olyan fojtott volt, mintha egy kútból jött volna.

-          Ismét felszökött a láza. Ezt add be neki, ettől majd megszűnnek a rémálmai – hatolt el egy hang a tudatomig.

Ismerős volt, de nem tudtam kihez tartozik. Éreztem, ahogy valaki szétfeszíti a számat és egy hűs folyadék csorog le a torkomon. Köhögnöm kellett, valaki félig felültetett és a hátamat veregette, majd éreztem, ahogy zuhanok, zuhanok…

Ismét éjszaka volt, mikor újból magamhoz tértem és valaki ült az ágyam mellett.

-          Remus – suttogtam – olyan jó, hogy itt vagy. – Rettenetes álmom volt.

-          Attól tartok Granger, téved – köszörülte meg a torkát az alak.

-          Piton professzor! – döbbenetemben azonnal felkönyököltem. – Ön, hogyhogy… - hebegtem.

-          Remus megígértette Perselusszal, hogy vigyázunk rád, amíg távol lesz – szólalt meg most Tonks az ágy másik oldaláról. – Hogy érzed magad? Nem érzel fájdalmat? Nem szédülsz?

-          Köszönöm, azt hiszem jól vagyok – feleltem bizonytalanul. – Hol van Madam Pomfrey?

-          Remusnál. Múlt éjjel hazaszállították, de még mindig súlyos állapotban van. Neki nagyobb szüksége volt egy szakképzett gyógyítóra, mint neked.

-          De hát… én ezt nem értem. Múlt éjjel, mikor felébredtem, Remus itt ült az ágyam mellett – meredtem értetlenül a sötétbe.

Tonks meggyújtott egy kis lámpást és az éjjeliszekrényre tette, majd a homlokomra szorította a kezét.

-          Szerencsére már nem vagy lázas. Sajnálom, de Remus csak álom volt. – felelte és megsimogatta a karomat.

-          Nos, úgy látom rám itt már nincs szükség. Remélem legközelebb több esze lesz Granger és nem kóvályog órákig odakint a fagyban egy v… - elharapta a mondatot és felpattant a székből. – Később beszélünk – biccentett az aurorlány felé és kiviharzott a kórteremből.

-          Ne is törődj vele! – húzta el a száját Tonks. – Nem vagy éhes?

-          De, mint a farkas! – feleltem.

Csak most jutott el a tudatomig, hogy a gyomrom hangosan dörömböl valamilyen táplálék után áhítozva.

Nymphadora néhány pálcamozdulattal egy tál szendvicset és egy kancsó töklevelet varázsolt elő a semmiből.

-          Sajnos, csak ennyire futja a tudományomból, de remélem most ez is megteszi.

-          Csodás! – feleltem teli szájjal. – Mondd, tulajdonképpen mennyi ideig aludtam?

-          Úgy két napig, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

-          Igen, Remus is ezt mondta – feleltem elgondolkodva. – Mármint… álmomban – tettem hozzá zavarodottan. Annyira valóságos volt!

-          A lázálmok már csak ilyenek.

Másnap reggel megjelent Madam Pomfrey és kegyesen elbocsátott a gyengélkedőről. Miközben felöltöztem megpróbáltam óvatosan kifaggatni.

-          Hallottam, hogy Lupin professzornál járt. Nagyon súlyos az állapota? – érdeklődtem finoman.

-          Rendbe fog jönni, kedveském, bár elég gyenge szegény. Ilyen súlyos átok az ő állapotában! – sopánkodott kezeit tördelve.

Feltételeztem, hogy a farkaskórra célzott, de nem mertem több kérdést feltenni, nehogy gyanakodni kezdjen.

Péntek délelőtt volt, a Griffendél klubhelyisége üresen állt. Úgy döntöttem még kiélvezem ezt a szabadnapot és nem megyek be a délutáni órákra sem. A hálóterem ablakából bámultam a behavazott Tiltott Rengeteget és minden vágyam volt átkelni rajta, hogy Remus mellett lehessek. Valójában csak egy hajszál választott el attól, hogy magamra terítsem a köpenyem és nekivágjak az erdőnek, de mégsem mertem megkockáztatni.