A tél elmúlt, s tavasz jött helyette, majd kora nyárba fordult az idő. Közeledtek a RAVASZ- vizsgák, s ez érződött a hetedévesek mindennapjain.
Az órák feszült figyelemmel teltek, s szorgos jegyzeteléssel. Hermione a legjobb formáját hozta. Dolgozatai mind kitűnőek voltak, szorgalmi feladatokat végzett el, s mindezek mellett még arra is maradt ideje, hogy felzárkóztassa a horcrux-vadászat miatt lemaradt barátait.

Egyedül Perselus óráján volt érezhető rajta egyfajta feszültség, amit azonban mindenki a vizsgadrukknak és megfelelni akarásnak tudott be.

Csak ő tudta, hogy ennek semmi köze sincs a vizsgákhoz. Gyomorgörccsel ült be minden egyes órára, s állta a tanár átható, kutakodó pillantását.

Perselus idegeit is próbára tette ez a pár hónap. A hetedévesekkel töltött órái borzasztóak voltak, nemcsak színvonal szempontjából. Nehezen tudott következetes lenni, hirtelen haragú lett, még az átlagosnál is jobban, és nem egyszer csak a Griffendél ellen elkövetett pontlevonó akciók tudták kissé jobb kedvre deríteni.

Úgy tűnt, az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba. A lány ismét minden idejét a fiúkkal és Ginnyvel töltötte. Szombat délutánonként, mikor az idő is engedte, kiültek a tó partjára, s a napsütésben tanultak, beszélgettek, szórakoztak.

Egyedül Harrynek tűnt fel, hogy valami nem stimmel Hermionéval. Aggódva figyelte, ahogy egyre szomorúbb és szürkébb lesz, s ezzel egyidőben mind több és több erőt fektet a tanulásba.

Sokáig nem kérdezett rá az okokra. Úgy gondolta, ez a barátnője magánügye. Ám mikor egy este Hermione majdnem éjfélig ült a könyvtárban, úgy döntött, ez így nem mehet tovább.

Magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpenyt, s lement, hogy felvigye a lányt.

***

Perselus ismét az igazgató irodájában állt, s olyan ideges volt, hogy helyzetén nem is kívánt változtatni.

- Nem ülsz le? - kérdezte ismét Dumbledore.

- Nem - jött a kurta válasz.

- Te tudod - vont vállat az öreg, és ő maga leült a bársonnyal borított székébe.

Piton türelmetlenül ciccegett.

- Elmondaná végre, miért hivatott?

- Azt hittem, te is tudod.

- Nos, nem, nem vagyok gondolatolvasó, uram. Jelenleg semmi más nem vgayok, csak ideges.

- Azt látom.

- Akkor… mi lenne, ha nem húzná tovább az idegeimet?

Dumbledore felemelte a kezeit.

- Merlin óvjon attól, hogy az idegeiden táncoljak, édes fiam.

Perselus horkantott egyet, s várakozóan nézett továbbra is az igazgatóra.

- Azt hiszem, ideje lenne teljesítened a fogadásunk feltételeit…

***

Hermione az ólomüveges ablaknál állt, háttal a fiúnak. Harry levette a köpenyt, s az egyik székre terítette. Halkan sóhajtott, s megérintette Hermione vállát.

A lány könnyáztatta arccal fordult meg. - Perselus?

Harry úgy érezte magát, mint aki zuhan, zuhan, zuhan…

- Hogy… mi? - nyögte ki, s Hermione a szája elé kapta a kezét.

- Harry, én… én nem… jaj, Harry…

A fiú leroskadt a legközelebbi székre, s maga elé meredve motyogott.

- Hát Piton az? Tényleg Piton az? Siriusnak igaza volt…

Hermione letérdelt elé, s könyörgőn nézett fel rá.

- Kérlek, Harry, hallgass végig… - Megvárta, míg a fiú a szemébe néz, a csak utána folytatta: - Szeretem őt, és nem tehetek róla.

- Mióta? - kérdezte rekedten Harry.

- Körülbelül karácsony óta - válaszolta megsemmisülten a lány. - De nem volt semmi, erre megesküszöm. Egyetlen csók volt csupán, nem hagytam, hogy tovább fajuljon.

Harry összehúzta a szemét. - Miért nem? Mármint… azt értem, hogy azt mondod, szereted, de akkor… most miért nem vagytok együtt?

Hermione sóhajtott, s barátja ölébe hajtotta a fejét. - Ő a tanárom, Harry. Nem mellesleg az apám lehetne.

- Ha szereted, mindez nem számít.

A lány csodálkozva pillantott fel, mire Harry gyorsan folytatta:
- Merlinre, Hermione, nem rábeszélni akarlak, vagy ilyesmi… csak… ez nem lehet akadály, ha igazán szereted.
A lány ismét sóhajtott, s visszahajtva a fejét folytatta:

- Az igazi probléma az, hogy ha valaki rájönne, páros lábbal rúgnák ki. Nem akarom, hogy szenvedjen, érted? Ez az állás az élete. - Szorosan behunyta a szemét, hogy ne remegjen meg, miközben kimondta ezeket a szavakat, de próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Harry átlátott a szitán.

- Hermione, te nem ettől félsz.

A lány ellökte magát a fiú lábától, s pár lépéssel arrébb, térdeit átölelve kucorodott össze.

- Hermione?

Nem jött válasz. Harry megemelte a hangját.

- Mione?

A lány arcán egy magányos könnycsepp pergett le, mikor szipogva megszólalt: - Egy másik nőre emlékeztetem…

Harry leguggolt mellé, s belőle időközben kitört a sírás. Harry leült mellé, s karjaiba zárva úgy ringatta, mint egy kisbabát, miközben megnyugtató szavakat mormolt neki. Nem értette a lány tragédiáját. Azt, hogy az ő édesanyja miatt nem lehet boldog az egyik legjobb barátja.

Az ebben a pillanatban belépő sötét alak szó nélkül fordult sarkon, s tűnt el nagyon hosszú időre saját, megközelíthetetlen világában…


THE END