- Mégis, hogy gondolod ezt Harry? – kérdezte a barna hajú lány, miután barátja előadta a kérését.
- Csak beszélj vele, kérlek, rád hallgatna szerintem.
- Miért nem várod meg, míg lehiggad? Este biztos beszélőképes lesz már.
- Nem ülhetek tétlenül egész nap, értsd meg. Egy esélyt adok neki, és azt akarom, hogy éljen vele.
- Tényleg megbízol benne? – kérdezte Hermione.
- Azt hiszem úgy, ahogy Dumbledore Pitonban egykoron.
- Te nagyon jó ember vagy Harry.
- A háborút mégsem sikerült megakadályoznom.
- Nem a te hibád. Ez így volt megírva. Nem tudtuk elkerülni.

Hermione tudta, hogy fiatal barátja nagyon sok mindenért okolja magát. Azzal, hogy megölte Voldemortot csak még nagyobb harc kezdődött el.

- Próbálom erről magam is meggyőzni. De te tudod, mi történt Natalie-val… és veled – tette hozzá halkan.

Hermione barátjához, s átölelte.

- Nem vigyázhatsz mindenkire – súgta a lány Harry fülébe. - Arra vigyázz, hogy neked ne essen bajod – Hermione gyengéden megpuszilta a fiút. – Mert mi nagyon szeretünk – tette hozzá.

Harry egy mélyet sóhajtott. A lány látta Harry szemiben a tehetetlenséget, mely ellen egyikkőjük sem tudott tenni. Ha tehetnék, már rég lezárták volna a háborút, hogy megállítsák a gyilkolást, ám ehhez ők még kevesen voltak.

- Nem tudom elmondani, mennyire örülök, hogy itt vagy.
- Ennek örömére akkor beszélek a megmentőmmel, a kedvedért.
- Köszönöm – mondta Harry mosolyogva.

A lány elhaladt néhány szoba előtt, majd bekopogott Malfoy-hoz. A kissé mogorvára sikerült kérdés ?ki az? után belépett a szobába, s becsukta maga mögött az ajtót.

- Csak én.

*

Draco meglepődött a lány felbukkanásán. Vajon mit akarhat? A válasz rögtön eszébe jutott.

- Csak nem Potter küldött? – kérdezte, miközben felült az ágyban.
- Ami azt illeti igen – felelte őszintén a lány, s helyet foglalt az asztalnál levő széken.

A fiú végignézte az aurort, ahogy elment mellette. Hermione egy farmert viselt, egy hosszú ujjú pulóverrel, amin keresztül látni lehetett, hogy visszaszedett már magára néhány kilót, ám még így is nagyon vékony volt. Hullámos barna haja kibontva omlott vállára. Kétség kívül kezdte visszanyerni szépségét.

Draco megpróbált kifejezéstelen arcot vágni, mikor Hermione ránézett nagy, gesztenyebarna szemeivel.

- Nézd, Harry adott neked egy esélyt. Ne szúrd el.
- Én nem fogok azért könyörögni, hogy megöljék a halálfalókat. Elegem van Weasley beszólásaiból.
- Ron, olyan, amilyen, nem hiszem, hogy annyira megerőltető lenne figyelmen kívül hagyni a megjegyzéseit.
- Nem, képzeld, nem olyan könnyű, mikor legszívesebben megátkoznám.
- Ezzel ő is így van – felelte Hermione.
- Akkor mire vár? Tegye meg. Csak, hogy ő túl gyáva hozzá.
- Ez nem gyávaság! Csak ő nem olyan, mint a te fajtád, Malfoy – mondta Hermione dühösen, miközben felpattant a helyéről.
- Mert milyen vagyok én? Na halljam a Miss mindentudó Hermione Grangert!
- Én csak azt mondom, hogy ne válaszd megint a könnyebbik utat!
- Mit tudsz te arról egyáltalán? – kérdezte dühösen felállva a fiú.

Már nagyon idegesítette, hogy mindenki úgy tesz, mintha annyira ismernék őt.

