Hosszú ideig bámultam megkövülten azt az egy szót és fel sem tűnt, hogy egyre erősebben szorítom a rózsát. A tüskék felsebezték a tenyeremet, de csak akkor tudatosult bennem, mikor a virág szára egy halk roppanással kettétört.

Nem értettem semmit. Hogyan hagyhatott itt Remus csak így a tegnapi éjszaka után? És miért írta, hogy sajnálom? Azt sajnálja, hogy megtörtént? Hogy nem tudott uralkodni magán?

Nem változott semmi. Óriási tévedés volt azt hinni, hogy Remus közelebb engedett magához. Épp csak képtelen volt tovább uralkodni magán.

Visszafeküdtem és a fejemre húztam a takarót. Gondolatban újra éltem az elmúlt éjszaka minden pillanatát. Ismét heves vágy uralkodott el rajtam, mikor felidéztem ajkainak ízét, érintését.

Tehetetlenül vergődtem és némán esdekeltem, bárcsak tévednék. Dühösen pattantam fel és magamra rángattam az első ruhát, ami a kezembe került. Azt, amit tegnap éjjel viseltem és nem lettem boldogabb attól, hogy még az ő illatát is érezni lehetett rajta.

Remus és Piton kivételével mindenki a szalonban ült a hosszú asztalnál. Úgy tűnt nem csak én ébredtem későn, a vendégek épp most fejezték be a kései ebédet.

-          Áh, Hermione! – nézett fel Tonks, mikor beléptem. – Gyere ülj le, talán még maradt neked is valami – kihúzta a mellette álló széket és rámutatott.

-          Köszönöm, de nincs étvágyam! – lehuppantam a székre és töltöttem magamnak egy pohár sütőtöklevet.

-          Hagyd, szegény kislánynak láthatóan rémes éjszakája volt, talán nem bírt aludni – hallottam közvetlen közelről Balbina affektálását.

Éppen velem szemben ült. Nem is értem, hogy nem tűnt fel azonnal az a rikító, vörös lobbonca. Elöntött az epe, ami rendkívül jót tett amúgy is rózsás hangulatomnak.

-          Téved, Miss Bowles! Olyan kiválóan telt az éjszakám, ahogy magának a legmerészebb álmaiban sem – feleltem negédes hangon.

Balbina csak kapkodta a levegőt, és az asztalnál mindenki meglepetten nézett rám. Az eminens, szorgalmas, udvarias Hermione Granger durván megsértett valakit.

-          Hermione, illene bocsánatot kérned Balbinától! – szólt bele Mrs. Weasley is a társalgásba.

Kedveltem Ron édesanyját, de ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben neki is hasonlóképp válaszoltam volna, ezért inkább úgy tettem, mintha meg sem hallanám. Gondoltam, jobb ha visszavonulok, még mielőtt mindenkit végigsértenék.

-          Tonks, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

-          Persze! Menjünk a szobádba? – fürkésző tekintettel nézett rám.

Bólintottam és máris felálltam az asztaltól. Nyugtalan voltam és ingerült Remus eltűnése miatt és mielőbb magyarázatot akartam kapni.

-          Szerintem Balbina ezt nem fogja annyiban hagyni – vigyorgott rám Tonks, miután a hangszigetelő bűbájt helyeztem a szobám ajtajára.

-          Nem érdekel az az ostoba, erőszakos és kivénhedt cicababa. Nem is értem, mit keres itt! Tegnap este is egyfolytában Remus nyakában lógott! – feleltem a halántékomat masszírozva.

Hirtelen kegyetlen fejfájás tört rám.

-          A féltékenység nem igazán jó tanácsadó. Hidd el, én már csak tudom! Amennyi ostobaságot műveltem Perselus miatt…

-          Tudom, de nem bírom elviselni! Annyira együgyű és képtelen az orránál továbblátni.

-          Emiatt vagy ilyen rosszkedvű? Remus egyáltalán nem vonzódik hozzá, sőt… ráadásul csak két napja ismeri, mint ahogy mindnyájan. Tulajdonképpen Dumbledore hozta ide.

-          Tudom, valójában nem ez zavar – sóhajtottam. Mondd Tonks, Remus mikor hagyta el a házat és miért?

-          Úgy reggel kilenc körül. Miért?

-          Már csak ezt találtam itt, mire felébredtem – feleltem és a kezébe nyomtam a pergamendarabot, remélve, hogy magától is rájön mindenre és nem kell majd magyarázkodnom.

Tonks hitetlenkedve meredt a papírdarabra, majd gyanakodva nézett rám.

-          Ugye nem azt akarod mondani…

Inkább elfordultam és kinéztem az ablakon. Könnyebb volt így beszélni.

-          Tegnap este beszélgettünk, tisztáztuk az egymás iránti érzéseinket, de azt mondta, hogy semmi nem változott. Azt akarta, hogy menjek el és én meg is tettem.

-          És azután? – kérdezte türelmetlenül.

-          Meggondolta magát és utánam jött… a többit gondolom már sejted – feleltem halkan, szinte suttogva.

-          És ezek után képes volt így itt hagyni? Idelökte, hogy sajnálom és elsomfordált, mintha mi sem történt volna? Itt az ideje, hogy beszéljek vele! – csattant fel Tonks.

