Szerző megjegyzése: Egy kis akadályverseny a Roxfortban.:) Vajon Piton és Hermione eljutnak a célig? De mi is a cél? Megjegyzés: Lupin professzorral minden OK, a Roxfortban tanít, azóta is, a novella kedvéért.

Akadály – írta: Camilla

Egy nyár sem tartogatott még akkora meglepetést a Roxfort tanulói számára, mint a trió utolsó nyara, amiről még a kastélyba tértek vissza. Az iskola történetében először akadályversenyt rendeztek a kastély hatalmas birtokán. Diákok és tanárok küzdöttek együtt és egymás ellen a fődíjért: egy ingyenes kétfős hétvégéért Roxmorstban, korlátlan fogyasztással az ott lévő üzletekben.

A játék több fordulóból állt, a résztvevők párokat alkotva küzdötték le az akadályokat. Azonban a párokon belül is külön-külön mérték a pályákon nyújtott teljesítményt, s mindig a jobb jutott tovább, így az újabb fordulókban más-más párok jöttek létre. Ami nehezítette az összefogást, az az a szabály volt, hogy csak az azonos pontszámmal továbbjutottak léphetnek szövetségre.

Mind a diákok, mind a tanárok igyekeztek úgy ügyeskedni, hogy ne kelljen keveredniük, azaz diák a professzorával ne alkosson párt. Ez sikerült is a kilencedik fordulóig. Az utolsó pályára ugyanannyi tanár maradt, ahány diák, mindkét „tábor” négyfős volt. Így egy tanár-diák párnak mindenképp kellett volna lennie, de figyelembe kellett venni a pontszámokat is.
Meglepő módon azok úgy alakultak, hogy mind a négy tanárnak egy-egy diákkal kellett összeállnia.

Név szerint:

McGalagony professzor (aki félelmetes ügyességgel hárított el minden útjába kerülő akadályt) – Neville Longbottom (akinek csak annyit kellett mondani az akadályverseny elején, amire nem is akart jelentkezni, hogy az Erő vele van, és így magabiztosabb lett, mint… mint… szóval magabiztosabb lett)

Madam Hooch (elképesztő gyorsaságával sokakat lekörözött) – Ron Weasly (ha Nevillen senki nem csodálkozott, akkor rajta sem… )

Flitwick professzor (bámulatos, hogy mennyi előnye származott alacsony termetéből) – Harry Potter (no comment)

Piton professzor (egyedül akart indulni, de Lupin professzornak megesett rajta a szíve) – Hermione Granger (hiába az éles logika, és a rengeteg ész, semmit nem tudott kiötölni, hogy valahogy változtasson a párosításon… nekik egyezett meg a pontszámuk…)

A verseny utolsó szakasza a szurkolótábor részéről nagy hévvel indult, lelkesen támogatták a továbbjutottakat – valahonnan messziről, hogy őket egy átok se érje, ha Piton professzor besokallna egy griffendéles oldalán…


Futottak, ugrottak, repültek, varázsoltak, küzdöttek az első helyért. A pároknak elvileg az is a feladatuk volt, hogy segítsék egymást, együtt kellett a célba érniük, s csak a pontszámuk döntött közöttük, de a Piton-Granger páros ott tett keresztbe egymásnak, ahol csak tudott. Amikor Johnson, a verseny kommentátora beszúrta mondókájába, hogy nem igen van esélye az ellenségeskedőknek, mivel csak együtt lehet érvényes a célbajutásuk, kénytelenek voltak belátni, hogy egymás nélkül nem boldogulnak.

Az utolsó volt a legkeményebb próba. (Ki gondolta volna?? a szerk.) Varázslat nélkül, kötél segítségével kellett átugraniuk egy nagy, szurokkal és sárral teli árkot. Mind a négy párnak egy-egy kötél jutott, egy-egy magaslatról kellett indulniuk, és csak egyszerre ugorhattak, egymás után nem. Az árok azonban túl széles volt, hogy akár egy erős lökéssel áthidalható legyen, de a kötelet a szervezők képessé tették olyan messzire lendülni, mint amelyik messze az árok széle volt, ám csak akkor, ha a párok kellő képpen megbíznak egymásban.

Piton, és Hermione csak álltak egymással szemben, kettejük között lógott a kötél. Nem volt idejük azon gondolkozni, hogy hogyan kerülhetnék meg a szabályokat, pedig tudták, az egymás iránti bizalomnak szikrája sem volt meg bennük. A pár másodperc alatt, amíg egymást méregették, arra jutottak, hogy megpróbálják becsapni a bűbájt.

Ám akkor jött még egy probléma: egy kötéllel ketten? Egy megoldás maradt: Piton erősen megkapaszkodott bal kezével, jobbjával pedig magához rántotta Hermionét, aki – saját érdekében – mindkét karjával szorosan átkarolta tanárát. Rendkívül nyomasztónak találták a helyzetet, bár, ha nem Piton professzor, és Hermione Granger lettek volna, mindkettejük élvezte volna a közelséget.

Háromig sem számoltak – idejük nem volt, hisz a többi páros felül emelkedett a bizalom-kérdésen, s ellökték magukat a magaslattól.
Piton kitartott, hitte, hogy a lány nem tesz semmit, ami miatt meginogna, s el kényszerülne engedni a kötelet, ám Hermione az árok közepénél hirtelen felsikoltott, mert hirtelen megvilágosodott: rájött, hogy mire is vetemedett egy ingyenes hétvégéért. Bár túlságosan félt attól, hogy lezuhannak, a bűbáj leleplezte őket, s a saras szurok közepébe toccsantak.

Tetőtől talpig feketék lettek, vastagon borította őket a ragacs, sőt, az esés következtében még gurultak is egymáson, tehát jól meghempergőztek a szurokban.

