Szerző megjegyzése: Ezt a történetet szó szerint megálmodtam - mármint az álom részét... :) Sokáig gondolkodtam azon, hogy egyáltalán megírjam, vagy feltegyem e, hiszen nagyon kötődöm érzelmileg ehhez a novellához. De végül is győzött a közlési kényszer, remélem tetszeni fog.

Egy álom útvesztőjében – írta: hozsp

Utálom a péntekeket. Tudom, hogy csak én tehetek róla, hogy annyi tantárgyat vettem fel idén is, de ez a hetedik év minden képzeletemet felülmúlja. Néha úgy érzem, mintha csak egy inferus lennék - már alig van bennem erő, élet. Minden figyelmemet leköti a tanulás és az, hogy az értem aggódókat megnyugtassam: jól vagyok. Persze mindig ezt hazudom. De mi mást tehetnék? Nem adhatom fel! Mikor ide jöttem, megfogadtam: én leszek a legjobb! És eddig sikerült is, nem állhatok meg pont a cél előtt, hisz már csak egy hét van a R.A.V.A.SZ. vizsgákig!

De legalább mára vége van! Utolsó erőmmel vonszolom fel magam a lányok hálótermébe, melynek üres nyugalma csábítóan hívogat. Táskámat ledobom az ágyam mellé, majd a pihe-puha párnák közé hanyatlok. Erőm maradékával még körbezárom magam a bársony függönyökkel, majd engedek az álom örvénylő tengerének, és öntudatlanságba zuhanok.

***

Egy hatalmas teremben ébredtem fel. Egy magas széken ültem, egy durvafaragású asztal előtt, melyen régi, piszkos pergamenek hevertek. Kíváncsian vettem kezembe az egyiket, de legnagyobb sajnálatomra valami ősi nyelven íródott, cikornyás betűkön legeltethettem csak a szemem. A többire már csak pár pillantást pazaroltam - sajnos tikok maradt számomra a tartalmuk.

Lassan álltam fel, majd körbenéztem. Egy könyvtár... - jöttem rá meglepetten. A sötét falakon egyenletes távolságban elosztva egymástól fáklyák világítottak, de fényük csak nehezen töltötte be a termet. A szekrénysorok vége már teljesen a sötétségbe merült.

Bátortalanul indultam meg az oszlopok labirintusa felé - valami különös, megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Lázasan próbáltam megfejteni a forrását vagy az értelmét, de csak űrt találtam és kétségeket. Nem tudom, meddig állhattam ott, de egy közelebbi fáklya sercenése felriasztott mélázásomból. Belépve az egyik sorba mindinkább próbáltam lerázni magamról ezeknek az érzéseknek az egyre inkább nyomasztóbb terhét - teljesen sikertelenül.

Hogy eltereljem figyelmemet, a könyveket kezdtem el vizslatni. Ekkor döbbentem csak rá, hogy mennyire nem jellemző rám, hogy ennyi tudás között saját magammal és az érzéseim szétcincálásával vagyok elfoglalva. Lelassítottam a lépteimet, majd megálltam. Mélyet lélegeztem a terem dohos, könyvszagú levegőjéből. Más talán kellemetlennek találta volna ezt a különös, ám semmivel össze nem téveszthető illatot, de én szerettem. Nekem a tudást szimbolizálták, szinte megfoghatóvá tették számomra.

A homályban csak nehezen tudtam kibetűzni a könyvek kopottas fejlécén a címeket, de mikor ez sikerült, csalódottan felsóhajtottam. Ugyan azon a nyelven íródtak, mint a pergamenek. Ahogy ismét elindultam, egy másik érzés lett úrrá rajtam: a szorongás. Hisz olyan kicsi voltam, a polcok fenyegetően magasodtak fölém és a csend szinte fojtogató burkot képzett körülöttem. Még a saját lépteim visszhangja is csak tompán jutott el a fülemig. Éreztem, ahogy a pánik érzése kezd felülemelkedni rajtam, ahogy a fáklyák halovány fényében táncoló sötét, megfejthetetlen árnyékok táncát néztem. Szinte látni véltem, ahogy kacagva nyújtózkodnak felém hogy aztán magukba, vagy inkább maguk közé ragadjanak - örökre.

