Másnap Draco elég rosszkedvűen ébredt. Nem volt elég neki a tegnapi gyűlés, amin majdnem megátkozták, ma újabb kihallgatáson kell majd részt vennie, ráadásul biztos volt benne – hisz Potter is említette -, hogy Piton nemsokára beállít majd az igazságszérummal. Furcsa, de egyáltalán nem érzett lelkiismeret-furdalást, azért mert elárulta apját, hisz hogyan is érezhetett volna? Soha nem is tekintette Luciust az apjának igazából. Csupán egy férfi volt, aki mindig csak utasítgatta, parancsolgatott neki, megtervezte az egész életét, már onnantól kezdve, hogy megszületett, és… Nem, a fiú megrázta a fejét. Már két éve nem fordult elő. Bár élénken éltek emlékezetében azok a napok, mikor az apja Narcissát bántotta. A férfi mindig is ezt csinálta. Ha valaki nem azt és nem úgy tette, ahogy azt ő kívánta, előrántotta pálcáját, és gondoskodott arról, hogy legközelebb ez ne forduljon elő. Ő is számtalanszor megtapasztalta az apja átkait. Talán azért is tudta akkor a kúriában átérezni Granger helyzetét, s ez ösztönözte arra, hogy megmentse a lányt. Ráadásul így még Luciusnak is ellenszegülhetett, s megtehette azt, amire egész életében vágyott. Megütötte, majd elkábította a férfit. Azt azonban sohasem fogja megbocsátani magának, hogy a lányt is bántotta, s megkínozta. Ez volt az egyetlen dolog az életében, amiért szégyenérzete támadt. Úgy érezte, ezt nem fogja jóvátenni, még azzal sem, hogy megmentette Grangert.
Gondolatait a tus alatt próbálta rendbe tenni, nem sok sikerrel. Még akkor sem jutott dűlőre magával, mikor Potter, Weasley és Piton megjelentek nála.

- Ugye nem gondolja, hogy ő előttük fogom bevenni az igazságszérumot? – mondta mérgesen Draco, mikor a volt halálfaló elővette a bájitalt tartalmazó fiolát.
- Pedig kénytelen leszel – mondta Ron gúnyos mosollyal az arcán.

Úgy érezte, most mindazt visszaadhatja Malfoynak, amit hosszú évek során nekik kellett elviselniük miatta.

- Nem – felelte Draco, s mellkasa előtt keresztbe font karokkal ült le az ágyára.
- Malfoy, megint elfelejtetted, itt nem te döntöd el, hogy mi, hogy lesz.

A vörös hajú fiú eközben elővette a pálcáját.

A volt Mardekáros már rég érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. Még hogy egy Weasley alázza meg őt. Draco Malfoyt. Ennél még Lucius kínzóátkai is jobbak lettek volna.

- Arra semmi szükség – mondta Harry a pálcára célozva. – Ugye? – ez már a szőke fiatal férfinak szólt.

Draco a kihallgatás után még rosszabbul érezte magát, mint reggel. Úgy érezte, mintha kiszippantották volna a belsejét, s a feje is elkezdett fájni.

Végül mindenki megbizonyosodhatott arról, hogy igazat mondott. Hisz miért is hazudna? Ő is csak azt akarta, amit mindenki más, hogy legyen vége ennek a helyzetnek, ami évek óta tart. S az már egy nagy előrelépés lenne, ha a kúriát elfoglalnák. Abban a harcban rengeteg halálfalót elkaphatnának. Persze sok auror is elbukhat ott. Ha vége lenne ennek az egésznek, akkor valahol venne egy házat, ahol egyedül élhetne nyugodtan, s majd senki sem fog azon lovagolni, hogy ő melyik oldalon áll. Ám ez Draco számára nagyon távoli álomnak tűnt, még ha vége is egyszer a harcnak, azt túl kéne élnie. Ennek pedig az esélye jelen helyzetben nagyon csekély volt.

Kívülről kopogtatást hallott.

- Igen?
- Én vagyok az – dugta be a fejét az ajtón Natalie.
- Mit akarsz? – kérdezte Draco.
- Lehetnél kedvesebb. Amúgy pedig azt, hogy Harry fél óra múlva lent vár a nappaliban.
- Nocsak, itt olyan is van? – tudakolta a fiú.
- Persze.
- És, hogy hogy nem a konyhában?
- Pár rendtag és auror nemsokára érkezik meg, és ott tesznek egy gyors jelentést, esznek valamit, aztán pihennek.
- Ha be akarsz jönni, gyere, ha nem maradj kint, csak az ajtót csukd már be.

