Hazaérve szemével végigpásztázta a konyhát ennivaló után kutatva. A sütőt hagyta a végére, és amikor oda is benézett, elégedetten nyugtázta, hogy ott lapul egy tűzálló edényben kedvenc sajttal, gombával, kukoricával sült csirkemell-tortája. Lepakolt, üdvözölte a kutyáját, kezet mosott, majd szedett magának az ínycsiklandó ételből és letelepedett vele a számítógép elé. Végignézte a megszokott oldalakat; többségük kedvenc zenekarával foglalkozott, majd mikor minden fontos információt begyűjtött az elmúlt huszonnégy óra eseményeiről, bejelentkezett kedvenc oldalára és elindította az ottani chat-et. Ott aztán beszélt a barátaival – nagyon fontos témákat érintve -, képeket és videókat cseréltek, majd amikor úgy érezte, ideje lenne lefeküdni, elbúcsúzott mindenkitől és lefeküdt. Az ágyból még nézte egy kicsit a tévét, csak azért, hogy kellőképpen elfáradjanak a szemei és lehetőleg a még bekapcsolt tévé előtt el is aludjon. Így ment ez minden nap…

Másnap újra az ismerős trombitaszóra ébredt. Felült az ágyban, lemászott a galériáról, kezdődött a napi rutin. A fogmosásnál tartott, amikor hirtelen tágra nyíltak a szemei és a felismeréstől ijedt hangot is hallatott. Bámult a tükörbe, ahonnan egy habzó szájú, kigúvadt, véres szemű, kócos lány nézett vissza rá, majd a hirtelen jött ijedtséget szomorúság váltotta fel. Megnézte naptárát és rájött, nincs menekvés. A rettegett nap, melyre hónapok óta borsódzó bőrrel gondolt, eljött. Október tizenhetedike, a gyász napja: Zoé huszonkét éves lett.

A huszadik születésnapjával még nem volt problémája, azóta viszont minden egyes szülinapját traumaként élte meg, mert tudta, hogy semmit sem ért el és nem is fog, utálta a külsejét, néha a bensőjét is, és érezte, hogy egyedül fog meghalni.

Miután magához tért a sokkból, összeszedte magát és elintézte a délelőtti teendőjét, a gyógytornát, amitől csak még öregebbnek érezte magát. A nap további része hosszú és gyötrelmes volt; csöpögős filmek sokadszorra való megtekintése tekintélyes mennyiségű könny elhullajtásával kísérve, majd megkapta édesanyja ajándékát, egy gyönyörű arany fülbevalót, tortát viszont nem kapott. Egy darabig várt, hátha előkerül az is, ám amikor órák múlva sem történ semmi, kétségbeesett. Hogyan fog így kívánni? SEHOGY! – kérdezte magától, majd azonnal meg is adta a választ. Csalódottságot és elkeseredettséget érzett; rájött, hogy végérvényesen felnőtt; körülötte mindenki azt hitte, a torta nem fontos, pedig az és a gyertya – ha csak egy szál is – volt a legfontosabb. Ez már a második év volt, amikor nem kívánhatott, és így az utolsó esélye is elszállt arra, hogy jobbá tegye az életét…

   Az óceán másik felén, egy amerikai szálloda halljában fiatal férfi ült egy igazán kényelmesnek látszó, fekete bőr fotelban. Vállig érő, sötétbarna haja rendezetlenül lógott szemébe, ahogy fejét előrehajtotta, ám néhány pillanat múlva gyors mozdulattal füle mögé tűrte a kósza tincseket azt remélve, hogy így majd tisztábban láthat, de ezzel nem oldódott meg a problémája. Homlokát ráncolva bámult maga elé, de a rejtély megoldására nem tudott rájönni. Nem is gondolkodhatott tovább a dolgon, néhány perc múlva az egyik barátja huppant le a vele szemben elhelyezett fotelba.

- Mi a baj, Frank? Történt valami?

A kócos fej most feljebb emelkedett, így már a hatalmas szemek is előtűntek, melyek zöldes színben játszottak. A férfi íves szemöldökét felhúzva tudakolta az előbb feltett kérdés tartalmát, közben alaposan szemügyre véve barátja álmos arcát és az azt keretező göndör, már-már afro hajat.

- Frank, jól vagy? Vagy már megint hajnalig dorbézoltatok Mikey-val és most nem látsz ki a fejedből.

- Jah, nem, dehogyis… - mosolygott Frank azzal a mosolyával, amelyikkel bárkit le tudott venni a lábáról.

Eszébe jutott az említett eset Mikey-val, és még szélesebbre húzta vigyorát. – Ember, nem akarok még egy olyan éjszakát, illetve inkább az utána következő napot! Nagyon durva volt! – ekkor már mindketten nevettek.

- Akkor mi a gond? – kérdezte ismét a magas, göndör férfi.

