Miközben könnyeit törölgette, Zoé azon gondolkodott, miért álmodik mostanában ilyen furcsákat. Nem fért a fejébe, miért álmodik már másodjára egy ilyen furcsa hellyel, és ami még érthetetlenebb volt számára, az, hogy mindkét álomban ugyanúgy nézett ki: ugyanaz a hosszú barna haj, arany tincsekkel, ugyanaz a fehér ruha…

Zoét mindig is foglalkoztatták az álmok és azok jelentése, de ezekkel most nem tudott mit kezdeni. Az elsőbe még belemagyarázta, hogy csak azért álmodta, mert biztosan az ő Frankie-je volt az utolsó, amit a számítógépen látott lefekvés előtt, de ebbe az újba nem tudott mit belemagyarázni. Ebben egyetlen fantasztikus gitáros sem szerepelt, csak ő maga, kicsit más külsővel és más névvel.

Mivel nem talált magyarázatot az álmaira, nem gondolkodott rajta tovább, inkább felkelt és segített édesanyjának a takarításban, bár az álmai és azok miértjei egész nap ott motoszkáltak a fejében.

Amikor csatlakozott az anyukájához, az meglátta lánya enyhén piros szemét és megkérdezte, hogy mi a baja. Zoé ekkor elmesélte az álmát, de egyikük sem tudott mit hozzáfűzni a dologhoz, ezért nem is beszéltek róla tovább. Kitakarítottak, főztek, majd Zoé édesanyjának el kellett indulnia dolgozni, Zoé pedig készülődött a napokkal azelőtt megbeszélt vásárlásra Szofival, a legjobb barátnőjével. Jó melegen felöltözött, hiszen éjszakánként már fagyott és napközben sem volt sokkal melegebb; felvette kordsapkáját, melynek napellenzőjét kicsit oldalra húzta, ezzel stílusosabbá téve az összhatást, kezére pedig fekete, ujjatlan, fehér csontvázmintával díszített kesztyűt húzott. Szerette azt a kesztyűt, mert mindig elnevette magát, amikor egy-egy járókelő megbámulta, vagy esetleg még a fejét is rázta mellé.

Szofival bejárta a nagyobb bevásárlóközpontokat, bementek a kedvenc ruhaüzleteikbe, rengeteg darabot fel is próbáltak, aztán hatalmas szatyrokkal távoztak, egyre nagyobb vigyorral az arcukon. Hiába, a vásárlás jobb, mint a csokoládé, sokkal nagyobb örömet tud szerezni, legalábbis Zoénak és Szofinak. Zoé ezzel pótolta az életéből hiányzó dolgokat; ha rosszul érezte magát, valami nem sikerült neki, vagy egyszerűen csak túlságosan elmerült az önsajnálatban, magához vett egy kis pénzt és már indult is a vadászat – feltéve, hogy volt elkölthető pénze.

A bevásárló körút végéhez közeledve a lányok már csak úgy lődörögtek az egyik pláza folyosóin. Útközben megálltak enni is, hiszen már órák óta nyűtték cipőiket az üzletek útvesztőiben, beszélgettek kicsit, majd amikor úgy érezték, több holmit már nem tudnának hazacipelni, elindultak a kijárat felé.

Már majdnem kiértek a ’kísértések palotájából’, amikor Szofi felkiáltott:

- Jujj, antikvárium! Menjünk be még egy kicsit ide, Zoé! Vennem kell egy könyvet Gáboromnak, de már sehol sem kapható.

Zoé rábólintott, úgysem járt még antikváriumban. Bementek és Szofi azonnal rávetette magát a könyvekre. Zoé, nem tudva, mit szeretne vásárolni, csak nézelődött a kis üzletben, időnként levett egy-egy könyvet, de egyik sem nyerte el igazán a tetszését, ezét hamar vissza is tette azokat a helyükre. Végignézte az időnként több száz éves dísztárgyakat, de azok érthető módon megfizethetetlenek voltak számára. Aztán megakadt a szeme egy papírlapon, melyet átlátszó műanyag tartóban helyeztek el, így elkerülve a lap sérülését. A papír már-már narancssárga színű volt, valószínűleg ez a darab is több évszázados múltra tekintett vissza, az írás pedig fekete volt, bár eredetileg biztosan világosabb tintával vetették a gondolatokat papírra.

