Újév után néhány nappal, váratlanul levelet kaptam Remustól.

Kedves Hermione,

Szeretnék beszélni veled, ha hajlandó lennél rám szánni néhány percet. Este hatkor várlak a kőpadnál.

R.

Csak nevének kezdőbetűjét kanyarította oda, de megismertem elegáns, karcsú betűit. Mit mondhatnék, meglepődtem. Lassan kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy hiába viszonozza az érzelmeimet mégis olyan ez kettőnk közt, mintha csak én üldözném a szerelmemmel. Az az éjszaka, az a csupa láng, csupa szenvedély szerelmi mámor ami ránk tört is csak annak volt köszönhető, hogy kiterítettem előtte a kártyáimat. Nem volt kérdés, hogy szánok-e rá időt. Magyarázattal tartozott nekem és még mással is. Az elmaradt öleléssel és csókokkal, amivel az emberek reggel köszöntik egymást és amit ő önkényesen megvont tőlem.

Aznap már semmi másra nem tudtam gondolni, remegő gyomorral, egyre izgatottabban vártam az estét.

-          Hova mész? – állított meg Ginny, mikor nagykabátban jelentem meg a klubhelyiségben.

Harryvel a kandalló előtt ültek a szőnyegen és egymást átkarolva bámulták a lángokat.

-          Randevúm lesz! – feleltem, mire Harry kérdőn vonta fel a szemöldökét.

-          Csak nem? – kérdezte.

-          De igen, idejön. A parkban találkozunk.

-          Kivel? – kérdezte a Ginny. – Nem esik túl jól, hogy titkolóztok előttem.

-          Ha visszajöttem, ígérem minden elmesélek! – feleltem Ginnynek.

Túl régóta titkolózom a legjobb barátnőm előtt. Ennél többet érdemel.

-          Rendben – bólintott, majd Harry vállára hajtotta a fejét.

-          Ha késnék…

-          Azt úgysem hagyná! – vigyorgott rám Harry.

Már hat óra volt, mire végre elindultam, mert feltartott a beszélgetés. Nagyon reméltem, hogy Remus nem érti félre és megvárja, amíg odaérek.

Az előcsarnokban többen ácsorogtak. A diákok kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek egymással. Szerencsére senki nem találta furcsának, hogy elhagyom az épületet.

Odakint már majdnem teljesen besötétedett, az égbolton már felragyogtak az első csillagok, a levegő fagyos volt. Fázósan húztam össze magamat és átvágtam a kihalt parkon. A sövényfal közelébe érve óvatosan lestem be a résen. Remus ott ült a padon háttal nekem, mellette egy takaró hevert, melegítő bűbája felolvasztotta a bokrok jéggé dermedt leveleit. Ott ülhetett már egy ideje, mert unalmában valamiféle bűbájt lövöldözött a felmelegített bokrok ágai közé. Pálcája nyomán oda nem illő, tarka virágok bontottak szirmot az egyszerű bukszuson.

Átbújtam a sövényen, ő pedig hirtelen felém fordult, ahogy lábam alatt megroppant a kavics.

-          Hermione! – pattant fel hirtelen. – Már azt hittem, nem jössz el. Megérdemeltem volna –szólalt meg halkan.

-          Igen, megérdemelted volna. Honnan ismered ezt a helyet?

-          Elég pontosan leírtad nekem, emlékszel?

-          Minden másodpercre élénken emlékszem – feleltem és aranyló szemeiből igyekeztem kiolvasni érzelmeit.

-          Ne hidd, hogy én nem! – emelte meg a hangját. Az előtt is gyakran gondoltam rád, de a közösen eltöltött éjszaka óta csak te jársz a fejemben.

-          Akkor miért? – suttogtam kétségbeesetten.

-          Én… nem akartalak megbántani! – a bokorról letépett egy szál liliomot és felém nyújtotta.

Majdnem elsírtam magam, de nem léptem közelebb. Az eszem magyarázatot követelt.

-          Még aludtál, mikor felébredtem. Gyönyörű voltál és sugárzott rólad az ártatlanság. Szégyent éreztem, amiért képtelen voltam uralkodni magamon és amiért kihasználtalak – folytatta, mikor látta, hogy nem mozdulok.

-          Nem használtál ki! – feleltem magamból kikelve. – Mindketten akartuk, hogy megtörténjen! Én azt hittem, hogy végre megtört a jég, hogy talán közelebb kerültünk egymáshoz. Te pedig képes voltál ott hagyni egy darab pergament, amiről az arcomba virított egy nagy sajnálom! Hogy tehetted ezt? – szégyelltem, hogy nem tudok uralkodni magamon, de könnyek  fojtogatták a torkomat.

Leültem a kőpadra és tenyerembe hajtottam az arcomat. Nem akartam, hogy sírni lásson.

Éreztem, ahogy az ölembe fekteti a virágot és a hátamra teríti az odakészített takarót.

-          Sajnálom – szólalt meg ismét, miután ő is leült -, én csak azt szeretném, hogy boldog légy és félek, mellettem nem lennél az.

-          Ha komolyan csak ezt szeretnéd – néztem rá ismét -, akkor ideje lenne megértened, hogy az egyetlen ember, aki boldoggá tehet, az te vagy! – förmedtem rá. - Azzal bántasz, ha elzárkózol előlem!

-          Ha megbocsátanál nekem… ígérem, többé… nem fordul elő – felelte zavartan.

Sokáig bámultam rá, éreztem, ahogy a mellkasom egyre gyorsabban süllyed és emelkedik, mégis alig kaptam levegőt. Igyekeztem megfejteni, mit akarhatott ezzel mondani. Mertem is hinni, meg nem is.