Megráztam a fejem, hogy eltereljem gondolataimat, de a rémes képek már teljesen eluralkodtak rajtam. Egy újabb fáklyasercenést követően futásnak eredtem, nem törődve azzal, hogy milyen nevetségesek gyermeki félelmeim.

Lábam tompa dobogása viharfelhőként verte föl az évezredesnek tűnő porréteget. Az egyik sarkon befordulva még elkeseredettebb iramot kezdtem diktálni, mikor meghallottam magam körül a morajlást. Árnyak váltak ki a semmiből, szürkék és valószerűtlenek, míg egyszer csak felrobbant a csendbuborék és az árnyak emberekké váltak. Higgadt, lassú léptekkel haladtak előre, ismeretlen céljuk felé. Én is lassítottam, majd kezemet a térdemnek támasztva igyekeztem kifújni magamat - helyesebben szólva pótolni a levegőt, amiből hirtelen sehogy se lett elég.

Mikor ismét felnéztem újult erővel tört rám a félelem; a szürke emberek szürke fején nem volt arc - legalábbis nem látszott. Idegesen indultam meg, hogy minél kevesebb feltűnést keltsek a sodró tömegben, de senki nem vett rólam tudomást. Kalapáló szívem végre kezdett visszazökkenni a normális ütembe ahogy hirtelen megszállt valami különös eltökéltség.

Tudtam, hogy keresek valamit és azt is, hogy meg fogom találni. Kutató tekintetem már egy pillantásra se méltatta a mellettem lévő polcokon sorakozó könyveket, helyette az embereket pásztázta. Ahogy egy újabb sarkon fordultam be, megpillantottam. Tudtam, hogy Őt keresem már azóta, mióta felébredtem ebben a különös könyvtárban. Hirtelen értelmet nyert a különös érzés is, ami a bejáratnál vett erőt rajtam. Nehéz volt szavakba önteni, de talán... hiányérzet. Ez az!

Az izgatottságtól gombóc keletkezett a torkomban, ahogy egyre közelebb ért hozzám. Az Ő arcát sem láttam, beleveszett a félhomályba, de úgy éreztem, ha nagyon akarnám, felismerném. Egy pillanatra találkozott tekintetünk - hullámokban tört rám a borzongás fekete íriszének átható pillantásától. Arcom kipirult, míg a szívem ismét zakatolni kezdett. De mielőtt még felismerhettem volna, már ott is volt előttem, majd mellém ért, hogy továbblépve eltűnjön a szemem elől.

Megpróbáltam megfordulni és utána menni, de nem ment. A tömeg könyörtelenül sodort magával, nem engedve, hogy ismét rátaláljak. Kétségbeesetten kezdtem el tülekedni, lökdösődni, de ahogy a percek peregtek, a küzdelmem egyre kilátástalanabbnak tűnt. Sírni tudtam volna elkeseredettségemben, az érzéstől, hogy tán sosem látom viszont Őt.

Ahogy mind mélyebben haladtam a sorok között, egyre inkább erőt vett rajtam a csüggedés. Már-már fel is adtam, amikor, szinte a semmiből ismét előbukkant, magas, szikár alakja. Nagyot dobbant a szívem, mikor megéreztem magamon azt az átható, semmivel össze nem téveszthető szempárt. Egy pillanatra zavartan kaptam el a fejem, majd belemosolyogtam a semmibe. Ismét felnézve láttam, hogy már nagyon közel van. Megpróbáltam mondani valamit, de a szavaim ajkaimon haltak, mielőtt még hang formájában életre kelhettek volna.

Ő csak félmosolyra húzta szépen ívelt ajkát, majd mielőtt ellépett volna mellettem, keze az enyémet érintette, majd meg is fogta egy pillanatra. A világ lelassult körülöttünk, a zajok csak mély zúgásként hatoltak tudatomba; csak a forró bőrét éreztem tisztán, ahogy gyengéden megszorítja a kezem, majd ahogy lassan ellazult, hosszú ujjai végigsimítottak csuklómon.