Natalie erre vágott egy fintort, de végülis teljesített Malfoy kérését, belülről.

- Szóval itt nem mindenki auror, hanem rendtag? – kérdezte Draco, visszautalva a lány előző mondatára.
- Szinte mindenki auror már, de aki nem az, az is ugyanolyan szinten áll tudásügyileg.
- Te is?
- Majdnem. Itthon képzem magam és gyakorlok, bár a harcokban nem vagyok túl tapasztalt.
- Hidd el, jobb is.
- Miért?
- Hát, ha azt veszed alapul, ami Grangerrel történt.
- Na ahhoz csak a mocsok apádnak van köze.
- És a többi halálfalónak.
- Mint például neked?
- Én nem tudtam róla.
- Pontosabban az ő személyéről nem tudtál.

Draco összeszűkített szemekkel nézett a lányra.

- Oké, befejeztem. Nem vagy éhes?
- Ez egy beugratós kérdés?

Natalie lemondóan megrázta a fejét, majd előhúzta a pálcáját, s az asztalra mutatott vele, ahol erre megjelent egy nagy tálca.

- Ezt csak így idevarázsoltad?
- Nem, az előbb készítettem el lent, csak nem akartam felcipelni.
- Aha – hallatszott Draco válasza, majd leült Natalie mellé, s nekilátott reggelijének.
- Tudod, elcsodálkoztam azon, hogy ilyen segítőkész voltál este.
- Nem sok választásom volt, és láthattad, amúgy is majdnem megöltek. Itt mindenki gyűlöl.
- Mert mit vártál? De azt amúgy elmondhatom, hogy az az auror nem pont rád volt dühös. Megölték a terhes feleségét a napokban.

Draco erre nem mondott semmit, csak csendben evett tovább. Vajon melyik halálfaló tette? Talán épp Lucius. Nem tudta elképzelni, eddig hogyan bírta ki közöttük. Bár ő sohasem ölt meg gyermekes anyákat mégis látott már ilyen gyilkosságot. Azok voltak élete legrosszabb pillanatai.

Öt perc múlva Natalie eltüntette az üres tálcát, majd elindult kifelé a szobából. Már az ajtóban állt, mikor Draco utána szólt.

- Köszönöm a reggelit.
- Szívesen – mondta halványan mosolyogva a lány.

Már nem sok idő volt hátra a kis találkáig, így a szőke hajú fiú úgy döntött, megkeresi a nappalit.

Eddig talán azért nem tűnt fel neki a nappali, mert a két ajtó, ami odavezetett mindig zárva volt, ám most nyitva találta. Ahogy odaért, hangfoszlányok ütötték meg a fülét.
- Megbízol benne?

Bizalom, gondolta Draco. Mennyiszer előjött ez a szó mostanában.

- Nem, abban viszont igen, hogy nem rontja el ezt az esélyt. Hisz nincs hova mennie.
- Ugyan, azt hiszem, nem tudna hova menni? Futna vissza az apjához.
- Hidd el, megölné, én már csak tudom. Nem érdekelné, hogy a saját fia.
- Mi van, ha együtt tervelték ki ezt az apjával, hogy meg tudják…
- Ron. Ezt fejezed be – szólt rá erélyesen Harry.

Ostoba Weasley. Mondjuk, még igaza is lehetne. Csak, hogy Lucius nem tudta, hogy Granger egy auror. Valószínűleg úgy vélte, ő is ott lakott abban a házban. A fiúnak fogalma sem volt arról, hogy Granger pontosan, hogyan kerülhetett oda, így apja gondolatait sem ismerte. Bárhogy is történt, ha Lucius kínzással ki szedte volna a lányból az igazat, most Potterék nem itt beszélgetnének. Nem folyamodna ilyen kis trükkökhöz, hogy őt úgymond beépítse ide.

- Malfoy, amúgy mindjárt itt lesz, és elmondja, milyen varázslatok vannak a kúrián.
- Na persze.
- Én most megyek – mondta Hermione.

