Hermione a falnak dőlve állt a folyosón. Csak mereven nézett maga elé. Szaporán szedte a levegőt, megpróbálta visszafojtani sírását. Harry szinte azonnal megjelent, a lépcső irányából jött.

- Hermione mi történt? Malfoy kiabálástól zengett az egész ház… jól vagy? – kérdezte a fiú aggódva, ahogy meglátta barátja arckifejezését.
- Igen, de őt most hagyjátok… Jobb, ha nem zavarjátok meg.
- Miért? Ugye nem bántott?
- Dehogy, inkább én bántottam őt.
- Tessék? – kérdezte hüledezve Harry.
- Mármint nem úgy. Csak olyat mondtam, amit nem kellett volna.
- De mégis mi történt, hogy ennyire kiabálni kellett miatta?
- Harry most egyedül akarok lenni, ne haragudj, nem mondhatom el, és őt se kérdezd, légy szíves – azzal a lány otthagyta a még mindig értetlen barátját.

Bement a szobájába, majd lefeküdt az ágyra. Teljesen össze volt zavarodva. Annyi mindent akart mondani a fiúnak, ám tudta, minden szó felesleges lenne. Hisz azt a fájdalmat, úgy ahogy az övét sem, nem enyhítheti semmi. Már a muglivilágban sem értette azokat az embereket, akik bántották a családjukat, hát még itt. Vajon minden halálfaló ezt teszi? Amellett, hogy ártatlan embereket ölnek meg, saját családjukat is tönkre teszik? Hermione már akkor mérhetetlen gyűlöletet érzett a férfi iránt, mikor őt kínozta, de most, ahogy maga előtt látta a hétéves Dracot, ahogy az apja megütötte, majd a fiát óvni próbáló anyát, ezerszer jobban gyűlölte. Összeszorult a szíve, ahogy a volt Mardekáros fájdalmas tekintetére gondolt. Arra, hogy vajon hányszor bántotta, átkozta meg tizennyolc év alatt? Nem is tudta, a fiú, hogy nem őrült bele ebbe az egészbe. Hogy bírta ki ilyen sokáig? Vajon hányszor feküdhetett az ágyában magatehetetlenül? Tudta, nem kellene sajnálnia a fiút, mert Malfoy gyűlölte, ha szánalommal néztek rá, de ő most mindenkinél jobban sajnálta. Hermione azt kívánta, bárcsak azon a hetedéves utolsó napon mondott volna valamit, bármit, csak egy kedves szót. Legalább a beavatástól megmenthette volna. Felrémlett neki az is, hogy mikor egykori diáktársa ötödév után visszatért otthonából, mennyire beesett volt az arca. Jól emlékezett rá, mert beosztás előtt az Előcsarnokban nekiment, Malfoy pedig felszisszent, s dühösen hátrafordult. Akkor is biztos sebesülései voltak. Végül a fiú nem szólt semmit, csak utat tört magának, hogy minél előbb le tudjon ülni az asztalukhoz. Egész este őt nézte, ám az akkori Mardekáros csak egyszer pillantott felé, akkor is hamar elkapta a fejét, valószínűleg látta, hogy a lány belepróbált látni a gondolataiba. Hetedéven pedig sokszor úgy járt-kelt, mint egy élő halott. Nem figyelt senkire és semmire, mégis ő lett a másik iskolaelső Hermione mellett várakozáson felüli RAVASZ-aival. Majd Roxfortból való távozása után senki sem hallott felőle. És most itt van mellette, pár szobával arrébb, és akárhogy is szeretné, nem tudja megvigasztalni és Malfoynak valószínűleg nincs is szüksége rá. Most is kidobta a szobából. Bár ezt meg lehetett érteni. Vajon miért mondta el ezt így neki? Annyira feldühítette volna Ron? Ő is eléggé felhúzhatta azokkal a megjegyzésekkel. De hát honnan kellett volna tudnia, hogy ilyen sorsa volt a fiúnak? Hisz sosem mondta.

