6.      fejezet

Bella csak bámulja anyut, és engem. Mintha megkövült volna ott helyben.

-             Ho.. hogy.. .. hogy … - nyögdécseli.

-             Bella, légy szíves nyugodj meg! – kéri anyu.

-             Mégis hogy nyugodjak meg? – tör ki Bellából a sárkány. – Azt hittem ti vagytok a legjobb pár, és most, tessék!

-             Kérlek Bella! – tiltakozik anyu. – Ne tedd! – ugyanis Bella elővett egy üveget, és egy kortyra ki itta a tartalmat. (Tudniillik Bella nagyon iszákos)

-             Egy iszákos mama! – jön be vigyorogva Phil a konyhába.

Azt hittem ott helyben röhögő görcsöt kapok, de nem így lett.

Este aztán forró volt a hangulat. Anyu összeroskadva ül a kanapén. Phil fönt hülyül, én pedig próbálok lelket önteni anyába. Szép kilátások.

-             Anyu.. – szólalok meg. – Elmennék egy kicsit nem baj?

-             Dehogyis, menj csak! – mondja anya.

Szépen elindulok, az estébe. Valami sátáni fuvallat megy végig az utcában, és mintha az összes kutya csaholna. Idegesen, és futólépésben indulok el, de mintha ólom lenne a cipőmben, olyan lassan megyek. Az utca pedig olyan volt, mintha soha nem lenne vége.

Ekkor, az egyik mellékutcából, négy fiú tűnik fel. Vígak voltak. Talán csak az italtól, vagy valami mástól. O'Stin mellett azonban egy vörös liba is enyelgett.

-             Jaj madaram! – hallom O’Stin hangját. – Nyugodj meg, megkapod azt a cipőt.

-             Juhéj! – örvendezett a vörös ribanc.  (Már bocsánat a kifejezésért)

Azt hittem, most ott helyben orgia lesz, de nem úgy lett. Csókban összefonódva búcsúztak el egymástól. Gondoltam egyet: Követem O’Stin hazáig. Megnézem, hol lakik.

O’Stin fütyörészve indul el. Gondoltam tartom a tisztes távolságot. Aztán hirtelen felgyorsult minden: O’Stin egyre jobban sietett. Talán nem azt hiszi, hogy követik?

Befordul(unk) egy csendes utcába, és egy villa előtt állunk meg.  O’Stin belép, és maga mögött nyitva hagyja a kaput.  Gondolok, és én is bemegyek.

Bemegy a házba. De én hogy jussak be? Az őszi szellő süvített végig a nagy udvaron, és mindenhol levélhalmok voltak. Látszólag nem volt nyitva egy ablak. A ház mögött egy kis melléképület van. Talán onnan bejutok! – gondoltam.

Odaosonok, és csendesen lenyomom a zárat. Végig járom a kisépületet, mikor meglátok egy ajtót. Odasietek, és a kulcslyukon kukucskálok.  O’Stin, az apjával vitatkozik:

-             Mi ez az egyes? – förmed rá O’Stin-ra az apja.

-             Hát.. – nyöszörgi.

-             Két hét szobafogság, nincs apelláta! – üvölt fiával az apa.

-             Ha anya itt lenne, biztosan nem tenné ezt velem! – és O’Stin szemébe könnyek gyűltek, és zokogni kezdett.

O’Stin anyukája egy viaszgyárban dolgozott, de pár évvel ezelőtt baleset volt a gyárban, és meghalt.

Nagyon meglepődtem O’Stin viselkedésén. Azt hittem ő egy ilyen kemény legény, és tessék zokog.

-             Hagyd már abba! – kéri az apa.

O’Stin abba hagyja, és zordan ránéz apjára.

-             Megyek, és pakolok! – jelentette ki hirtelen.

-             Tessék? – hüledezik az apja.

-             Jól hallottad! Ebben a házban nem maradok! – közli O’Stin.

És már megy is pakolni…

A folytatása következik…