Zoé közelebb lépett és tágra nyílt szemmel, fejét enyhén jobbra billentve bámulta a papírt, melyre számára ismeretlen nyelven vésték fel a sorokat. Apró, elnyújtott betűk adták ki a szavakat, és látszott az íráson, hogy madártollal írták.

A lány még közelebb lépett; ez a tárgy egészen a hatalmába kerítette és ez már az idős, botra támaszkodó antikváriusnak is feltűnt.

Zoé szeme előtt újra lepergett az álma, ahogy kinyitja a könyvet, kitépi az első lapot, és ahogy végignézi, amint a száznál is több fénylő papírlap aláhull a mélybe. Látta a vörös tintával rájuk vésett szöveget is, melyet – legbelül tudta – ő maga fogalmazott és írt meg. Az álma legalábbis erről szólt.

Ahogy olvasni próbálta az érthetetlen szöveget, hirtelen szájához kapta a kezeit, közben hagyva a földre zuhanni legújabb szerzeményeit, és kigúvadt szemekkel meredt a lapra. Ahogy szemével végigfutott a sorokon, meglátott egy ismerős nevet. Malakiás… Sok más nevet is látott, de azok nem mondtak neki semmit, egyet leszámítva, hiszen a Barnabás név már felbukkant az első álmában. Látta a neveket, de semmit sem értett a szövegből. Ekkor a mostanra mellé tipegő idős úrhoz fordult és reményteli tekintettel nézett a megviselt arcra.

- Elnézést, uram, ön tudja, miről szól ez a szöveg? Ismeri ezt a nyelvet?

- Bár érteném, aranyoskám! De sajnos semmit sem tudok ennek a lapnak az eredetéről. Annyit tudok csak, hogy a szöveg héberül íródott, és legalább ötszáz éves… Ide, az én kis üzletembe egy zsidó családtól került, ők pedig Izraelből hozták magukkal. Azt mondták, már évszázadok óta a családjuk birtokában volt és szentül hitték, hogy ez a lap egy profétától vagy egy angyaltól vagy tudom is én, honnan származik, de abban biztosak voltak, hogy köze van Istenhez és a mennyhez… Bár én ezt személy szerint erősen kétlem.

- Ha ennyire fontos volt nekik, akkor miért adták el önnek? – kérdezte Zoé értetlenül.

- A kis pékségük csődbe került és már semmi másuk nem volt, amit pénzzé tehettek volna… De higgye el, csillagom, olyan fájdalmat még sosem láttam emberek arcán, mint az övékén, amikor itt hagyták ezt a lapot.

- Értem… És nem akarták visszavásárolni?

- Oh, kedveském, dehogyisnem… Eleinte. Aztán nagy tragédia történt a családjukban és mind visszaköltöztek Izraelbe. Azóta pedig senki sem akarta megvenni. Ennek már több mint hatvan éve…

- Hatvan?! – Zoé szája szó szerint tátva maradt.

- Igen. Még én is csak tizenkilenc éves suhanc voltam akkor. Az édesapám vezette az üzletet és jól ismerte azt a családot, mi, gyerekek is jó barátságban voltunk. Aztán jött a második világháború és ők csődbe mentek. Pedig annál finomabb péksüteményt és kenyeret egész életemben nem ettem, mint amilyet ők sütöttek! – könnyek szöktek a megfáradt szemekbe – A háború alatt a család fele koncentrációs táborokba került – csak a fele, mert a többieket sikerült nekünk elbújtatnunk. Nagy kockázat volt, de a barátaink voltak…

Voltak, akik visszatértek, és voltak, akik nem. Áron, sem… A legjobb barátom volt és… csak tizenhét éves.

Most már sírt a botjára görnyedő bácsika, Zoé pedig belekarolt egyik karjába és az asztalához vezette, hogy leülhessen.

- Sajnálom, hogy feltéptem a régi sebeket.

- Ugyan, angyalom, oda se neki. Én vagyok a bolond, amiért ilyen szörnyűségekkel hozakodtam elő magácskának. Az ilyen történetek nem az ilyen sérülékeny szíveknek valók, mint a magácskáé.

- Ne tessék izgulni, ez itt – és tenyerét a szíve fölé helyezte – már edzett szív. – mosolygott Zoé a kisöregre, hogy kicsit felvidítsa.

Közben Szofi összeszedte Zoé elejtett szatyrait és odament az asztalhoz egy régi, molyrágta könyvet szorongatva.