- Azt hiszed, hogy az élet csak ebből áll? Jóból és rosszból? Nem minden csak fekete és fehér!
- Én csak azt tudom, hogy mindig megfutamodsz, ha valami komoly döntést kellene hoznod az életedről!
- Ha ez azzal jár, hogy meg kell alázkodnom egy Weasley előtt, akkor inkább meghalok.
- Mit tudsz te a megaláztatásról Malfoy? – kérdezte Hermione szinte már lenézően. – Fogalmad sincs, milyen az, amikor ki vagy szolgáltatva valakinek testileg és lelkileg! És amikor egész nap attól rettegsz, hogy vajon ma is eljön? Ma is végig kell szenvedned egy kínzást? Nem, te itt nyavalyogsz, mert valakivel szemben most neked kellene meghunyászkodnod! – ezt Hermione szinte már kiabálta.
- Úgy gondolod? – kérdezte Draco, szintén nagyon hangosan. – Nos, akkor ezt nézd meg! – mondta, s elkezdte kigombolni az ingjét.
- Mit csinálsz? – tudakolta értetlenül Hermione, s ösztönösen hátrébb lépett egyet.

A fiú ledobta az ingjét a földre.

- Ne menj olyan messze, gyere közelebb – felelte gúnyosan a fiú. – Ezt hétévesen kaptam, mert nem tudtam tökéletesen alkalmazni egy átkot – mutatott a nyakán lévő sebhelyre. – Apám a sétapálcájával ütött meg. Nyolcévesen úgy arcon vágott, hogy eltört az orrom. Onnantól kezdve megtanultam, hogy jobb, ha nem mondok nemet neki.

Hermione amint meglátta a fiú szemeiben lévő fájdalmat, le akarta állítani a volt Mardekárost, de ő folytatta.

- Kiskoromban nem engedett játszani senkivel, amint lett volna egy barátom elzavarta mellőlem. Egy idő után nem is vágytam más társaságára. Meg sem tudom számolni, hányszor vert meg. Tizenegy évesen, iskolakezdés előtt nyáron már meg is átkozott. Tizenegy évesen! S akkor megfenyegetett, ha nem a Mardekárba kerülök, jobb, ha nem megyek haza többet. Ekkortól minden még rosszabbá vált. Minden egyes nyarat szinte végig kellett tanulnom, hogy majd méltó szolgája lehessek a Sötét Nagyúrnak. Az ő eszméit nevelte belém, erőszakkal. Ahogy nőttem bátrabb is lettem néha. Nem kellett volna. Tizenhárom évesen már a Cruciot is alkalmazta rajtam. Azt mondta, az ember csak úgy tud egy átkot igazán használni, ha ismeri a fájdalmat, amit okozhat vele. Sokszor kértem, hogy ne tegye, hogy hagyja már abba, de akkor pedig azt mondta, egy Malfoy nem könyörög, elvisel mindent. Kisgyerekként még jobban megbüntetett, ha sírni merészeltem. Tizenöt évesen már a Crucionál sokkal nagyobb erejű átkot is megtapasztalhattam, annak is például itt van egy nyoma – szólt, s egy pillanatra megfordult.

A dereka felett egy vízszintes vörös csík volt látható.

- Heteken át nem tudtam a hátamra feküdni, annyi seb volt rajta. Még azt sem engedte, hogy anyám meggyógyítson. Azt mondta, akkor még jobban fog fájni mindkettőnknek.
- Kérlek, hagyd abba – szólt Hermione a könnyeivel küszködve.