Draco visszament a folyosó közepére. Nem mintha túlságosan izgatta volna, ha megvádolják azzal, hogy hallgatózott, de azért mégis…

Pár másodperc múlva Hermione és Natalie jött vele szembe. Fél pillanatra meglepődött. Azt hitte a fekete hajú lány nincs a trióval. A fiú, maga sem tudja miért, egy kicsit zavartan köszönt nekik, majd bement a nappaliba, ahol már sokkal magabiztosabbnak mutatkozott. Csak Weasley ne lenne itt. Nála még Pottert is ezerszer könnyebb elviselni. Sokkal felnőttesebb, Weasley még mindig a Roxfortban érzi magát.

Draco lelt a két aurorral szemben levő kanapéra, majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt. Régi évfolyamtársai várakozóan tekintettek rá, ő pedig állta a tekintetüket, de nem szólt semmit.

- Kezdhetnénk? – tudakolta Harry.

A szőke hajú fiú, bár a kérdésre nem felelt, belefogott mondókájába.

- Mint mondtam, tizenegy védővarázslat van a kúrián. Egy-kettőt könnyebb feloldani, azokkal nem lesz gond. Viszont van, amelyekhez több ember kell. Én be tudnák menni anélkül, hogy bármi is történne, de ezzel most így nem érnénk sokat. Van, aminek hatására aktivizálódhatnak varázslatokat, amik még ott kint megsebeznek, vagy egyszerűen jó pár méterre elhajítanak.

Draco több mint negyed órán át beszélt a varázslatokról, a feloldásaikról, a veszélyekről.

- Jah igen. A kúriához több titkok alagút is vezetett, de ezeket apám biztos eltüntette, vagy újakat készített.
- És ha nem? – kérdezte Harry.
- Ha nem, akkor még könnyebben be tudnánk jutni, de ne gondoljátok Luciust ennyire ostobának. Azok után, hogy leütöttem és elkábítottam, nem hiszem, hogy azt hiszi, hogy visszatérek a kúriába. Vagyis épp ezért, már biztosan eltüntette őket.
- Szerintem inkább küldjük vissza a halálfalók közé, kíváncsi vagyok, mit tennének vele – mondta Ron.
- Nagyon jó ötleteid vannak Weasley. Remélem, ha ilyen ügyes vagy, akkor az egész halálfaló bandát el tudod intézni egyedül.
- Persze, veled az élen, te szemét!
- Szóval így gondolod.
- Így!
- Rendben – mondta dühösen a volt Mardekáros, azzal felpattant a helyéről. – Oldjátok meg egyedül! - azzal az ajtó felé indult.
- Malfoy! – kiáltott Harry a fiú után. – Ron, te meg fogd már vissza magad!

Draco kifele menet felemelte a kezét, jelezve neki ennyi volt a beszélgetés. Elege volt ebből a két idiótából. Elege volt mindenből és mindenkiből Dühösen futott fel a lépcsőn, majd erőseben bevágta maga mögött az ajtót. Nem fog azért könyörögni, hogy elárulhassa a halálfalókat. Annyira ideges lett, hogy legszívesebb tört-zúzott volna, de ebben a kis szobában alig akadt néhány tárgy. Pálcája sem volt, amivel robbantgathatott volna. Nem tudta mihez kezdjen azzal a dühvel, ami már majdnem szétfeszítette belülről. Még az is eszébe jutott, hogy visszamegy, és puszta kézzel esik Weasley-nek, de aztán elvetette az ötletet. Csak járta a köröket a szobában, néha belerúgott a szekrénybe, a székbe, majd dühösen vetette le magát az ágyra. Ez a bezártság megőrjítette. Újból szeretett volna városokban járkálni, felfedezőutakat tenni, erdőkben bolyongani. Miért nem engedik el egyszerűen? Hisz van pár olyan varázslat, amely megakadályozhatja, hogy elmondja az igazságot, bár igaz ezt egész egyszerűen fel lehet törni. De ő inkább élne már egy romos házban, mint itt. Minek kellett egyáltalán idehoznia Grangert? Igazán elmondhatta volna, hogy az aurorok főhadiszállására igyekeznek, mielőtt bejöttek a házba… A fiú persze később beismerte magának, hogy meg kellett menteni a lányt, s ha idejöttek, hát akkor ide, nem volt mit tenni. Csak Weasley tűnne már el.

Draco már vagy húsz perce hergelte magát, mikor kopogtatást hallott.

- Ki az? – kérdezte mérgesen.

Hermione lépett be a szobába, s utána mondta.

- Csak én.