Vasárnap reggel Perseleus egy apró kis gyomorfájással indult a Nagyterem irányába. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy hogyan tovább, és mikor felébredt, cseppet sem érezte úgy, hogy megoldotta a problémákat. Körbe sem pillantva elfoglalta a helyét az asztalnál, és reggelizni kezdett. Amint az utolsó falattól is megszabadult, nyomban az igazgatói iroda felé vette az útját. Csalódottan tapasztalta, hogy az idős mágus megint lecserélte a jelszót, így nekikezdett az édességek sorolásába. Miután már minden általa ismert sütemény, cukorka, csokoládé és más nyalánkság nevét felsorolta kezdett dühbe gurulni. Felindultságában belerúgott a kőszörnybe, de ezzel csak annyit ért el, hogy sajogni kezdett a lába. - Hogy fulladna bele Albus az édességfolyamába – szitkozódott. A kőszörny hírtelen félreugrott, és megjelent az iroda felé vezető lépcsősor. Néhány megcsikorduló lépcsőfok tanúskodott arról, hogy egy roppant nagydarab valaki jön lefele. Hamarosan meg is pillantotta Hagridet, aki egy óriási vigyorral sietett el mellette, kis híján feldöntve őt. A vadőr, mintha észre sem vette volna az orra alatt káromkodó férfit, eltűnt a folyosó végén. A szörny már majdnem visszaugrott a helyére, mire észbekapott, így sikerült becsúsznia az apró nyíláson. Amíg felfelé sietett igyekezett kissé rendbetenni magát. Az igazgató derűsen üldögélt az asztalánál, egy pergament olvasgatva. Közben lassan simogatta Fawkest, aki búgó hangon élvezte gazdája ügyködését. Perselus megköszörülte a torkát, mire az igazgató nyomban felfigyelt. - Á! Jó reggelt!- nézett el a szemüvege fölött. - Magának is- vetette oda Perselus. - Segíthetek valamiben? - Csak tudni szeretném, hogy akkor elmehetek-e?- váltott csevegős hangnemre. - Suavasper… Azt hiszem ezúttal nemet kell mondanom – válaszolt nyugodtan az igazgató. - Nem?- kapta fel a fejét a férfi. Miért? - Minerva is megkért, hogy adjak néhány szabadnapot neki. Mivel ő egész szünet alatt itt volt, nem mondhattam neki nemet. - Értem – bólintott Perselus csalódottan. Akkor viszlát. Megpördült a sarka körül, hogy kisétáljon, mikor az igazgató megint megszólalt. - Viszont, hála önnek volt egy igazán használható kis ötletem. Hagrid épp az imént vállalta, hogy néhány napon belül beszerez néhány lovat. Ha gondolja, akár itt is megtarthatja az órát. Akár én is besegíthetnék, mivel fiatalkoromban én is sokat lovagoltam. Ja, és biztosan a diákok közül is többen érdeklődnének. Sokan kimaradnak a kviddicsből, így biztosan nem fogják kifogásolni, ha egy új sport is lenne e mellett. Perselus döbbenten hallgatta az igazgatót. - Tehát, ezek szerint új sportág lesz a lovaglás, amit nekem kell vezetnem?- kérdezett vissza. - Igen, ez a nagy helyzet – mosolygott az igazgató. - Rendben – vágta rá habozás nélkül Perselus. Megegyeztünk. - Helyes. Most viszont van néhány irat, amit ki kell töltenem – bólintott Albus. - Viszlát – vette a lapot a tanár, majd ki is sietett az irodából. Gyorsan lesietett a szobájába, hogy megírjon néhány levelet. Felkapott az asztaláról egy pennát, és kikeresett néhány üres pergament, majd hozzá is kezdett. Nem kellett sokáig küszködnie, pár sorral elintézte mindhármat. Egyikben értesítette Nathaly-t, hogy szombat délutánra várja a Roxfortban, a második levél néhány sort tartalmazott Porternek, hogy hétfőn délelőtt lesz az első órájuk, a harmadik pedig Draconak szólt. Megírta, hogy az igazgató beleegyezett az ott-tartózkodásába, és hogy várja az érkezését. Írt neki egy listát a legfontosabb kellékekről, így Draco biztosan nem fog unatkozni egy ideig. Néhány olyan „fontos” alapanyag is került a többi közé, amit elég nehezen lehet beszerezni. Miután letette a tollat, gyorsan előhalászott három apró fekete borítékot, és zsebre tette őket, majd felsietett a bagolyházba. Körülnézett a madarak között, de a kedvence nem volt még közöttük. Odasétált az egyik ablakhoz, majd egy hangosat füttyentett. Néhány bagoly felháborodottan huhogott a hírtelen zajra. Majdnem tíz perc is eltelt, mire megjelent az égen egy sötét folt. Nyomban felismerte a madarat. A diákokat soha nem látta még, hogy vele küldtek volna levelet, és mi tagadás, nem is csodálkozott rajta. Kinyújtotta a kezét, mire a madár rögtön oda is szállt hozzá. Perselus kissé felszisszent, ahogy az erős karmok beleakaszkodtak talárjába. A vándorsólyom, mintha megérezte volna, lazított a szorításon. Perselus nyomban hozzá is kötötte a leveleket, s pár rövid útmutatás után eleresztette a madarat. Megvárta, míg eltűnik a szeme elől, majd visszasétált a szobájába.