Nem volt könnyű meggyónni Ginnynek. Hittem, hogy nem ítélne el azért, mert beleszerettem egy tanárba, de fogalmam sem volt, mit szól majd ahhoz, hogy az érzelmeim viszonzásra találtak. Nem beszélve a karácsony éjjelén történtekről.

Ginny figyelmesen végighallgatott és egyszer sem szakított félbe, bár időnként láttam, hogy alig bírja visszanyelni a nevetést és helyenként elkerekedett a szeme.

-          Akkor te és Lupin professzor, most… - nézett rám kérdőn, mikor végül befejeztem.

-          Igen, azt hiszem. Remélem – feleltem. – Remus most elutazott két hónapra és nagyon remélem, hogy…

-          Te féltékeny vagy Balbina Bowles-ra? Arra a Balbina Bowles-ra, aki ott volt Tonksék eljegyzésén? – Ginnyből kitört a nevetés.

-          Szerinted ez vicces? – bántott a reakciója. – Az a nő meg akarja kaparintani Remust!

-          Gondolod, ez már elég is? Lu… vagyis Remus nem kell hozzá?

-          Tudom, hogy nem kedveli ezt a nőt – sóhajtottam. Nem tehetek róla, de akkor is zavar, hogy szupertitkos feladatot kaptak édes kettesben.

-          Nem bízol benne?

-          De, azt hiszem igen.

Gyakorlatilag már csak Ron nem tudott semmit, de Harry és Ginny is úgy vélte, hogy egyelőre jobb nem közölni vele. Ron nem igazán képes titkot tartani.

Ahogy múltak a hetek Harry egyre feszültebb és ingerlékenyebb lett, de mind éreztük, hogy sűrűsödik körülöttünk a levegő. Megszaporodtak a halálfalók támadások, sok diák kapott váratlan értesítést a családjában történt halálesetről, vagy súlyos sérülésekről. Voldemort az iskolába is megpróbált bejutni, de Dumbledore professzor védelmi rendszerével szemben tehetetlen volt.

Harry tűkön ült. Többször összevitatkozott az igazgatóval, nem értette mire kell még várnia, de ő mindig türelemre intette. Úgy vélte, Harry még nem áll készen a végső összecsapásra. Valójában szerette volna megóvni, bár mind tudtuk, hogy ez lehetetlen. Voldemortot semmivel nem állíthatta meg, legfeljebb akadályokat emelhetett elé.

Nagyon aggódtam Remusért. Az első három hétben még küldött néhány levelet, szűkszavú, pársoros és semmitmondó üzenetek voltak ezek, mégis örömmel töltöttek el, mert tudtam, hogy életben van. Szerettem volna megírni neki, hogy mennyire féltem, de azt kérte ne válaszoljak.

Teliholdkor mindig ébren töltöttem az éjszakát és a sötétben figyeltem, ahogy a borostyánmedál sárgás fényt áraszt magából. Még mindig nem találtam magyarázatot a jelenségre. Minden a könyvtárban fellelhető könyvben utánanéztem az ásványok mágikus tulajdonságainak, de sehol nem találtam borostyánra vonatkozó feljegyzéseket.

Megrémültem. A borostyán furcsasága, az elmaradó levelek, mind arra utaltak, hogy történt valami Remusszal.

Riadtan pattantam fel az ágyból. Az első gondolatom Harry volt. Mezítláb rohantam át a fiúk hálótermébe.

-          Harry, ébredj! – ráztam meg a vállát.

-          Mmm… hagyjál Hermione, ma vasárnap van! – megfordult és a fejére húzta a takarót, majd hirtelen felült és szemüvege után tapogatózott.

-          Mi a fenét keresel itt hajnalok hajnalán? – kérdezte mogorván.

-          Ezt nézd meg! – feleltem és orra alá toltam a borostyánt. – Emlékszel még, beszéltem róla, hogy teliholdkor mindig világít.

-          Most nincs telihold – felelte zavarodottan és megfogta a medált, majd rögtön vissza is rántotta a kezét. – Ez forró!

-          Biztosan történt valami Remusszal, valami szörnyű dolog! Tennünk kell valamit! – néztem rá kétségbeesetten.

-          Mit? Fogalmam sincs, hogy hová ment, nekem sem mondta el. Csak annyit tudok, hogy azt a vörös nőt kellett elkísérnie Franciaországba.

-          Már majdnem két hete nem írt nekem. Tudom, hogy veszélyben van, érzem! Szólnunk kell Dumbledore-nak!