-          Úgy érted, hogy… - néztem rá bizonytalanul -, hogy előröl akarod kezdeni?

-          Semmiképp – mosolyodott el szelíden és ujjbegyével finoman végigsimított az arcomon. – Folytatni szeretném, ha te is úgy akarod.

Bizonytalanul nézett rám, szemében láttam, hogy fél az elutasítástól. Nem tudhatta mekkora kárt okozott eltűnésével.

Közelebb csúsztam hozzá és köré vontam a takarómat. Lehunytam a szememet, mikor végre ajkait az enyémre tapasztotta és élveztem, ahogy nyelvével lágyan a számba hatol.

Olyan szenvedéllyel csókolt, mintha ez lenne az utolsó alkalom.

-          Hiányoztál! – súgtam a fülébe, mikor végül elengedett.

-          Te is hiányoztál! Ha tudnád mennyire bánom!

Még hosszú ideig ültünk ott összeölelkezve és valahányszor feljött az égre egy újabb csillag, mindannyiszor megcsókolt.

-          Tudom, hogy még egy ideig titkolnunk kell, de ha letettem a vizsgákat, már senkinek nem tartozom elszámolással.

-          Megoldjuk majd! – nézett rám bíztatóan. De ezt még lesz időnk megbeszélni. Viszont van valami, aminek azt hiszem nem fogsz örülni.

-          Mi lenne az? – néztem rá gyanakvóan.

-          Körülbelül két hónapra el kell utaznom Franciaországba, Dumbledore megbízásából.

-          Miért?

-          Sajnálom, de nem beszélhetek róla. Amikor csak tudok írni fogok neked, ígérem.

-          Azt reméltem is! Csak akkor írj, ha ez nem veszélyeztet téged! Egészben akarlak visszakapni – feleltem és finoman megcsókoltam.

Ajkait kezdtem harapdálni, ahogy eluralkodott rajtam a szenvedély, ő pedig rekedt hangon felnyögött.

-          Ne tedd ez velem! – sóhajtotta és eltolt magától.

A vállára hajtottam a fejemet és újra az égboltot kezdtem bámulni.

-          Sajnálom, de képtelen vagyok uralkodni magamon!

-          Még mindig nem értem, mit találsz bennem ennyire vonzónak! – nevetett fel.

-          Erre magadnak kell rájönnöd! – feleltem pajkosan.

-          Hm… valamit még nem mondtam el neked. Az utazással kapcsolatban…

-          Mit kellene még tudnom?

-          Azt, hogy… Balbinával utazom.

-          Hogy mi? – úgy ugrottam fel, mintha egy rák csípett volna meg.

-          Ne értsd félre, Dumbledore ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjem.

-          Értem. Te persze egy percig sem ellenezted! Nem hiszem el, hogy tetszik neked ez az agyonvakolt, ostoba nőszemély! – fortyogtam.

Tudtam, hogy ostobaság, már abban a pillanatban, ahogy kimondtam. Mégis, ahogy eszembe jutott, hogy ez a nő csak arra vár, hogy Remusba mélyíthesse hosszú, vörös körmeit, agyamat elöntötte valami lila köd.

-          Komolyan ezt képzeled rólam? – fájó tekintettel meredt rám, én pedig hirtelen elszégyelltem maga.

-          Nem, tudom, hogy te nem ilyen vagy – feleltem zavartan. – Nem tehetek róla… én csak… nem bírom elviselni az a nőt.

-          Szükségtelen, hogy féltékeny légy. Egyáltalán nem tetszik és még ha tetszene is, akkor sem érdekelne, amíg te itt vagy nekem. Kettőnk közül inkább nekem lenne okom aggódni.

-          Neked? – néztem rá értetlenül.

-          Gyönyörű vagy és fiatal. Bizonyára csak úgy rajzanak körülötted a fiúk. Ha pedig befejezed az iskolát és kilépsz az életbe, csak nőni fog a hódolóid száma. Mind fiatal lesz, jóképű és főként egészséges, ahogy azt megérdemelnéd. Mit nyújthatok neked velük ellentétben? – arcára ismét kiült a fájdalom.

-          Valamit, ami csak belülről jöhet. Egyébként sem érdeklődik utánam senki. Túlságosan okoskodó vagyok – éreztem, ahogy az arcom elvörösödik. - Nem fogsz elveszíteni, ezt megígérhetem.

Jó ideig ültünk még ott csendesen, majd hirtelen felállt.

-          Menned kell, tíz perc múlva takarodó.

-          Nem érdekel – én is felálltam és karjaimat a nyaka köré fontam.

-          Engem viszont igen. Nem akarom, hogy miattam büntessenek meg! Nekem is mennem kell, holnap korán indulunk. Egy csókot lehelt az arcomra és kimászott a sövény mögül.

-          Jöhetsz! – szólt vissza. – Nincs itt senki.

Elindult a fagyott földúton, amely Roxmortsba vezetett, én pedig a kapu mögül figyeltem, míg alakját el nem nyelte a sötétség.

A tarka virágok még egy hétig virítottak kis rejtekhelyemen.

Még elég sokat voltak a klubhelyiségben, mikor visszaértem, de egyik barátomat sem találtam már ott.

Felmentem a hálótermembe és nem bírtam vigyorgás nélkül megállni. Ginny ott feküdt az ágyamon. Ki tudja mióta várhatott már rám, de unalmában elaludt.

-          Hé! – gyengéden megráztam a vállát, mire felnyitotta a szemét és felült.

-          Hány óra van? – ásított az arcomba.

-          Kilenc, és nem muszáj lenyelni – nevettem rá.

-          Akkor mesélsz végre?