Hogyan fognak ezek után egymás szemébe nézni? Eszébe jutott a fiú kijelentése, melyet akkor mondott, mikor a szobájában voltak. Hogy ő is el tudja képzelni, milyen fájdalmasak Lucius átkai. Akkor is erre célzott. A volt Mardekáros mióta megtudta, hogy ott van a kúrián folyton csak óvni próbálta őt Luciustól. Felhozatta a szobájába, lejárt hozzá. Hermionénak eszébe jutott, mikor a fiú részegen meglátogatta, s megcsókolta. Vajon miért tette? Csak mert több volt benne a kelleténél, vagy esetleg vonzódik hozzá? A lány most először tekintett a fiúra igazi férfiként. Draco és ő? Nem, nem, rázta meg a fejét. Folyton csak arra a szörnyetegre emlékeztetné. Így is, ha ránéz, néha eszébe jut. Azon a végzetes estén is ő mentette meg. Ahogy egy pillanatra lehunyta szemét, maga előtt látta a halálfaló kegyetlen tekintetét. Újból átélte azt a szörnyű éjszakát. Érezte a testét szétvető kínt, majd azt, ahogy Lucius a földre taszította, mikor rájött, hogy bármit tehet ő sohasem fog beszélni, s semmit nem fog tenni önszántából, ahogy ránehezedik, megüti teljes erőből, ahogy erőszakoskodni kezd, letépi a blúzát, s akkor megjelent Draco. Igen, most már tisztán emlékezett, a fiú beterítette a köpenyével, majd felemelte. Kinyitotta a szemét. Elhatározta, hogy ideje megköszönnie a tettét. Tudta, hogy ezt egyszer már megtette, de most újból meg kell, méghozzá tiszta szívéből.

*

Draco sokáig ült az ágyon, mozdulatlanul. Talán órák is eltelhettek, azt se vette észre, ahogy az ebédet tartalmazó tálca megjelent az asztalon, majd hosszú idő után eltűnt. Szörnyű volt hallania élete történetét saját szájából Azt hitte, ezt már régen lezárta magában, hisz már két és fél éve nem történt semmi. Most pedig vulkánként tört elő belőle minden, pedig megfogadta, hogy ezekről soha senkinek nem fog beszélni. Nem akarta, hogy az emberek szánalmat érezzenek iránta. Granger pedig most pontosan ezt teszi. Minek kellett pont neki elmondani mindezt? Bár az igaz, nála jobban senki sem érezhetné át a helyzetét. Draco nem ismert más személyt, aki túlélte volna apja kínzásait. A fiú csak most gondolt bele, hogy hosszú szónoklatával mekkora fájdalmat okozhatott a lánynak. Eszébe jutatta Luciust, a kúrián töltött időszakot, melyet megpróbál elfelejteni. Ő pedig az apja szintjére süllyedt, mikor megütötte a lányt, s még a Cruciot is használnia kellett. Kellett… miért nem tett akkor semmit? Megpróbálhatta volna, lehet, már nem élnének, de így, ez a bűntudat, a szégyenérzet örök életére el fogja kísérni. Össze volt zavarodva Hogy fog ezután Grangerrel beszélni egyáltalán? A legjobb benne, ha eltűnhetne innen örökre. Távol mindentől és mindenkitől Egyáltalán miért él? Hisz senkije sincs a világon. Nem, nem lehetek ilyen önző. Segítenie kell Potternek. Az ő információval az aurorok talán véget vethetnek mindennek. És akkor, ha túléli a végső harcot, akkor elmehet innen, de csak akkor.

Már kezdett sötétedni mire Draco először észrevette az idő múlását. Hirtelen úgy érezte, ha tovább itt marad, ebben a szobában megfullad Ki kellett szellőztetnie a fejét. Magára húzott egy pulóvert, s lesietett a lépcsőn, majd a konyhába ment, ahol ott találta Natalie-t

- Szia – köszönt a lány.
- Hello.
- Hallottam, délelőtt nem voltál jókedvedben.
- Khm, igen, de ha most…
- Az ebédedet sem etted meg.
- Észre se vettem. De most inkább kimennék, ha nem zavar. Oda igyekeztem.
- Menj csak.

Draco kilépett a levegőre, s máris jobban lett. Fejfájása, mely eddig kínozta, most villámgyorsan tovaszállt. Bár eléggé hűvös volt, így az estéhez közeledve, ő ezt most nem érezte. Lábai ösztönösen vitték az erdő felé. Beszívta magába a fű illatát, s végighaladt egy, már kitaposott ösvényen. Megkerülte a tavat, majd elért a kívánt hely széléhez, pontosabban csak pár fa álldogált ott magányosan. Bár, ahogy a távolba tekintett a növények egy nagyobb erdő látszatát keltették, ám tudta, ha bemenne, valószínűleg elérne az udvar, kert végébe. Nem akarta szétrombolni az illúziót, így inkább leült az egyik fa tövébe, s próbálta kiüríteni a fejét. Azt hitte, már túl van ezen, hogy végre elfelejtette gyerekkorát Ám most rá kellett döbbennie, hogy ezt és anyja halálát még mindig nem dolgozta fel, s valószínűleg soha nem is fogja. Úgy gondolta ezt már mind lezárta magában. A dolgok megtörténtek és kész. Az élet mérte rá ezeket a szörnyűségeket, neki pedig kötelessége ezekkel együtt élni. Eddig azt hitte, egy Malfoy-nak nem lehetnek érzései. Egy Malfoy-nak nem fájhat semmi, nem bánthatja semmi. Elmerengve nézte a tó sima tükrét, mikor meglátott valakit közeledni felé. Először azt hitte Natalie lesz az, de ahogy az alak egyre közelebb ért hozzá, felismerte a hullámos, barna hajtincsek gazdáját.

