Tonks információi igazolták, hogy aggodalmam nem volt alaptalan. Elmondta, hogy néhány francia halálfaló csapdába csalta Balbinát, aki nem volt elég körültekintő, mikor egy bizonyos ismerőssel próbálta felvenni a kapcsolatot. A titokzatos francia varázslóról az utolsó pillanatban derült ki, hogy Imperius átok alatt áll.

Nem tudták felvenni a harcot a túlerővel szemben. Balbina még a helyszínen belehalt a vérveszteségbe, miután eltalálta egy ismeretlen átok és Remus is súlyosan megsérült. Csak a véletlen szerencsének köszönhető, hogy el tudott menekülni. Dumbledore néhány rendtag társaságában az utolsó pillanatban sietett a segítségére.

Remust egy párizsi varázslókórházba vitték, amíg nem kerül szállítható állapotba.

-          Azonnal értesítesz, ha hazaviszik? – kérdeztem már vagy századszorra Tonksot.

-          Ahogy már megígértem az előbb és öt perccel azlőtt is – felelte.

-          Én is aggódom Remusért – szólt közbe Harry -, de most már biztonságban van. - Dumbledore mindent megtesz majd, hogy rendbe jöjjön.

-          Tudom – sóhajtottam, de furcsamód ez a tudás – most először – valahogy nem nyugtatott meg.

Igyekeztem erősnek látszani, de valójában szédültem és émelyegtem. Ami Remusszal történt testestől-lelkestől megviselt. Nap mint nap hallottam híreket támadásokról, halálesetekről, vagy még borzalmasabb eseményekről. Sokszor fordult elő, hogy hozzám közel álló iskolatársak családjával történt valami szörnyűség, de bármennyire is fájdalmasan érintett ez, még ha a bőrömön éreztem is a veszteségüket, egy sem tudott olyan égetően fájni, mint ami Remusszal történt. Haragudtam Dumbledore-ra, amiért egy ostoba és egy bármilyen feladatra láthatóan alkalmatlan személlyel küldte oda Remust. Haragudtam rá is, amiért ilyen körülmények közt vállalta el a feladatot, és gyűlöltem Balbinát, mert leginkább őt éreztem felelősnek a történtekért.

Elköszöntem Tonkstól és Harry-től is, majd aggódó ábrázatukkal mit sem törődve magam mögött hagytam a kastélyt. Erősen reméltem, hogy a dermesztő hideg majd elfeledteti velem a rossz közérzetet, és valóban, néhány óra múltán reszketve, vacogó fogakkal már nem is éreztem a hányingert.

A fagyott bokrok közt, ropogó hóban lerótt körök alatt lassan a gondolataim is kitisztultak és rettenetesen elszégyelltem magam.

Igaz, hogy Balbinát sem becsülni, sem kedvelni nem lett volna képes még halálában sem, de arra semmi okom nem volt, hogy gyűlöletet érezzek iránta. Egy jó ügyért harcolt és halt meg, ami mindenképp tiszteletet érdemelt.

Késő este volt, mire visszatértem a Griffendél klubhelyiségébe, de Harry és Ginny még ott ült a kandalló előtt.

-          Minden rendben? – néztek rám kérdően, mikor beléptem a portrélyukon.

-          Persze –bólintottam fáradtan. – Ne haragudjatok, de nincs kedvem beszélgetni. Felmegyek aludni.

A hálóteremben már sötét volt, Parvati és Lavender valószínűleg már rég aludtak. Hanyagul a földre hajítottam a ruháimat és pizsamát vettem fel, majd bebújtam az ágyba. Összehúztam a függönyöket és a fejemre rántottam a takarót, így igyekeztem kizárni a külvilágot. Szorosan összehunyt szemeim mögött folyton csak Remus arcát láttam és mint egy kis imádság zakatolt egy mondat az agyamban. Remus, nem hagyhatsz magamra, most nem, amikor már összetartozhatnánk!

Kétségbeesetten szorongattam a borostyánmedált, mintha az segíthetne bármit is.

Lassan, magam sem tudom mennyi idő után végül elaludhattam. Álmomban először Remus kórházi ágya mellett álltam. Arca rettenetesen sápadt volt, homloka gyöngyözött. Mozdulatlanul feküdt a hófehér párnán én pedig jéghideg kezét szorongattam és ajkaimmal igyekeztem felmelegíteni.

Arra ébredtem, hogy valaki elrántja ágyam elől a függönyt és éles fény vág a szemembe.

-          Hermione, ideje lenne felkelni, ha nem akarsz elkésni az óráról.

Parvati álldogált előttem és csodálkozva méregetett. Ennyi év alatt még egyszer sem fordult elő, hogy én, Hermione Granger elaludtam volna.

-          Nem érzed jól magad? Szóljunk Madam Pomfrey-nak, vagy McGalagony professzornak? – lépett oda Lavender is.

Most, hogy így megkérdezte, valóban nem éreztem magam túl fényesen. A fejem hasogatott, a torkomban mintha gombóc nőtt volna és fájt a mellkasom is.

-          Azt hiszem az jó lesz – nyögtem rekedten, majd igyekeztem felkönyökölni, de a testem mintha ólomból lett volna.

A lányok magamra hagytak, majd úgy tíz perc múltán McGalagony professzor és Madam Pomfrey kíséretében tértek vissza, aki rögtön nekem esett. A homlokomat és a csuklómat tapogatta és - mire beletörődtem volna a gondolatba, hogy a rettenetes érzelmi megrázkódtatás ágynak döntött – kijelentette, hogy tüdőgyulladásom van.

-          Azonnal a gyengélkedőre viszem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon és McGalagony professzor helyeslően bólogatott.

-          Hogyan fázhatott meg ennyire Miss Granger? – fordult hozzám kérdő tekintettel.

-          Azt hiszem, tegnap délután egy kicsit hosszabb időt töltöttem a parkban, mint kellett volna – feleltem suttogva, mert ennél nagyobb hangerőre már nem voltam képes.

-          Az ember azt gondolná, ennél józanabb! – csóválta meg a fejét, majd végleg otthagyott a javasasszony karmai között, aki rendkívül nagy élvezettel lebegtetett végig a folyosókon, míg végül elértük hófehérre suvickolt kis birodalmát és döngve bezárult mögöttünk a kétszárnyú ajtó.

Cseppet sem kíméletesen átlebegtetett egy kórtermi ágyra, majd állig betakart. Sietve a saját lakrésze felé vette az irányt, hogy néhány pillanat múltán egy különböző folyadékokkal teli lombikokkal megrakott tálcával térjen vissza.

-          Látom egyben megkapom a reggelit, ebédet és vacsorát – igyekeztem tréfálkozni, de csak egy mogorva pillantást vetett rám.

-          Ezeket most vegye be, Granger kisasszony. Altatót is kap, hogy tudjon pihenni, néhány nap múlva teljesen rendbe jön.

A furcsa ízű főzetektől megint émelyegni kezdtem, de éreztem, ahogy a szempilláim elnehezülnek és visszadőltem a párnára, hogy mély, álomtalan álomba merüljek.