Egy fiatal lány ült egy ház ablakában, miközben figyelte az üvegen végigfolyó esőcseppek játékát. Lábait maga elé húzta, kezeit térdeinél összekulcsolta. Szemei szomorúan csillogtak. Gondolatai szüntelenül egy húsz éves fiú körül forogtak. Bár joggal nevezhetnénk akár férfinak is, hisz külseje jó pár évvel meghazudtolta igazi korát. Hát igen, a tengernyi gond nem tűnik el nyomtalanul.

Ám Natalie-t ez most nem érdekelte. Ő inkább azokra a csillogó szemekre emlékezett, amik meghódították őt. Bár ez a tekintet igazán vidám sose volt, de azért akadtak olyan időszakok, amikor néhány órára elfeledkeztek mindenről. A boszorkány lehunyta szemeit, felidézte magában az első együtt töltött éjszaka minden pillanatát. Szinte érezte, ahogy az erős karok védelmezően, birtoklóan átölelik. Akkor azt hitte ez örökre így marad. Hogy ezek a karok mindig mindentől meg fogják óvni. A gyengéd vagy éppen szenvedélyes csókok akkor felperzselték az egész lényét. Hova lett az akkori gyengédség, szeretet? Mi ölte ki ezeket a fiúból?

A lány összerezzent, visszatért a valóságba, mikor kopogtattak. Felállt, lassan odasétált az ajtóhoz, majd kinyitotta. Szíve nagyot dobbant, ahogy meglátta látogatóját.

- Bejöhetek? – kérdezte a varázsló.
- Persze Harry, gyere – mondta mosolyogva Nata.

Talán Hermione beszélt vele? S most úgy döntött, hogy megbeszélik a gondokat?

Az auror leült az ágyra, s a lány is követte a példáját. Natalie oldalról nézte a fiú profilját, gondterheltebbnek tűnt az arca, mint az elmúlt napok folyamán. A fiú levette szemüvegét, két ujjával megmasszírozta orrcsontját, majd visszahelyezte rá a kezében tartott tárgyat.

- Beszélnünk kell – mondta a boszorkánynak.
- Miről? – kérdezte Natalie reménykedve.
- Rólunk.

Harry kicsit oldalra fordult, felhúzva egyik lábát az ágyra, a lány pedig szemben helyezkedett el a fiúval, törökülésben.

- Tudod Hermione mondott egy-két dolgot, és…
- Nem akartam panaszkodni.
-… tisztáznunk kell őket. Nem szeretném, hogy rossz legyen neked.
- Amíg te itt vagy, semmi sem lehet rossz – felelte a fekete hajú lány, s kezét felemelve megsimogatta barátja arcát.

Harry két tenyere közé vette Natalie vékony kézfejét, s szomorúan nézett bele a sötétkék szemekbe.

- Valami baj van? – kérdezte félve a boszorkány.
- Én… azt hiszem, nem kellene együtt lennünk addig, míg véget nem ér a háború.

Natalie a hallottaktól szinte kővé dermedt, bár annyira ereje volt még, hogy tenyerét kihúzta a fiú szorításából.

- Tessék? Jól hallottam?
- Nem akarlak megbántani, és mostanában…
- Miért nem mondod egyszerűen, hogy már nem szeretsz? Nem kell itt köntörfalazni – mondta a boszorkány felháborodottan.
- De én szeretlek.
- Igen, azt látom, és ezért szakítasz velem.
- Natalie nem így van, hidd el – felelte erre Harry.
- Persze, Natalie-nak hívsz, hol marad már a kicsim és az ehhez hasonlók?
- Szeretlek – mondta az auror komoly hangon. –, de nem tudom megadni neked azt, amire vágysz.
- Mégis mit? – ugrott fel az ágyról Natalie hevesen. – Nem hiszem, hogy egy kis kedvesség, egy ölelés egy csók olyan nagy áldozat lenne.

Harry pár másodpercre lehajtotta a fejét, majd ismét felnézett a lányra.

