Az este nagyon jól sikerült. Tonks gyönyörű volt és boldog és mintha Piton arcán is láttam volna valamit, ami talán belefér az érzelem meghatározásba.

Harry egész este Ginny szoknyáját fogta, a szó szoros értelmében, nem mintha a szemére akartam volna vetni, ezért Ronnal kettesben maradtunk.

Miután megbontottuk az asztalt, néhányan a fal mellé tolták a bútorokat és Shacklebolt egy ócska gramofon segítségével igyekezett zenét produkálni. Úgy vélte, hogy ért hozzá. Hm, kinek a pap…

Természetesen Piton és Tonks nyitotta meg a rögtönzött kis házi bált.

Elég furcsa volt, Piton amint táncol, Tonks pedig a karjai közt. Azután megcsókolták egymást én pedig jobbnak láttam elfordulni. Piton egy világot döntött bennem össze.

Ron felkért táncolni és én örömmel igent mondtam. Egyszerűen nem lehetett kihagyni az élményt, ahogy mellettünk Remus összeszorított ajkakkal keringett Balbinával a karján. Remus nagyon elegáns volt, Balbina inkább közönséges. Egy aranyszínű, fodrokkal sűrűn teletűzdelt, erősen testhez simuló ruhát viselt. Ajkait rikító vörösre festette, haját pedig valószínűtlen magasságba tornyozta. Tudtam, hogy Remus nagyon kényelmetlenül érzi magát, de túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy ezt kimutassa. Reméltem, hogy jobban szenved, mint holdtöltekor.

Miután véget ért a szám az egyik kis asztalhoz mentem, hogy puncsot merjek magamnak.

-          Kaphatok én is egy pohárral? – hallottam Remus hangját, miközben a vállamra tette a kezét.

Ijedtemben majdnem magamra öntöttem az italt.

-          A nesztelen járás farkas tulajdonság, vagy kifejezetten a te sajátosságod? – érdeklődtem és a kezébe nyomtam a poharat.

-          Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – mosolygott rám. – Ha ezt megittuk lenne kedved táncolni velem?

Igen – igen – igen – igen! – dúdolta belül egy kis hang. Azt hittem a szívem rögtön kiugrik a mellkasomból és jól látható lyukat szakít a ruhámon. Táncolni fogunk! Táncolni fog velem! Velem fog táncolni!

-          Tehát? – nézett rám érdeklődve, mire rájöttem, hogy eddig egy bárgyú mosolyon kívül semmilyen választ nem adtam neki.

-          Igen. Természetesen – tettem még hozzá. – Azt hittem, ez egyértelmű.

-          Kedvesem, már legalább öt perce kereslek! – Remus háta mögött egy nagy aranyló fodorrengeteg tűnt fel, a hozzá tartozó vörös hajkupolával és enyhén hisztérikus hanghordozással. – Gondoltam, lenne kedved még egyet táncolni velem.

-          Sajnálom, Balbina – felelte Remus hátra sem fordulva -, de épp most ígérte nekem Hermione a következő táncot.

-          Jaj, Hermione olyan bűbájos kislány! Bizonyára nem bánná, ha…

-          Ami azt illeti, de igen. Bánnám – vágtam közbe, és kihívóan néztem a nő dühtől szikrázó szemeibe.

Azt hiszem nem számított ilyen mértékű ellenállásra.

-          Talán igyál egy pohár puncsot. Nagyon finom! – Remus a kezébe nyomta a félig kiürült poharat, megfogta a kezemet és a táncoló párok közé vezetett.

Egyszer már táncolt velem, de ez most nem ugyanaz volt. Nem azért tette, hogy megnyugtasson, hanem azért mert a közelségemre vágyott. Hüvelykujjával finoman és alig érzékelhetően simogatta a csuklómat, míg derekamon éreztem másik kezének súlyát, a bőréből áradó, finoman kesernyés illatot, leheletét a hajamon. Csak attól féltem, hogy figyelmét nem kerüli el szívem őrült zakatolása, ami cseppet sem állt összhangban a szobát betöltő lágy dallammal.