*

Hermione egész nap nem jött ki a szobájából. Próbálta rendbe tenni a gondolatait. A délután vége felé végül lement a konyhába.

- Szia! – köszönt Natalie-nak.
- Hello, nagy a forgalom ma.
- Miért? Ki volt itt?
- Malfoy kiment az udvarra, vagyis nevezhetnénk kis parknak is.
- Mondott valamit? – kérdezte érdeklődve a lány.
- Nem, semmit… mi történt, ami miatt olyan ideges lett délelőtt?
- Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. Ő pedig olyan dolgokat mesélt el, amiket talán szintén nem kellett volna. Valószínűleg már meg is bánta – mondta elmerengve Hermione, miközben az ablakon kinézve szemeivel a fiatal férfi után kutatott.
- Szerintem hátra ment.
- Hm… tessék? – kérdezte Hermione.
- Malfoy. Hátra ment.
- Értem, köszi.
- Vidd a téli talárom, ott van a fogason.

Hermione nem szólt semmit, csak felvette a Natalie által kínált ruhadarabot, majd kilépett a szabadba. A hűvös levegő egyszerre megcsapta az arcát. Kicsit félve indult el a szőke fiú felé, mivel még nem tudta, mint mondjon majd neki, de érezte, beszélniük kell. Miután megkerülte a kis tavat, s már csak néhány lépés választotta el céljától, a volt Mardekáros felnézett, majd elfordította a fejét.

- Leülhetek? – kérdezte, mikor már mellette álldogált.
- Nem az én házam, nem én készítettem ezt a helyet.
Hermione helyet foglalt a fa tövében, szorosan a fiú mellett, felhúzott térdeik majdnem összeértek.

- Nézd – kezdte Hermione, miután a fiú egy perc elteltével sem szólalt meg -, nem akartam úgy beszélni veled, és igazad van, valóban nem ismerlek, és gyávának titulálnom sem kellett volna. Ne haragudj.
- Nem – szólt halkan a fiú, s megrázta a fejét.
- Mi nem?
- Ne kérj bocsánatot – mondta, majd a lány felé fordult. - Igazad volt.
- Miben?
- Abban, hogy a halálfalók a fajtámból valók, mert én is az vagyok, s ha ott is hagytam őket, akkor sem vagyok különb náluk.
- Már, hogy ne lennél? – kérdezte felháborodva Hermione. – Fogalmam sincs, hogyan köszönhetném meg azt, amit értem tettél. Ha nem vagy, soha többet nem láttam volna a barátaimat, nem lehetnék itt, meghaltam volna, vagy ami még rosszabb, még mindig ott szenvednék – mondta a lány, s szinte már el is felejtette, hogy azzal a Draco Malfoy-jal beszél, akivel mindig is ellenségek voltak.
- Ugyanolyan vagyok. Én is bántottalak és…

Hermione félbeszakította a fiút. Látta az őszinteséget a szürke szemekben, bűntudatot a tekintetében.

- Draco… - szólt Hermione komolyan. – Nem haragszom, megbocsátottam. Elhoztál ide, és ez nekem mindennél többet jelent.

Az auror ezt nem csak azért mondta, hogy a fiú jobban érezze magát, valóban így gondolta. Egyáltalán nem érzett haragot Draco tettei miatt.

A fiatal férfit mindig meglepte, ha a lány a keresztnevén szólította. Olyan furcsa volt neki ezt hallania, főleg olyan kedvesen, ahogy az egykori Griffendéles kiejtette.

- De én soha nem fogok magamnak – felelte a fiú, s ismét a tó felé nézett.

Nem tudta, miért beszél ilyen őszintén a lánnyal. Szüksége volt rá, hogy végre kiadjon magából mindent, pontosabban inkább az érzéseinek egy részét.

- Ami a délelőtt történt… - kezdte Hermione.
- Felejtsd el, kérlek, fogalmam sincs, miért mondtam el azokat a dolgokat Senki nem tudott róluk idáig. Ne haragudj, hogy úgy kiabáltam.
- Nem akarsz beszélni róla? – tudakolta halkan a lány, mert kicsit félt a fiú reakciójától.
- Ugyan minek? – kérdezte kicsit gúnyosan Draco. – Te akarsz beszélni a helyzetedről?
- Nem – sóhajtotta Hermione. – De gondoltam hátha… jobb lenne.
- Mégis mi? – tudakolta a fiú, s újból visszafordult az auror felé.

