A kert közepén álló, hosszan nyújtózkodó fűzfa törzsének dőlve feküdt két fehér alak, egymás karjaiban. A fiatal férfi a lány hosszú, sötétbarna hajával játszott, melybe néhol arany fürtök vegyültek, a lány pedig a férfi mellkasán futtatta ujjait fel-le, enyhe borzongást okozva ezzel neki.

Malakiás, érezve, hogy eljött az indulás ideje, lefejtette magáról a lány kezeit, felállt, majd felsegítette szerelmét is, hogy elbúcsúzzon tőle.

- Itt az ideje, hogy elinduljak. – mondta bágyadtan, ám szíve annál hevesebben vert.

- Biztos, hogy nem mehetünk együtt?

- Biztos… -válaszolta Malakiás lemondóan – Biztosan megvan az oka, amiért most nem mehetünk együtt. Bízz az Ő döntésében. – sóhajtotta, ám maga sem tudta megérteni, miért kellett most elválniuk.

Ámon nézte, ahogy ott állt előtte a legcsodálatosabb, legerősebb és egyúttal leggyengédebb teremtmény, akivel valaha találkozott; testére mintha ráöntötték volna a fehér inget és a szövetnadrágot, mellkasán pedig úgy feszült az x-et formáló fehér nadrágtartó, mintha csak az tudná visszatartani a szívéből áradó, elsöprő erejű szeretetet. Felhajtott ingujja alól kilátszott krémszínű bőre, mely erős karján feszült. A karon, mely most gyengéden dereka köré fonódott és kicsit közelebb húzta Malakiás meleg testéhez.

Malakiás mélyen Ámon szemébe nézett és szabad kezével végigsimított a lány puha arcán.

- Meg foglak találni odalent és ott kiteljesedhet a szerelmünk. Ott végre a mindig vágyott világban élhetsz a természet közelségében, az állatokkal, akiket annyira szeretsz, mézédes virágillattal megtöltve tüdődet. Az mind igazi lesz, nem úgy, mint ez a mesterséges kert, ez csak káprázat. Lent a második Paradicsom vár!

- Ígéred, hogy megtalálsz, és örökre együtt leszünk? – kérdezte Ámon fátyolos szemmel.

- Ígérem! Sosem leszel egyedül…

Hosszú csókban forrtak össze, és amikor végül beteltek egymás ajkának bársonyos érintésével, csak bámultak egymás szemébe, utoljára emlékezetükbe vésve egymás vonásait. Egy pillanat múlva megdöbbenve vették észre, hogy szemükből forró, sós víz folyik, hiszen eddig még csak hasonlót sem tapasztaltak. Malakiás halvány mosollyal az arcán kezdte magyarázni:

- Egyszer olvastam Barnabás egyik tekercsében, hogy ezt – és végighúzta mutatóujját a lány könnytől nedves arcán – könnynek hívják, mely eredhet boldogságból, de legtöbbször mégis szomorúság okozza. Amikor már túlcsordulnak az érzelmeid, akkor tenger ízű patakokként folynak könnyeid a szemedből; némelyek bömbölő hangokat adnak ki magukból, mások visszafojtva hallatnak hüppögő hangot; a szíved pedig, úgy érzed, majd’ megszakad.

Bár mi nem sírhatnánk, úgy tűnik, mi mégis megtehetjük; mi különlegesek vagyunk, mert szerelmesek vagyunk.

Malakiás magához szorította az apró testet, hosszan ölelte Ámont, majd gyengéden eltolta magától, és homlokon csókolta a lányt.

Aztán végleg elengedte és elindult a ködben úszó, ragyogó fény felé. Útközben megállt és még egyszer visszanézett; emlékezetébe véste Ámon törékeny alakját, a gyenge szellőben lengedező haját, a térde fölé érő, lenge fehér ruháját, karcsú lábait, melyekre egy balettcipő selyem szalagjai futottak fel, keresztezve egymást.

Ámon arcát eláztatta a szeméből ömlő könny, ahogy figyelte egyre távolodó kedvesét, akivel talán soha többé nem találkozhat, de a közeljövőben biztosan nem…

Zoé zokogva ébredt ágyában a telefonja trombitaszót imitáló ébresztésére. Kinyomta a telefont, majd görnyedve ült fel, még mindig könnyeket hullajtva. Megtörölte arcát a kézfejével, és bár az eszével tudta, hogy fel kell kelnie, hogy készülődjön, teste nem engedelmeskedett akaratának.

Ült még pár percet az ágyában és közben folyamatosan az álmán gondolkodott. Végül arra a következtetésre jutott, hogy megint túl sok képet és videót nézett az interneten.