-          Hiányzol. Hiányzik a tanítás – szólalt meg hirtelen.

-          Te is hiányzol nekünk – feleltem egyszerűen.

De senkinek nem hiányzol annyira, mint nekem – tettem hozzá gondolatban.

-          Szép ez a lánc a nyakadban.

-          Az a kő van benne, amit tőled kaptam.

-          Igen, látom. Örülök, hogy ilyen fontos neked – ismét rám mosolygott, mire a lábaim azonnal olvadozni kezdtek.

Te, csakis Te vagy fontos nekem! Ki kellett volna mondani, de mint annyiszor, most is utamat állata az illemtudás.

-          Tudtad, hogy teliholdkor mindig sárga fénnyel ragyog? – kérdeztem tőle.

-          Nem… fogalmam sem volt róla – felelte zavartan.

Láttam rajta, hogy nem teljesen őszinte, de nem értettem miért. Ha visszamegyek a Roxfortba muszáj lesz utánanéznem a borostyán tulajdonságainak.

Véget ért a zene, ő pedig visszakísért az asztalhoz.

-          Kisasszony! – mondta mókás arckifejezéssel és meghajtotta magát.

Már éjfél is elmúlt, mire feloszlott a társaság. Sokan a házban maradtak éjszakára, hiszen bőven akadt üres szoba, de jó néhányan inkább hazamentek. Harryvel és Remusszal együtt mentünk fel a második emeletre. Az emeleten rajtunk kívül csak a Weasley házaspár kapott szobát, a többiek mind az első emeleten aludtak.

A szobámban felkaptam egy törölközőt és gyorsan lecsaptam a fürdőszobára, mielőtt még más tette volna meg.

Nem volt kád, csak egy üvegkabin, ami zuhanyzó gyanánt szolgált. Már vagy tíz perce álltam a víz alatt, mikor ajtócsapódást hallottam. A hatalmas gőzfelhőtől nem láttam semmit. Gyanítottam, hogy aki benyitott azonnal vissza is vonult, mikor meglátta, hogy foglalt a helyiség.

A szobában csak egy gyertyát gyújtottam, jól esett szememnek a meghitt félhomály.

A hajamat törölgetve végiggondoltam a napot. Eszembe jutott, milyen szörnyű volt azt érezni, hogy Remusnak van valakije, és hogy mennyire megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy tévedtem. Az hogy, csak ezért sietett utánam, hogy ezt közölje velem, nyilvánvalóan arra utal, hogy igenis fontos vagyok neki. És ma éjjel táncolt velem. Csodálatos érzés volt, ahogy a testünk egy-egy pillanatra összeért. Még mindig ugyanazt a heves izgalmat váltja ki belőlem a közelsége, mint korábban.

Igen, menthetetlenül a rabja voltam Remusnak.

Olyan sokat változott a helyzet tavaly óta. Miért ne lehetne…? Mit veszíthetek?

Felhúztam egy farmert és egy pulcsit. Kinyitottam az ajtót és kinéztem a folyosóra. Szerencsére senki nem volt odakint, már a lámpákat is lejjebb csavarták, úgy sejtettem Mrs. Weasley volt ilyen gondos.

A szemközti ajtóhoz mentem és halkan bekopogtam.

Remus szinte azonnal ajtót nyitott, bár kissé meglepődött.

-          Hermione! Fáradj be!

Látszott, hogy gyorsan kapta magára ruháit, mert rajta sem volt cipő, ingét csak félig gombolta be és haja még nedvesen csillogott.

Valószínűleg most jött vissza a fürdőszobából. Együtt is zuhanyozhattunk volna. A hívatlan gondolat és félig fedetlen mellkasának látványa egészen zavarba hozott.