- Megértem, hogy dühös vagy, de…
- Nincs semmi de Harry. Ne keresd itt a kifogásokat légy szíves. Még Malfoy-jal is figyelmesebb vagy, mint velem.
- Azért ez erős túlzás.
- Egyáltalán nem! Mostanában csak vele beszélsz a közelgő támadásról. Közben észre sem veszed, mennyire aggódok érted.
- Épp ezért mondom azt Nata, hogy külön kell lennünk. Nem tudok két felé szakadni.
- Vagy csak nem akarsz, ilyen egyszerű.
- Hányszor ismételjem el, hogy…
- Egyszer sem! Mert nem hiszek neked – mondta dühösen a lány. – Hermionéra persze van időd.
- Ezt nem róhatod fel nekem – válaszolta a fiatal férfi. – Tudod, hogy…
- Végig itt voltam neked azalatt, mikor eltűnt. Fogalmad sincs hány éjszakát töltöttem el egyedül attól rettegve, hogy nem térsz vissza hozzánk többé. Nem érdekelt, hogy mit éltem át akkor, mikor napokig elő sem kerültél. Már akkor megszűnt a szerelmed, de én folyamatosan áltattam magam, hogy mindez csak Hermione miatt van, s azért, mert nem tudtad feldolgozni az eltűnését.
- Sajnálom Natalie – mondta Harry, s látszott rajta, hogy rettenetes bűntudata van, ám ez a lányt most cseppet sem érdekelte. – Igazad van, akkor tényleg csak Hermione érdekelt, és nem érdemeltem meg az aggódásodat sem.
- Ne játszd itt a mártírt Harry, ha megkérhetlek.
- Egyáltalán nem játszom. De meg kell értened, hogy nekem ez így nem megy. Teljes lényemmel a harcra kell koncentrálnom, mert különben elbukunk. Békét akarok teremteni végre, mert nem akarom, hogy még több ember haljon meg ártatlanul s értelmetlenül.

Natalie látta Harry szemében a szomorúságot, az elkeseredettséget, s talán a kudarctól való félelmet is. Kicsit megenyhülve ült vissza az ágyra. Talán, mert nem hitte el, hogy ez az éjszaka szakítással végződik.

- Meglátod Harry minden rendbe fog jönni. Nem hagylak egyedül ebben a helyzetben. Mi átvészelünk mindent, ahogy eddig is.
- Natalie hát tényleg nem érted? – kérdezte Harry türelmetlenül, s most ő volt az, aki felkelt az ágyról. – Nem tudok neked szerelmet adni, sem semmi mást. Egyszerűen nem megy, próbáltam, de, ahogy te is tapasztalhattad, nem tudok, másra koncentrálni.
- És te ilyen könnyen feladod? Pont te? Akinek mindig mindenért meg kellett harcolnia az életben? Te mondod azt, hogy nem megy?
- Egyáltalán nem könnyű ez nekem Nata, hidd el – felelte ismét kedvesebb hangon a varázsló. – De nem tudom azt nézni, hogy hogyan szenvedsz miattam.
- Akkor tegyél valamit azért, hogy jobban érezzem magam! Folyton csak utasítgatsz mindenre, parancsolgatsz, a légy szíves és a köszönöm pedig mostanában hiányzik a szótáradból.
- Ne haragudj.
- Attól, hogy bocsánatot kérsz semmi sem lesz jobb, mert nem látom, nem érzem azt, hogy valóban sajnálnád. Mutasd ki ezt. Hol van az a Harry, aki mindig bókolt nekem? Aki nem csak valamilyen alkalomból hozott nekem virágot? Már meg sem érintesz, szinte meg sem csókolsz, arról pedig ne is beszéljünk, hogy mikor voltunk utoljára együtt. Ezek után még mindig azt mondod, szeretsz? – kérdezte elkeseredetten Natalie.
- Az jobb lenne, ha azt mondanám, nem?
- Én csak az igazat akarom hallani, bármi is az.

Harry letérdelt a lány elé, majd egy mélyet sóhajtott.