- Ezt a könyvet szeretném megvenni. – és egy mosoly kíséretében átnyújtotta a lassan szétesni készülő könyvet az idős úrnak.

Az antikvárius bezacskózta a Csillagok háborúja első kiadását, kiszámolta a visszajárót és mindkettőt Szofi kezébe nyomta.

- Jó olvasást kívánok, Amidala hercegnő! – vigyorgott a bácsika.

- Köszönöm, de ezt az én Luke Skywalker-em fogja olvasni. – Ezen mindhárman elmosolyodtak, majd Zoé komoly tekintettel fordult az antikvárius felé.

- Uram, eladó még az a lap?

Az antikvárius arca elkomolyodott.

- Igen, azt hiszem, igen… - válaszolta remegő hangon.

- És mennyibe kerül? – Zoé félve tette fel a kérdést, mert úgy érezte, nem fog örülni a válasznak.

- Aranyoskám, attól tartok, ezt nem a magácska pénztárcájához szabták… - mondta szomorúan a kisöreg, és szemüvegét följebb tolta az orrán, hogy jobban lássa Zoé arcát.

- Sejtettem… - Zoé hangjából kihallatszott a szomorúság és a lemondás.

- Miért olyan fontos magácskának az az egy szem lap? Még csak nem is érti a szöveget…

- Tudom, de… Mindegy, úgyis bolondnak gondolna…

- Azért csak próbálja meg elmagyarázni!

- Hát… - Zoé megköszörülte a torkát.

Kicsit zavarta Szofi jelenléte, mert úgy érezte, ha az antikvárius nem is, barátnője biztosan bolondnak fogja nézni, amiért már megint ilyesmivel foglalkozik.

- Látta azokat a neveket a szövegben? Malakiás, Barnabás, Zakariás, Ada, Mahália… - sorolta a neveket – Volt egy álmom, illetve kettő… És ezekben felmerültek ezek a nevek, legalábbis a Malakiás és a Barnabás. Egy másik, mai álmomban pedig láttam egy könyvet, amiben ugyanilyen írással, ugyanilyen lapokra írtak. Az álmomban az az én könyvem volt és én szétszórtam a lapokat egy magas helyről, hogy emlékezzek valamire… vagy mindenre, én sem értem ezt az egészet. És amikor megláttam ezt a lapot itt, …

- Magácskáé a lap! Ez nem is lehet vita tárgya. Az álmok sosem hazudnak, legfeljebb fifikásan üzennek…

- De ha tényleg olyan drága… - vágott közbe Zoé – Elég az is, ha csak lefordíttathatom. Nem is viszem ki innen, idehozok valakit, aki lefordítja nekem. Azt lehet?

- Nem, angyalom. Megálmodta, hogy a magácskáé a könyv és a benne lévő lapok. Megálmodta a neveket és tudja, hogy valamilyen fontos üzenet van a lapokon magácskának.

Ingyen elviheti, hogy is kérhetnék pénzt valamiért, ami amúgy is a magácskáé?

Zoé és Szofi nem hitt a fülének. Zoé úgy érezte, majd’ kiugrik a bőréből és hatalmas puszit nyomott az antikvárius arcára.

- Köszönöm, köszönöm! Hogy is hálálhatnám meg?!

- Úgy, hogy kideríti, mire kell emlékeznie, és hogy miért fontos annyira az a Malakiás. Ez az édes puszi pedig már így is elég fizetség volt. – kacagott a bácsika.

Az antikvárius átadta Zoénak a műanyag tartót, Zoé pedig alaposabban szemügyre vette a lapot. Mindkét oldala tele volt írva, a lapok alján pedig kézzel írott számozás volt: 123 és 124. Tehát, valaminek egyenesen a közepébe csöppent.

Zoé gondosan elcsomagolta az értékes régiséget és búcsút vett az antikváriustól, majd Szofival együtt elindult haza a hatalmas csomagokkal a kezében.

Otthon első dolga volt felhívni az egyik szomszédját.

Zsidó család volt, és Zoé abban reménykedett, hogy a családfő, Laci bácsi, ahogy Zoé szólította, le tudja fordítani a szöveget.

   Laci bácsi már hazaért a munkából és szívesen segített Zoénak. Amikor Zoé odaadta neki a régi lapot tartalmazó műanyag tárolót, a férfi alaposan megnézte azt, majd ennyit mondott:

- Le tudom fordítani, ülj le, Zoé…