Amikor végre megálltak, Piton Hermionén fekve kezével csapkodott a lucskos, mégis sűrű, ragadós anyagba, és amilyen szitok csak eszébe jutott, mind megillette velük a lányt.

- Nem igaz, nem igaz, nem igaz! Ez-nem-lehet-igaz! Miért pont én? Mit vétettem? – szentségelt Hermione is.

Hiába próbáltak, nem tudtak mozdulni.

- Most maga miatt meg kell várnunk, hogy kihúzzanak minket a csávából! És még a fenekemet is megütöttem! – kiabált magáról megfeledkezve a diáklány.

- Miattam?? – kiáltott vissza megrökönyödve a sértett férfi – De hiszen maga nem tudott két percig úgy tenni, mintha elhinné, hogy nem ejtem el!

- Ezt most úgy mondja, mintha nem játszott volna el a gondolattal, hogy jól beledöngöl a szurokba, mint ahogy most meg is tette! – vitatkozott Hermione.

- Először is, kényszerűségből döngöltem most bele ebbe a… szóval ebbe! Másodszor pedig igen, eljátszottam a gondolattal, de csak az ugrás előtt! – vette fel a kesztyűt a férfi, cseppet sem rejtegetve titkos vágyát.

- Nem is vártam mást magától!

- Hát ne is!

- Rendben! Ezt megbeszéltük. – Hermione karba tette volna kezeit, ha tudta volna, azonban csak fejét tudta kissé elfordítani – sértődötten.

- Rendben! – a professzor dühödten meredt a griffendélesre. Legszívesebben felpofozta volna szemtelenségéért, és, amiért miatta kiestek a cél előtt.

Hosszú perceknek néztek elébe, hiszen messze voltak azoktól, akik segíteni tudtak volna nekik. Mindkettejüknek zsibbadni kezdtek a tagjaik, s lassan, de erőteljesen megpróbáltak mocorogni kicsit.

Pitonnak sikerült bal kezét feljebb csúsztatnia, így a lány arca mellé került. Elfáradt az erőlködéstől, amivel megakadályozta, hogy teljesen Grangerre feküdjön, ezért nagy nehezen a már megmozdított bal kezét felemelte, s könyökére támaszkodott. Koszos, szurkos kézfejét végig húzta a lány pólóján, ami még nagyjából tiszta volt, mivel amikor hozzá simult, megvédte az esésnél. Hermione hiába lett vörös a méregtől, nem tehetett semmit. De aztán meglepő mozdulat következett: a férfi kisimította a lány arcából a saras szuroktól csomókba állt hosszú hajat, de amikor már nem volt több csomó, akkor sem hagyta abba a simogatást.

- Mindig ilyennek kéne lenned. – szólalt meg halkan.

- Szurkosnak? – kérdezett vissza a lány.

- Igen… és nyugodtnak, és csöndesnek, és másnak, mint a többi csitri.

- Szóval én csitri vagyok?

- De még mennyire… Tudálékos, hepciáskodó, örökmozgó, szemtelen csitri.

- Már nem sokáig vagyok a diákja… ha ennek vége, én eskü…

- Szállj le a földre. Sosem fogsz nekem beolvasni.

- Miért is nem?

- Mert én azt mondtam.

Azzal lehajolt fejével is, és szenvedélyesen megcsókolta a lányt. Ő nem tiltakozott, úgy viszonozta, mintha megszokott lett volna ez köztük.
Amikor szétváltak ajkaik, Hermione mégis elmondta véleményét, nem várva meg utolsó roxforti évének végét.

- Kiállhatatlan, otromba, egoista, sötét fráter. – lihegte.

- Sötét? – kérdezett vissza meglepetten a férfi.

- Értheted, ahogy akarod…

- Gyönyörű vagy.

Hermione meglepődött a hirtelen közlésen, de korántsem annyira, hogy ne érezze, ne tudja, mi kell neki.
Olyan jó volt…… szárazon, ezért fel akart állni mielőbb.

Megérkezett az a néhány mardekáros végzős fiú, akiknek a feladata a kiesett versenyzők elvitele volt. Kiszabadították őket a szurokból – és egymás karjaiból, majd elindultak előttük, mutatva az utat a nézőtérre.

Hermione elmosolyodott, ahogy professzora mellett haladt, majd hatalmas nevetésben tört ki.

- Most meg mi van? – förmedt rá a tanár.

- Nem hiszem el, hogy ez velem történt meg! – amikor ezt kimondta, már nem nevetett. Nagyot sóhajtott, és megállt. Pár lépés erejéig még követhette tekintetével a professzort, aki a szuroktól kissé ugyan nehézkesen mozgott, mégis szinte majdnem úgy suhant, ahogy tiszta állapotában.
A professzor észre vette, hogy elmaradt mellőle a lány, ezért megállt, s hátra fordult. Odasétált hozzá, megállt közvetlen előtte, s tekintetét fürkészte.

- Gyönyörű vagyok? – kérdezte Hermione, mintha újra hallani akarná attól az embertől, akitől soha egy jó szóra sem számított.

- Igen.

- Kérdezhetek valamit? – kezdte félénken.

- Ajaj… attól függ.

- Miért olyan fontos neked ez a hétvége?

- Na igen… az ingyen, az nekem is ingyen… a gyógynövényboltok nem túl olcsóak…

Hermione felkacagott, majd lábujjhegyre állt, s egy apró csókot lehelt Piton szájára, majd lassan elhaladt mellette.

Nagy kő esett le mindkettejük szívéről, s csak akkor érezték, hogy az a kő milyen rég ott volt már.

Piton újra elindult a griffendéles lány után, s néha megeresztett egy-egy mosolyt, amit Hermione szuroktól nehézkes és darabos járása váltott ki.