HARGITAI FECSKEMADÁR

Hargitai fecskemadár hosszú útra készül,
Nem hagyja el piciny fészkét könnyhullatás nélkül.
Én is, én is elbujdosnék messzi tájra,
Ha szívem a Hargitáért oly nagyon ne fájna.

Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes,
Szomorú a székely sorsa messzi idegenben.
Varjú sereg lepte be az egész tájat,
Odahaza gyász borít be minden székely házat.

Fáj a szívem édesanyám, úgy szeretnék sírni,
Azt az időt, régi időt újra visszasírni,
Amikor még odahaza szépen szólt a nóta,
S a Hargitán nyiladozott két szál piros rózsa.

Ó, TE SZÉPSÉGES HARGITA

A Hargita alján laktam én,
A Küküllő füzes partján, a part peremén,
Ottan áll egy kis lakocska,
Szívem oda vágyik vissza,
A Hargita hegy aljába,
A fenyvesek illatába,
Születtem és vágyom vissza én.

Üldöz a sors évek hosszán át,
Üldöz engem a természet, mint vándormadárt,
Ó, te szépséges Hargita,
Miért csalogatsz, miért hívsz vissza?
Elűzött a sors engemet,
Hazamennék, de nem lehet,
Csak hazavágyni, sírni tudok én.

A HARGITA FENYVESERDŐ ALJÁBAN

A Hargita fenyveserdő aljába,
Oda van a piciny tanyám csinálva.
Jöjj el hozzám édes rózsám,
Nézd meg az én piciny tanyám
A Hargita fenyveserdő aljában.

Öreg baka búcsúzik a századtól,
Előveszi szerelvényét s elindul:
"Isten véled édes pajtás,
Látjuk-e még viszont egymást
A Hargita fenyveserdő aljában?"

Százados úr búcsúzik a századtól,
Előveszi harci sípját s belefúj.
Oly szépen szól harci sípja,
A századját összehívja
A Hargita fenyveserdő aljában.