-          Mégis mit mondjunk neki? Hogy világít a medálod, amit mellesleg Remustól kaptál ajándékba és hogy mostanában nem ír neked?

-          Igazad van – hajtottam le a fejemet. – Rögtön rákérdezne. Talán mondhatnád, hogy te leveleztél vele és hirtelen megszakadt.

Harry megrázta a fejét, jeléül, hogy reménytelenül az ügy, de addig könyörögtem neki, míg bele nem ment, hogy beszél az igazgatóval.

-          Rendben, ebéd után megkeresem – sóhajtott megadóan. - Ne gondold, hogy én nem aggódom érte! – tette hozzá, majd visszabújt a takaró alá.

-          Megtennéd, hogy kimész? Felöltöznék, ha már így kiverted a szememből az álmot.

Nem reggeliztem és nem is ebédeltem, csak fel-alá járkáltam a szobámban, míg Harry végre elindult Dumbledore-hoz. Parvati és Lavender nem értette, hogy mi bajom van. Kérdezősködtek, de néhány ingerült válasz után inkább magamra hagytak. Ebéd előtt még Ginny is bekopogott. Harry elmondta neki, hogy mi történt, de ő sem tudott megnyugtatni. Hiába mondta, hogy minden rendben lesz én nem hittem benne. Az érzéseimmel szemben nem hatott semmilyen észérv.

Harry alig tíz perc múltán visszatért, arca sápadt volt.

-          Nos? – néztem rá sürgetően.

-          Dumbledore nincs az iskolában. McGalagony azt mondta, hogy sürgősen el kellett utaznia… Franciaországba.

-          Szent Ég! – artikulálatlan sikoly tört fel a torkomból. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent?

-          Lehet véletlen egybeesés is – felelte tétován.

-          Ezt te sem hiszed el! – morogtam ingerülten.

-          Jó, valószínűleg igazad van, de akkor sem tehetünk semmit. Még egy levelet sem írhatunk Remusnak, mert lehet, hogy ezzel még nagyobb veszélybe sodorjuk. Várnunk kell, amíg Dumbledore visszatér.

-          Képtelen vagyok, beleőrülök az aggodalomba! Mond, te mit éreznél, ha Ginnyt tudnád veszélyben?

Harry végre felfogta a dolgot. Lehajtotta a fejét és a cipője orrát kezdte vizsgálni.

-          Igazad van, sajnálom. Esetleg megkérdezhetnénk Tonksot – vetette fel. – Ha jól tudom még mindig itt van elszállásolva a Roxfortban.

-          Teljesen megfelejtkeztem róla. De fogalmam sincs, hol lehet a szobája. Nekem nem beszélt róla.

-          Nekem sem, de van egy olyan érzésem, hogy valahol az alagsor környékén – vigyorodott el.

-          Akkor mire várunk még?

Már vagy negyedórája bolyongtunk a pincében, de egy áldott lélekkel sem találkoztunk, akitől útbaigazítást kérhettünk volna. Végül úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot és Piton ajtaja elé ráncigáltam Harryt.

-          Te meg vagy őrülve? – sziszegte a fülembe. – Önként menjünk be Pitonhoz?

-          Nem kell bemenned, csak megkérdezem hol van a menyasszonya.

Bekopogtattam, mire Harry tett egy lépést hátrafelé. Piton mogorva arccal nyitott ajtót.

-          Granger – emelte meg a szemöldökét, majd mikor észrevette Harryt a hátam mögött elhúzta a száját – és Potter. – Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? Vagy már hétvégén sem tudják nélkülözni becses társaságomat?

-          Jó napot, Piton professzor! Tulajdonképpen Tonksot keresem, de nem találom a szobáját. Arra gondoltam, hogy Ön talán…

-          Mit akarnak tőle? – vágott a szavamba, bár nem volt igazi érdeklődés a hangjában.

-          Női dolog – vágtam rá az első dolgot, ami az eszembe jutott.

Éreztem, ahogy elvörösödök. Egyrészt mert nem mondtam igazat, másrészt, mert ez a hazugság önmagában is kellemetlen volt.

Piton elkerekedett szemekkel bámult rám, majd hátraszólt a válla fölött.

-          Téged keresnek Nymphadora!

-          Beszélhetnénk? – kérdeztem zavartan, mikor az aurorlány lila haja feltűnt az ajtóban.

-          Hát persze! Mondjad csak!

-          Úgy értem, négyszemközt.