- Nem, várjál, most jön még az izgalmasabb része. Te akartad hallani – mondta Draco dühösen, s ügyet sem vetett a lányra. – Ugorjuk át az utolsó két iskolai évemet. Hetedév után egész nyáron a beavatásomra készültünk. Sötét varázslatok egész hadát kellett megjegyeznem. Előtte az iskolában tanultakat is számon kérte rajtam, mert bár gyűlölte a Roxfortot, úgy vélte, az is valamilyen szintű tudást adott. S hála neked, nem mindenből voltam a legjobb. A beavatás előtt megpróbáltam beszélni apámmal, reméltem, hogy talán idősebbként egy kicsit tisztelni fog. Mondtam, hogy várjunk még a halálfaló beavatással egy kicsit. Rettenetes haragra gerjedt. Olyan átkokat használt, mint azelőtt sohasem. Már kiabálni sem tudtam egy idő után a fájdalomtól. Szinte mindenhonnan véreztem. Azt mondta, meg ne próbáljak még egyszer a Sötét Nagyúr kívánságának útjába állni. Anyám és néhány szolgáló félholtan vitt fel a szobába. Azok közül a sebhelyek közül is van néhány most rajtam. A lábamon, és itt is – mutatott a köldöke alá. – És én semmit nem tudtam tenni tizenhét évesen. Apám csak azért hagyta, hogy meggyógyítsanak, mert közeledett a beavatás. Soha többet nem mondtam ellent neki. Azt mondta, ennél még jobban meg kell kínoznom a sárvérűeket, a muglikat, mert ők csak ezt érdemlik. Néhányszor utána még megmutatta pár új átok erejét, hogy azokat is ismerjem. De aztán úgy gondolta, véget ért a neveltetésem. Így most már lassan két és fél éve nem történt több ilyen eset. És ha még ez a megalázottság nem lett volna elég ott volt anyám, akit folyton bántalmazott. Nem, őt nem átkokkal. Úgy vélte, belőle nem kell, hogy erős nő váljon. Őt csak ütötte, rengetegszer. Sokszor csak azért, hogy megtanulja, mi az engedelmesség, és, hogy teljesítse minden kívánságát, vagy mert megpróbálta megállítani, mikor engem kínzott. Ha egy támadás, vagy valami más dolog nem jól sült el, idegességét rajta vezette le. El tudod képzelni, milyen érzés az egy hét-nyolc éves gyereknek, mikor az apja az ő szeme láttákra üti az anyját? Majd ahogy bevonszolja a hálószobába. S utána csak sikolyokat hallok… Sokszor ezeket a sikolyokat, kiabálásokat hallgatva aludtam el. Akkor még azt hittem, csak a verés miatt van, mire megértettem, anyám már nem kiáltozott, nem ellenkezett, csak tűrte Luciusnak, hogy azt tegyen vele, amit ő akar, vagy éppen ő elégítette ki Lucius minden kívánságát.

Hermione megkövülten állt egy helyben. Ez minden képzeletét felülmúlva. Észre sem vette, mikor eredtek el a könnyei. Valóban lehetséges az ilyen? Az, hogy valaki ilyet tegyen? Hogy ennyire szétromboljon két életet? A lány elképzelni sem tudta, a fiú, hogy volt képes így élni. Hogy nem őrült bele ebbe az egészbe? Azt, hogy hogy tudott ilyen ember válni belőle. Erre egyszerűen nem tudott mit mondani. Torka teljesen kiszáradt.

A fiú mélyeket lélegzett. Látszott rajta, hogy szinte újra átélte ezeket a fájdalmakat, gyerekkori traumáit.

- Ne haragudj, én nem akartam.
- Persze, te nem akartad, senki sem akarta. És tudod miért volt mindez? Miért?

Draco közelebb lépett a lányhoz, s erősen megragadt a kezét, s magához húzta, úgy hogy testük szinte már összeért.

- Ezért! – mondta, s Hermione szeme elé emelte másik karját, melyen ott volt a Sötét Jegy. – Láttad már ilyen közelről? Ennek a bőrömre égetéséről még szót sem ejtettünk.

- Draco, kérlek, hagyd abba – mondta sírva a lány.
- Jól van. Ennyi azt hiszem, elég volt. Menj el.
- Nem akarod, hogy itt…
- Azt akarom, hogy hagyj egyedül!
- De én…
- Menj már, menj… MENJ! – üvöltötte a fiú, mikor a lány még mindig nem mozdult.

Hermione összerezzent a hang hatására, s kifutott a szobából.

Az ifjú Malfoy erősen csapta be utána az ajtót, s arcát a kezébe temetve rogyott az ágyra.