Hermione ismét látta azt a fájdalmat a szemében, amelyet mindig, ha erről a témáról volt szó.

- A történteken semmit sem változtat. Lucius tönkretette az életünket. Anyám meghalt. Ennyi – mondta fagyosan.

- Édesanyád miért nem hagyta el már akkor, mikor először bántott titeket?

A fiú a kis tóra emelte a tekintetét, s figyelte a lágy hullámokat. A szél gyengén fújdogált.

- Az első években csak párszor fordult elő, s Lucius mindig azt mondta, nem lesz több ilyen. Anyám szerette őt az elején valamilyen szinten, mert ilyenkor mindig kedveskedett vele. Aztán, amikor belátta, hogy Lucius nem fog megváltozni, s ismét megütötte, anyám el akart menni, ekkor úgy hét-nyolc éves lehettem. De persze nem jutottunk sokáig. Nos az az éjjel sem tartozik a kedvenceim közé. Onnantól kezdve volt egy varázslat mindkettőnkön, mellyel érzékelte, ha elhagytuk a kastélyt az engedélye, vagy a tudta nélkül. Ekkor rögtön ott termett, vagy az őrök. Anyám amúgy se tudott volna hova menni. Lucius keze mindenhová elért. Persze ez a bűbáj most már nincs rajtam.

Hermione eredeti szándéka szerint meg akarta fogni a fiú kezét, ám karját inkább magasabbra emelte, majd testével kicsit oldalra fordult, s a fiú vállára tette tenyerét.

- Egy valamiben nagyon tévedtem – mondta, s a fiú ismét ránézett. – Egyáltalán nem vagy gyáva. Sőt, a legbátrabb ember vagy, akivel valaha találkoztam.
- Még Potternél is bátrabb? – kérdezte Draco önelégülten.
- Na jó, nála talán nem – felelte a lány kis mosollyal a szája szegletében.

Draco szintén mosolygott, bár ez alig volt látható búskomor arcán.

A szél erősebben kezdett el fújni. A két fiatal egyszerre borzongott meg. Aztán minden egy pillanat alatt változott meg körülöttük. Már nem volt se hideg, se meleg, nem volt ház a közelükben, sem a hatalmas fal, mely elválasztotta őket. Csak a tó, s a fa létezett, ami alatt ültek. Tekintetük egybefonódott. A szürke szempár, amiben valami egészen más jelent meg, talán vágy, valamint a barna szempár, mely érdeklődéssel pásztázta a szőke fiú arcvonásait. Elvette a volt Mardekáros válláról a kezét, s kicsit elfordította a fejét. Érezte, hogy a szíve gyorsabban kezdett el verni, de megpróbált erről nem tudomást venni. Ami nem ment egykönnyen, mivel Draco megsimogatta az arcát, s ő ismét felé fordult. Kellemes borzongás futott végig az egész testén. A fiú tenyere lejjebb csúszott, s most félig az arcát, félig a nyakát fogta. Hermione látta a fiatal férfi szemében, hogy mire készül. Le akarta állítani, de egy hang se jött ki a száján, teljesen megmerevedett. A fiú lassan maga felé húzta Hermionét, s ő is egyre közelebb hajolt hozzá. Még akkor is a fiú szürke szemeibe nézett, mikor már csak néhány centiméterre voltak egymástól. Majd eltűnt az a kis távolság is, s ajkaik találkoztak. Hermione megremegett a fiú érintésétől. Ugyanaz a bizsergető érzés fogta el, mint a pincében, pedig mennyire más volt akkor a helyzet. Draco gyengéden csókolt, tudta, nem szabad elsietnie a dolgot, ám a lány közelsége megbolondította. Mikor el akarta mélyíteni a csókot, Hermione elhúzódott tőle, s lefejtette a fiú kezét az arcáról. Zavartan nézett a fiatal férfira, akinek a tekintetéből most semmit sem tudott kiolvasni. Mintha elválásuk pillanatában szemei jéggé dermedtek volna.

- Már fázom – mondta Hermione, miközben felállt. – Nem megyünk be? – kérdezte.
- Én még maradok – felelte Draco kifejezéstelen hangon.
- Rendben – szólt a lány, s elindult a ház felé.

Nem nézett hátra, így nem láthatta, hogy a szőke hajú fiú minden egyes mozdulatát követte tekintetével addig, míg el nem tűnt az ajtó mögött.