Becsuktam magam mögött az ajtót és nekitámaszkodtam.

-          Sajnálom, hogy az előbb rád nyitottam a fürdőben! – szabadkozott félszegen.

-          Szóval te voltál? – kérdeztem és testem kezdett felforrósodni.

Ott volt tőlem néhány méterre, odajöhetett volna és… Mire jó ez a nagy önuralom?

-          Igen, de semmit nem láttam – vágta rá villámgyorsan. Talán túl gyorsan is.

Nem akartam zavarba hozni és megkérdezni, honnan tudta, hogy én vagyok, ha nem látott semmit.

-          Nem ezért jöttem. Én… - elakadt a hangom.

Hogy valljam be neki, hogy kihallgattam? Tartottam tőle, hogy dühös lesz rám.

-          Igen? – nézett rám várakozóan.

-          Tavaly, tanév végén… azon a napon, amikor elutaztál az iskolából… – vettem egy nagy levegőt és lehajtott fejjel folytattam – a birtok kapuja mellett, tudod, ott a sövény mögött van egy kőpad és én ott ültem.

Felszegtem az állam és vártam az ítéletet.

-          Sajnálom – felelte zavartan -, attól tartok most nem értelek.

-          Minden szót hallottam, amit Dumbledore professzornak mondtál.

Végre kinyögtem.

-          Most már értem – borostyánszínű szeme melegen csillogott. – És most ezért jöttél ide? – kérdezte.

-          Igen.

A mellkasom szúrt, alig kaptam levegőt, éreztem, ahogy ereimben száguld a vér. Még sokáig nézett rám, majd hátat fordított és az ablakhoz sétált.

-          Azt reméltem megértetted, amit tavaly karácsonykor mondtam neked. A szerelem nem mindig elég. Valójában nem változott semmi.

-          Már nem vagy a tanárom – feleltem.

-          Akkor is csak egy gyerek vagy! – csattant a hangja.

-          Már nagykorú vagyok és nálad jobban senki nem tudhatja, hogy mennyivel érettebb vagyok a koromnál! – éreztem, ahogy a testem minden porcikáját elönti valami különös, lázas őrület. - És ne gyere nekem azzal, hogy az apám lehetnél, mert nem vagy! – kezdett elfajulni a hangulatom.

-          Szerintem éppen elég, hogy vérfarkas vagyok – meglepetten fordult felém, még sosem voltunk ennyire nyíltak egymással.

-          Nem érdekel, sem a korod, sem az, hogy vérfarkas vagy! Az egyetlen akadály köztünk az én korom volt és a tanári állásod. Mindkét akadály elhárult. Semmi értelme…

-          A szüleid vajon mit szólnának hozzá? – szakított félbe izzó szemekkel.

Meghökkentem egy pillanatra. Nem, ezt valóban nem gondoltam át.

-          Nem örülnének… de támogatnának, ebben biztos vagyok – önkéntelenül is közelebb léptem hozzá.

-          Fiatal vagy, még előtted áll az élet. Nem foglak tönkretenni. Majd elmúlik amit érzel. Sajnálom – rázta meg a fejét -, túl sok akadály van köztünk.

-          Az egyetlen akadály itt az a fal, amit te építesz a félelmeidből! – azt hiszem kettőnk közül én viselkedtem érett felnőttként.

Csak néztem, miközben reszkettem a vágytól és a dühtől. Sokáig állt ott az ajkait harapdálva, láttam rajta, hogy habozik. Egy pillanatra mintha megingott volna, de aztán újra fellobbant szemeiben az eltökéltség.

-          Sajnálom, Hermione! – suttogta és az arcán láttam, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott kimondania. – Nem csókollak meg.

Hitetlenkedve ráztam a fejem és könnyes szemmel az ajtóig hátráltam. Szinte tokostól téptem fel, mikor a kilincs a kezembe akadt és visszarohantam a szobámba.