Ismét hiányérzetem támadt, ahogy már a megszokott módon beleveszett a tömegbe. Már meg se próbáltam utána indulni; erőt vett rajtam, valami bódító, boldog fáradtság. A csend most megnyugtatóan burkolt be, ahogy tovább lépdeltem, majd én is belevesztem a sötétségbe.

***

Olyan hirtelen pattantak ki a szemeim, hogy az már szinte fájt. Különös módon teljesen éber voltam. Felültem, majd az ágy szélére csúsztam. Pár percig még elücsörögtem ott az álmomon és az érzéseimen töprengve. Minden olyan meseszerű volt, mégis olyan valóságos - különösen az érintése.

Nem bírtam tovább a tétlenséget, így talán életemben először nem törődve a szabályokkal elindultam az igazi könyvtár felé. Még csak tizenegy óra volt, de már mindenki aludt a szobánkban, szerencsére a klubhelység is kiürült. A folyosók is kihaltak voltak, a fáklyák lángjai sejtelmesen táncoltak, míg bennem újra fellobbant egy furcsa érzés.

- Dé já vu.... - suttogtam magam elé mosolyogva.

A könyvtár is üresen ásítozott - imáim meghallgatásra leltek. A lábaim maguktól vittek a kedvenc, zárolt bájitalos részlegem felé, ahova még év elején kaptam állandó belépési jogot. Égő pálcámat magam előtt tartva kerestem ki egy izgalmasnak ígérkező könyvet, majd megfordultam, hogy a sor végén lévő fotelhez menjek.

Halkan felsikkantottam, mikor nekiütköztem egy magas, izmos testnek, ijedtemben még a könyvet is elejtette. Ő utánam kapott, mikor elvesztettem az egyensúlyomat és kezét szorosan derekamra kulcsolva magához szorított, hogy el ne essek. Pálcám fénye sejtelmes félhomályba burkolta az ismeretlen arcát, csak a fekete szemek villogtak tisztán és kivehetően.

Ismét felsikkantottam, ahogy belém nyilallt a felismerés - Ő az!

- Az egész kastélyt fel akarja verni, Granger kisasszony? - kérdezte egy bársonyosan mély, ám félelmetesen ismerős hang - Miféle kicsinyes bosszú ez a világ ellen a maga álmatlanságáért?

Ezt el se akartam hinni. Hiszen... ez lehetetlen, hogy Ő legyen... Ő.

- Professzor? - nyögtem rekedten, mire a pálca valamivel nagyobb fényt vonva körénk végre megvilágította Perselus Piton markáns arcát.

- Miért, kire számított? - kérdezte csendesen, miközben továbbra is a karjában tartott.

- Senkire... - suttogtam fülig pirulva - Csak megijedtem. Azt hittem magam vagyok.

- Mélyen megrendült a hitem a tisztalelkű griffendélesekben, kisasszony. Már maga is áthágja a szabályokat? - kérdezte gúnyosan, de a szája széle felfelé ívelt és a szeme is furcsán, cinkosan csillogott. Hiányzott belőle az a régebbről oly jól ismert szenvedély, amivel meg akart bántani. Már az elmúlt bájitaltan órákon is így éreztem, de még magamnak se akartam beismerni. Talán nyár óta változott meg, amikor gyakran kellett neki segítenem a Grimmauld tári laborban. Talán ott változott meg bennem is valami.

Nagyot nyeltem, de képtelen voltam válaszolni. Csak néztem az arcát, a gyönyörű, fekete szemeit, melyben oly könnyen el tudtam volna veszni az idők végezetéig. Aztán tekintetem a szájára vándorolt. Megbűvölve néztem őt, magamba szívtam fűszeres illatát... Ijedten döbbentem rá, hogy már percek óta bámulom Őt szemérmetlenül.