- Semmi különös, Ray. Úgy értem, semmi komoly…

- De valamin csak elgondolkodtál. Vagy nem akarsz róla beszélni? Jamia-val van valami?

- Jah, nem. Csak azért nem akarom elmondani, mert tényleg nem lényeges, meg amúgy is, csak kiröhögnél…

- Dehogy röhöglek! Na jó, talán mégis, de tudod, hogy sosem bántanálak meg igazán, ugye?

- Persze, Ray, jó srác vagy. – mosolygott barátjára Frank.

- Akkor?

- Csak nagyon fura álmom volt… Nem tudom hova tenni… Ráadásul azóta rájöttem, hogy miért volt olyan ismerős, egyszer kissrác koromban már megálmodtam ugyanezt a sztorit. Csak akkor még nem érdekeltek az álmok, meg amúgy is, jobban lekötött a dobolás, mintsem ilyen hülye álmokkal foglalkozzam. Most sem kéne ennyit agyalni rajta…

- De mi volt az álom?

- Hát, valami furcsa helyen voltam… Egy kert volt, de olyan csodás kertet még életemben nem láttam! Volt ott velem egy lány is, hosszú barna hajjal, és búcsúzkodtunk, mert nekem el kellett mennem valahova. Nagyon szerettem azt a lányt, ahhoz foghatót még Jamia iránt sem éreztem… - kétségbeesett arccal nézett Ray-re – Annyira jó volt vele és annyira valóságos volt…

- És tényleg ezt álmodtad gyerekkorodban is?

- Igen, de akkor még nem tudtam, hogy egyszer én leszek az a férfi az álmomból. Illetve sejtettem, de nem voltam benne biztos, még kölyök voltam. Meg mondtam, nem foglalkoztatott különösebben a dolog.

- Hát, az emberek szoktak furcsákat álmodni, ez nem jelent semmit. Az egyetlen dolog, amit nem értek, az a lány személye. Ismered őt?

- Nem, sosem láttam még azt a lányt.

- Az tényleg elég különös, hogy nem Jamia-val andalogtatok abban a kertben… De inkább hagyd, kár belemagyarázni bármit is.

- Igen, igazad van. Nem is értem, miért aggasztott ez az egész! Ez csak egy álom volt…

   Zoé másnap megint dolgozott. Napközben megírta a kedvenc zenekaráról szóló történetének következő fejezetét, intézte a mindennapos teendőit; a mennyországba küldött néhány embert a masszőrök által, hogy a masszázs végeztével szabadon zuhanjanak onnan vissza a földi pokolba.

Este, zárás előtt letérdelt az asztal előtti faragott kispolcon elhelyezett mécsesek elé, behunyta szemét, erősen koncentrált, majd magában elmondta a mostanra jól betanult mondatot, és egyetlen levegővel elfújta a három pislákoló mécsest…

Azon az éjjelen Zoénak újra különös álma volt. Nem volt olyan hosszú, mint az előző, de ez is intenzív és az érzelmeket felkavaró volt.

   Ámon lassan, de határozottan odasétált a felhők között tátongó, hatalmas lyukhoz, ahonnan ha lenézett, a földre látott le. Csak bámult lefelé könnyes szemmel, melléhez szorítva egy közepes méretű, bézs színű könyvecskét. Tényleg nem volt túl nagy, viszont annál vastagabb.

Úgy fürkészte az alatta mélyen elterülő tájat, mintha keresne valamit vagy valakit, de tudta, hogy amit keres, innen nem láthatja meg. Elcsodálkozott, mennyire megváltozott az innen látható kép, amióta először állt ezen a helyen, és először akadt el a lélegzete.

Lassan elemelte mellétől a könyvet, felnyitotta a borítót és végigsimított ujjaival a teleírt lapokon. Néhol még beleolvasott és ilyenkor halvány mosoly futott át az arcán. Mikor úgy érezte, már el tud szakadni kincsétől,  ujjai közé fogta az első lapot, húzott rajta egyet, a papír pedig engedett a lány akaratának, és kiszakadt a helyéről. A lentről áramló enyhe szellő meglebegtette a ragyogó papírlapot, egyúttal Ámon arany tincsekkel teleszőtt haját is megkavarta az arca körül, majd a lágyan szorító ujjak szétnyíltak, és a kitépett lap lebegve kezdte meg útját egy másik világ felé.

Ámon ugyanezt ismételte meg a könyv maradékával; szemében több száz fényes, zuhanó papírlap képe tükröződött, arcán pedig friss könnycseppek gördültek végig. Már csak a míves borított szorongatta és a lehulló lapokat nézve Malakiásra gondolt; erősen koncentrált lényének minden egyes apró részletére, hogy sose felejtse el, és lent majd megtalálja…

Zoé ismét könnyezve ébredt ágyában…