-          Nem szükséges. Egyértelmű, hogy megbánta, talán megijedt attól, hogy közelebb kerülhetünk egymáshoz.

-          Akkor sincs joga így viselkedni! Még az önmarcangolásnak is van egy határa!

-          Mégis hová ment? – kérdeztem újra.

-          Nem tudom. Rendkívül zavartan viselkedett. Csak annyit mondott, hogy sürgős elintéznivalója van.

-          Nem tudom mit tehetnék még.

-          Biztos vagyok benne, hogy szeret, különben nem féltene ennyire saját magától. Ámbár, még emlékszel én figyelmeztettelek, hogy nem lesz könnyű. Túlságosan makacs. Talán ideje lenne feladnod.

Eszembe jutott, mikor tavaly év elején én mondtam ugyanezt Ginnynek. Azóta már felhőtlenül boldog Harry oldalán. Bármilyen sokáig is reménykedtem, most már figyelembe kellene vennem, hogy nekem messze nincsenek ilyen esélyeim. Túl sok a kedvezőtlen körülmény. Bár az anyagi helyzete engem sosem érdekelt, de most már ő sem hozhatná fel akadályként. Viszont még mindig itt van az óriási korkülönbség, amit nem csak ő nem tud elfogadni, hanem valószínűleg a környezetünk is nehezen tolerálná. És ha mindezt még nem is vennénk figyelembe, mindig ott lesz az az apró kis szőrős probléma, ahogy Sirius nevezte egyszer. Képtelen voltam elhinni, hogy Remus ennyire ragaszkodik a magányhoz és nem vágyik annyira a boldogságra, hogy legalább egyszer az életben vállaljon némi kockázatot. Csak akkor vettem észre, hogy hangosan gondolkodom, mikor Tonks megszólalt.

-          Szeret téged. Épp ezért ment el. Azt hiszem szégyelli, hogy nem tudott uralkodni magán. Mit akarsz most csinálni? – tette hozzá egy idő múlva, mivel nem reagáltam a megjegyzésére.

-          Visszamegyek az iskolába és levizsgázom. Jelentkezem gyógyítónak és nagyon remélem, hogy fel is vesznek.

-          Nem erre gondoltam.

-          Beszélni sem lesz velem hajlandó, amíg iskolába járok. Ha végeztem, majd meglátjuk. Ha még addigra nem tudom kiverni a fejemből megkeresem és majd meglátjuk, ő érez-e még irántam valamit.

-          Okos kislány! – veregetett hátba. – Most menjünk vissza és legyünk nagyon kedvesek Balbinával – kacsintott egyet. – Tegnap este még a vőlegényemre sem átallott rámászni, miután Remus faképnél hagyta. Ezt nem hagyhatom megbosszulatlanul.

-          Akkor adjunk bele mindent.

Mire leértünk a szalonbeli társaság már feloszlott. Harryék valahol az emeleten bújkáltak Mrs. Weasley elől, aki a konyhában mosogatott és bárkit szívesen befogott volna egy kis házimunkára, kivéve Balbinát, aki viszont épp körülötte sertepertélt. Ron édesanyja valószínűleg az ideggörcs határán állt, erre utalt rángatózó szájszéle és összeráncolt homloka. Balbina erősen hasonlított Fleur-re. Hanghordozásában, érdeklődési körében és önhittség tekintetében is.

Tonks megrántotta a ruhám ujját, majd belefogott élete legjobb alakításába.

-          Helló Molly! Van még egy kis kávé?

-          Persze, a tűzhelyen van a kanna – felelte Mrs. Weasley.

-          Köszönöm, akkor töltök magamnak egy csészével – Fogta az óriási kávéskannát és nagy lendülettel fordult vele a konyhaszekrény felé, amely előtt éppen Balbina álldogált. Nagyot sikkantott, majd a kanna teljes tartalmát – mintegy véletlenül – Balbina piros pöttyös blúzára zúdította.

A vörös hajú némber egy pillanatra megdermedt, majd eszeveszett sikoltozásba kezdett.

-          Áu, ez forró! Nymphadora, hogy lehetsz ilyen kétbalkezes! Tönkretetted a Versace blúzomat.

-          Ne búslakodj miatta, már úgyis kiment a divatból! – felelte ő bűnbánó mosollyal az arcán, mire Balbina csak hápogott.

-          Szerintem lehet még rajta segíteni – csatlakoztam a műsorhoz és felkaptam egy rongyot a mosogató széléről és készségesen nekiestem az összekávézott blúznak.

-          Jaj ne! Hermione, ne azzal! – sikított kétségbeesetten Mrs. Weasley. Azzal a tepsiket szoktam mosogatni!

És valóban a piros pöttyös blúzon, a kávéfoltot megtetézve, már ott éktelenkedett egy óriási zsírpaca is.

-          Hagyjátok csak lányok, majd én megoldom! – Molly Weasley sürgető mozdulatokkal terelgetett minket az ajtó felé, még mielőtt elszabadult volna a pokol.

Az eszeveszett, artikulálatlan visítás épp akkor tört elő Balbina torkából, mikor becsapta mögöttünk az ajtót. Egymásra tenyerébe csaptunk és kitört belőlünk a nevetés.