Mélyen elpirultam, majd félénken a szemébe néztem. Ha nem tartott volna még mindig karjai között, biztos, hogy a lábaim megadták volna magukat. Perselus - észre se vettem, mikor vált természetessé számomra, hogy így nevezzem őt magamban - szemében sosem látott szenvedély lobogott.

Kezemet lassan, bátortalanul emeltem föl, hogy gyengéden megsimogassam vele sápadt bőrű arcát. Először féltem tőle, hogy visszautasít, hogy elrántja a fejét és rámripakodik, de semmi ilyen nem történt. Ehelyett csak még jobban magához szorított. Ahogy hüvelykujjammal végigsimítottam ajkain, apró sóhaj szakadt fel belőle. Elkapta a kezem és finoman megszorította, úgy mint álmomban, majd vészesen közel hajolt hozzám, hogy olyan hangon suttogjon a fülembe, amitől egész testemen eluralkodott a vágy.

- Tud róla, kisasszony, hogy a tűzzel játszik?

- Szeretem a tüzet. Mindennél erősebb... - leheltem remegő hangon, mire belecsókolt tenyerembe.

- Milyen griffendéles... - mormogta lágyan, de mielőtt még bármit felelhettem volna rá, lecsapott ajkaimra.

Szenvedélyesen csókolt, bőre perzselt, szinte lángolt, egyik keze érzékien kalandozott tarkómon, míg másikkal a hajamba túrt. Éhes vággyal faltuk egymást, nyelvünk ősi táncot járt, míg a fogunk néha össze-össze koccant a heves igyekezetben. Testem teljesen az övéhez simult, szívünk egy ritmusra vert, éreztem, ahogy lassan hatalmába keríti az édes őrület - amibe könnyedén rántott magával.

Óráknak tűnő percek múlva szakadtunk csak el. Hangosan ziháltunk, a szemünk fátyolosan kapcsolódott egymásba. Hihetetlen volt, ahogy egy álom vált valóra. Homlokát az enyémnek támasztotta, miközben suttogni kezdett.

- Fogalmad sincs, hogy mióta várok erre, Hermione. - boldog mosoly kúszott arcomra, de nem csak a szavaitól. Kellemes melegség költözött lelkembe, hisz most először szólított a keresztnevemen.

- Nyár óta? - kérdeztem csendesen. Erre ő csak elmosolyodott - ismét hálát adtam ölelő karjainak, mert ettől a mosolytól képes lettem volna aléltan a földre roskadni.

- Nem tudom... - mondta végül. - Azt se, hogy mikor jöttem rá. Csak tudtam és kész. Aztán már hiába próbáltam küzdeni ellene.

Karjaim, melyek eddig széles vállát ölelték, most nyakára kúsztak, majd rövid csókot nyomtam szája szegletébe.

- Én csak ma este óta tudom... - suttogtam mosolyogva, mikor kissé elhúzódtam.

- Mikor megcsókoltalak?

- Nem. Veled álmodtam, de nem tudtam, hogy te vagy. Csak azt, hogy nagyon vágyom rád... - éreztem, ahogy belepirulok, de folytattam - Aztán megláttalak és valahogy minden összeállt. És rájöttem... - de mielőtt még befejezhettem volna, mutatóujját számra helyzete, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek.

Meglepetten néztem vissza rá, mire folytatta: - Olyan fiatal vagy, okos és gyönyörű... Próbáltam magam távol tartani tőled, de egyre nehezebben ment. De reménykedni még nekem is szabad, nem? - itt halványan elmosolyodott - Sose gondoltam volna, hogy... - most én hallgattattam el.

- Szeretlek.

Ez az egy szó alig volt több, mint egy sóhaj, de ő megértette. Arcára még sosem látott boldogság ült ki, míg szemei melegen csillogtak. Gyengéden megcsókolt, majd kezeit ismét a derekamra csúsztatva szorosan megölelt. Ahogy mellkására hajtottam a fejem, eltűnt minden kétség, ami az utóbbi hónapokban szinte észrevétlenül a vállamra nehezedett. Könnyűnek és gondtalannak éreztem magam. És végre azt is megtudtam, milyen az: tartozni valakihez...