Kikelt az ágyból, kikészítette az aznapra szánt ruhát, majd lezuhanyozott és elintézett minden ilyenkor, reggel szokásos teendőt. Mikor mindennel elkészült, sűrű káromkodás közepette elindította cédélejátszóját, - mivel az a szokásos módon nem megfelelően működött - majd elindult a munkahelyére. Bent a megszokott emberekkel találkozott, az üzletben pedig a megszokott édeskés-fanyar illatok fogadták. Kinyitotta az üzletet, és amikor minden ügyes-bajos dolgát elvégezte, megpihent egy kicsit a székében. Az álom viszont annyira befészkelte magát a tudatába, hogy most sem hagyta sokáig másfelé kalandozni. Egész úton ide, az üzlet rendbetétele közben, még az irodai teendők elején is folyamatosan az a meghitt-fájdalmas álom járt az eszében, könnyel áztatva. Most is ez kúszott elő agyának egy mélyen elrejtett zugából, és szeme előtt újra leperegtek a mostanra oly ismerős kockák. Már az álomban magában is és most is annyira valóságosnak tűnt, hogy fájdalmában üvölteni tudott volna.

Amikor az utolsó borzongás is végigfutott a hátán, erőt vett magán, és lazításként feltárcsázta egyik kolleganőjét egy másik, zöldövezetbeli üzletükben. Míg a telefon kicsengett, maga előtt látta kolleganője törékeny termetét, hosszú szőke haját, fülében pedig vékonyka hangja csilingelt.

- Hello, Zoé!

- Hello, Lilla!

- Na, mi újság arrafelé? – kérdezte a szöszke lány elnyújtott, kacagós hangon.

- Semmi különös…

Persze, semmi különös. Ez volt a bevett szokás a vízcsobogástól zajos kis üzletben. Először nem mond semmit, ami különös lenne, a beszélgetés végén azonban mindig kiböki, mi jár éppen a fejében. Legalábbis erre a recepciósra, Zoéra, ez volt jellemző

- Az jó… Képzeld, láttam ma azt a cuki fiút a hotelből! Tudod, azt, amelyik a hotel recepcióján dolgozik. És képzeld, olyan kedves volt, meg bókolt, és amikor már éppen jöttem volna vissza a helyemre, akkor utánam szólt, és elkérte a telefonszámomat! – mesélte önfeledten Lilla, hangjából sütött a boldogság.

Még megbeszélték az ügy további részleteit, szóba kerültek a céges dolgok is, aztán Zoé azon kapta magát, hogy újra azt a könnyben úszó, zöldes szempárt látja maga előtt. Malakiás szemét, ami úgy hasonlított…

- Annyira furi álmom volt! – tört ki akaratlanul Zoéból akaratlanul is a mondat. Bár mindenképp elmesélte volna álmát barátnőjének, ez a hirtelen felszakadó kijelentés őt is meglepte.

- Na! Mit álmodtál?

- Huhh, nem is tudom, hol kezdjem. Az a lényeg, hogy egy kertben voltam, finom virágillat volt meg minden, és ott volt Cutie-pie… Ott feküdt egy fának dőlve, én meg hozzábújva…

- Aha…

- Biztos érdekel?

- Biztos.

- De nem fogsz röhögni, ugye? Tényleg durva volt, meg tudom, hogy most biztos hülyének nézel, mert már megint Cutie-pie-jal jövök…

- Nem, dehogyis! Na, és utána? Ott voltatok a kertben…

- Igen, és annyira jó volt ott lenni vele, tudod, olyan nyugalom töltött el, meg minden. És aztán felállt, felállított engem is, ja, amúgy tök másképp néztünk ki: neki rövid haja volt és nem volt tetkója, nekem meg hosszú hajam volt és rövid ruhában voltam. És mindketten hófehérben voltunk. Ja, és neki valami idióta neve volt, valami Malakiás, nekem meg Ámon, vagy mi… Na, mindegy… Sz’al elkezdett búcsúzkodni, meg ilyesmi, én meg vele akartam menni, de nem lehetett. És átölelt, meg – itt szünetet tartott, majd vigyorogva folytatta – meg is csókolt, és olyan jól csókolt! Aztán elment, de előtte még megígérte, hogy lent – ami alatt fogalmam sincs, mit értett – majd megkeres, és örökre együtt leszünk… És sírtunk mind a ketten… Én meg rendesen zokogva ébredtem fel…

De basszus, annyira valóságos volt, hogy azóta is állandóan bevillan… Meg Frankie gyönyörű szemei is.

Jó, tudom, hogy tök gyerekes vagyok, de ez van…

- Nem, dehogyis… Tök jó, hogy vele álmodtál, csak kár, hogy ilyen szomorút.

- Jah… Biztos megint nézegettem a képeit… Bár, ha jobban belegondolok, tegnap nem is nézegettem, csak elmentettem kb. két képet a gépre… Mindegy… Nagyon szép álom volt…, meg intenzív…

- Huhh, várj, csörög a vonalas, majd hívlak!

- Okés, hallom. Szia!

- Szia!

Innentől kezdve egész gyorsan telt a nap; jöttek a vendégek, leszámolta a szennyest, telefonálgatott. Ám még mindezek mellett is túl sok ideje maradt gondolkodni. Egyszer aztán, késő délután tájékán, eszébe jutott a kívánsága, melyet már hetek óta megfogalmazott. A kívánság, melyet a szülinapi gyertya elfújása előtt fog elmondani magában…