- Szeretlek, de nem tudom neked azt a törődést, odafigyelést, szeretetet, szerelmet nyújtani, amit megérdemelsz. Talán, ha vége lesz a háborúnak… de most még nem.
- Ha vége lesz, ha túléled, ha túléljük. Nem érted Harry, lehet, sohasem jön el a mi időnk? A jók ideje. Lehet soha sem fogunk tudni békében élni, akkor pedig mit számít ez? – pattant fel Nata.
- Igenis számít, ha pedig elbukok…
- Úgy érted, ha meghalsz? Miért nem mondod mindjárt egyenesen azt, hogy célod a halál? Tudod Harry nem értelek. Szinte lételemeddé vált a gyilkolás. Sokszor nem ismerek rád.
- Ez nem igaz – felelte Harry, s felkelt a földről. – Csak akkor öltem, ha szükség volt rá.
- Hát erre azért tudnék pár példát mondani. Téged már semmi más nem érdekel, csak az, hogy az összes halálfaló eltűnjön a földről, na és persze Hermione.
- Nincs okod arra, hogy Hermionét felhozd ellenem – mondta kicsit dühösen Harry. – Te is tudod, mit jelent ő nekem, s, hogy mennyire szeretem.
- Igen, ha ennek a szeretetnek a töredékét én is érezhetném, már boldog lennék.
- Ennek a vitának már semmi értelme Natalie – mondta fáradtan a fiú.
- Ha te értelmetlennek tartod azt, hogy meg akarom menteni a már szinte nem létező kapcsolatunkat, akkor igazad is van.
- Azt hittem, meg fogod érteni.
- Mit? Hogyan a világon minden és mindenki fontosabb nálam? Igen, megértem, nem látod, repesek az örömtől! – mondta gúnyosan a lány.
- Ne légy ilyen, kérlek.
- Tudod mit, rendben – felelte a boszorkány, aki már kezdte beismerni magának, hogy semmit sem tehet, vagy mondhat, amivel meggyőzheti a fiút. – Én is harcolni fogok.
- Hogy mi? Te megőrültél? – emelte fel a hangját Harry.
- Nem fogok itthon ülni, míg az összes barátom odakint az életét kockáztatja, ne várd el ezt tőlem.
- Megtiltom, idefigyelj Nata – mondta Harry, s bár nem szándékosan, de erősen megragadta a lány karját, s magához húzta. – megtiltom, hogy akár az utcára kitedd a lábad, megértetted?

Natalie némán meredt szerelmére. Talán a fiú közelsége, vagy talán az az aggodalom, félelem, amit a fiú zöld szemeiben látott, teljesen megbénította. Egy pillanatig még levegőt sem vett. Legszívesebben szorosan megölelte volna Harry-t, s soha többé nem engedte volna el. De a düh, harag most nagyobb volt benne.

- Engedj el – szólt parancsolóan.

Harry eleget tett a kérésnek, de ezt a vitát még egyáltalán nem tartotta lezártnak.

- Te nekem innentől kezdve nem tilthatsz meg semmit.
- A makacsságod miatt teszed kockára az életet?
- A barátaimért.
- Sajnálom Natalie, de ezt nem engedhetem. Ha kell magam zárlak be ide, de a házból nem jutsz ki, ezt garantálom.

A lány csak hápogni tudott döbbenetében. Mégis mit képzel Harry? Hogy beszélhet úgy vele, mint egy gyerekkel? Hisz neki semmi joga afelől dönteni, hogy ő mit akar.

- Te mégis minek nézel engem? Nem vagyok a gyereked, sőt, senkid sem ezen túl.
- Sajnálom Natalie, de úgy nem vagyok képes harcolni, hogy tudom, te is ott vagy valahol a repkedő átkok között. Képtelen lennék rá. Erről pedig én nem nyitok vitát.
- Szóval azt mondod, hogy nem engedsz harcolni, mert túlságosan féltesz, de azt is állítod, hogy most még nem vagy képes ugyanúgy szeretni, mint régen?

Pár másodpercig csend honolt a szobában. Natalie rezzenéstelen arccal nézett Harry. Remélte, a fiú meggondolja magát, hogy időben rájön arra, hogy mit veszít, ha most innen kilép. Ám minden vágya szertefoszlott, mikor a varázsló lassan bólintott.

- Akkor később se gyere hozzám – mondta ki Natalie a végzetes szavakat, majd hátat fordított az aurornak.

Még éppen az utolsó pillanatban, mielőtt a könnyei végigszántották volna az arcát, amit így a varázsló sem láthatott. Harry némán nézte a hosszú fekete tincseket, melyeken már olyan rég húzta végig ujjait, a boszorkány hátát, derekát. Már nem is emlékezett rá mikor simította őket végig. A lánynak igaza van, egyáltalán nem törődik vele. De hogy ápoljon egy kapcsolatot, hogy legyen szerető társ, s egyben elszánt harcos, akinek emberek élete felett kell bíráskodnia? Olyan, akinek néha a másodperc töredéke alatt kell döntenie a következő varázslatról? S ha ezt nem jól teszi, emberéletek múlhatnak rajta. Nem, ez nem ment neki. Most még nem.

Harry elhagyta a szobát, s mélyet sóhajtva dőlt neki az ajtónak. Már egyikkőjük sem látta a másik tekintetében megcsillanó fájdalmat.

Natalie pedig csak állt a szoba közepén, s nem hitte el, ami történt. Nem tudta, elhinni. Könnyei továbbra is szüntelenül folytak, ám egy hang sem jött ki a száján. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el, míg végül megmozdult, majd visszaült az ablakba, s folytatta az esőcseppek tanulmányozását.
______________________________________________________________________________________

Légyszíves írjatok kritkát, most hogy egy kicsit más szemszögből láthattátok a dolgokat :) köszi :)