A vizsgák végeztével a hetedévesek az utolsó roxfortos eseményüknek néztek elébe: a végzösök báljának. Hét év után most végleg maguk mögött hagyják az öreg alma matert, ami talán több volt, mint a második otthonuk, és ezért rendezték meg az ö tiszteletükre ezt a hagyomáyos ünnepélyt, mint egy búcsúként.

Hét év. Hermione nem is értette, hogy repülhetett el ilyen gyorsan. Mintha csak tegnap lett volna, hogy elöször szállt fel a Roxfort Expresszre…ami holnap messzire viszi az iskolától… és a gyerekkortól.

Mennyi minden történt vele hét év alatt… nosztalgikus mosollyal az ajkán idézte fel a sok örült kalandot, amiben része volt. Persze Harryékkel… életében elöször talált itt barátokra, és most már tudta, hogy ennek a barátságnak nem is fog vége szakadni. Harry és Ron ezek után is ott lesznek mellette…

Mégis nehéz szívvel hagyja itt a Roxfortot, aminek a falai között annyiszor volt boldog… még ha a fájdalmat is meg kellett tapasztalnia. Itt volt elöször szerelmes… itt csattant el az elsö csókja… és igen, itt történt meg az elsö szeretkezés is. Méghozzá azzal az emberrel, akivel végképp nem gondolta volna, hogy megtörténhet…

Tekintete a falra tévedt, ami mögött talán ott volt a szobájában Malfoy. Tudta, hogy többet nem fogja látni a fiút, legfeljebb a harctéren a halálfalók oldalán… Furcsa fájdalmat érzett emiatt, amit maga se értett igazán. Hiszen miért is hiányozna neki Malfoy… mégis mi hiányozna neki, a sértegetései és a megaláztatásai? Nem… az érintése… de hát csak egyetlen éjszaka volt, miért nem képes kiverni a fejéböl…

Ezek a gondolatok gyötörték azóta, hogy Malfoy színt vallott Dumbledorenak. Meglepödött a fiú tettén, és nem tudta mire vélni. Malfoyra idáig nem az volt a jellemzö, hogy csak úgy bevallja a büneit… Talán csak Amandát akarta eltávolítani az iskolából, de akkor miért hívták öt is a dolgozószobába? Malfoy szövegében a leghihetetlenebb az volt, hogy visszautasította a lányt, holott nyílt titok volt, hogy meggebed érte, hogy megkaphassa végre. Ráadásul saját magát is bajba keverte… Miért tette? Az egész olyan volt, mintha… mintha… nem, arra jobb ha nem is gondol.

Már az is furcsa volt, hogy Malfoy a suliban maradhatott, bár a prefektusi címével már nem büszkélkedhetett. Nem tudta, mit akart még Dumbledore megbeszélni vele, de a kiváncsiság marta belülröl. Dumbledore talán esélyt adott neki, hogy tisztázhassa magát? Más magyarázat nincs…

Figyelte Malfoyt a szeme sarkából, és úgy tünt, mintha megváltozott volna. Csendesebb lett, nem kötött bele senkibe, de megjelenése mégis határozott volt. Néha látta, hogy Malfoy figyeli öt, de a tekintetéböl mintha örökre eltünt volna a gúny és a megvetés iránta. Nem tudta mire vélni… de mindenesetre jobb, ha elfelejti Malfoyt, hiszen már úgy se látja sokáig.

Sóhajtva látott neki a készülödésnek, aminek eredményeképp nemsokára egy gyönyörü, fiatal nö nézett vissza rá a tükörböl. Haját csinos kontyban tüzte fel, csak egy-két kósza tincs hullott a vállaira. A smink finoman hangsúlyozta barna szemét és kiemelte piros ajkát, mélyvörös ruhája lágyan simult a testére, fedetlenül hagyva a hátát és a karjait, a szoknya része pedig egészen a földig omlott le.

Kissé elbizonytalanodva bámult a tükörképére, de tépelödéséböl türelmetlen kopogás szakította ki. Az ajtóban Ron, Harry és Ginny várakozott.
- Hü, ez nem semmi – csúszott ki Ron száján, mikor meglátta Hermionét, és még Harry is elismeröen nézett rá.
- Legalább nem vártunk rád hiába – nevetett Ginny, aki szintén gyönyörü volt halványzöld ruhájában.
Hermione elpirult és hogy zavarát leplezze most ö sietette a többieket.
- Jól van, elkészültem, úgyhogy indulhatunk is! – mondta, és kilépett az ajtón.


* * * *


A báli sokaság és hangzavar elöl Hermione a parkba menekült. Szép estéjük volt, és jól érezte magát, de Harry és Ginny jelen pillanatban egymással voltak elfoglalva, és Ron is eltünt valamerre. A kora nyári éjszaka kellemes csöndje jólesett a hangos zene után. Megállt egy fánál, és tekintetét a néma tóra függesztette, aminek sima felszínén visszatükrözödtek a csillagok. Minden olyan nyugodt volt körülötte… törékeny varázs vette körbe, ami megnyugtatta a lelkét, és segített elfogadni azt, ami a legnehezebb volt: hogy eljött a búcsú pillanata…

- Gyönyörü, nem? – hallott egy hangot a háta mögül.
- A szívbajt hozod rám, Malfoy. – fordult meg a lány halálraváltan.
- Nem állt szándékomban.

- Akkor most, hogy ezt is megbeszéltük, békén is hagyhatsz!
- Szerintem nem beszéltünk meg mindent, nem gondolod?
- Nincs mit mondanunk egymásnak. – vetette oda Hermione, és elindult visszafelé.
Az éjszaka varázsa végleg összetört számára.

- Akarod tudni, miért utasitottam vissza Amandát? – szólt utána Draco, mire Hermione megtorpant, de nem fordult meg.
- Mert rád gondoltam. – suttogta a fiú.- Te jutottál eszembe. A te csókod…

Hermione válla megremegett.
- Ne tedd ezt velem, kérlek… - mondta elcsukló hangon. – Ne kínozz…

- Én csak öszinte vagyok, Hermione! Azt hiszed, nekem ez olyan könnyü? Azt hiszed, nem próbáltam meg nem tudomást venni róla? Nem ment. Soha nem éreztem magam annyira pocsékul, mint amikor megbántottalak.

- És most kezdjelek el emiatt sajnálni? – fordult meg Hermione villogó szemekkel. – A te jóvoltodból az egész iskola erröl beszélt. Tönkretettél! Mégis, mit akarsz tölem ezek után?!

- Azt, hogy hallgass meg! Mert igenis megbántam! Mikor belementem ebbe az átkozott fogadásba, nem is tudtam, mit csinálok! Nem ismertelek, csak annyit tudtam rólad, hogy Potterék barátnöje vagy, aki imád…- Draco itt zavartan elhallgatott.

- Halljuk Malfoy, mit imádok? – támadt neki Hermione.
- Öhm…nem fontos. Most se bántani akarlak.
- De most sem ismersz.

- Nem… de amikor együtt voltunk, akkor láttam benned valamit, ami megragadott, és ami a mai napig kísért… valamit, amit még soha nem tapasztaltam másnál.
- Ez örültség… - suttogta Hermione. – Mindig is ellenségek voltunk, és ez nem fog változni, hiszen te…

A szóáradatot Draco egy csókkal fojtotta a lányba. Karjait Hermione dereka köré fonta, és ajkuk szenvedélyesen tapadt össze. Ez most igazi csók volt… amikor megszünik a világ és a vágy testet ölt…

- Nem vagy normális – mondta erötlenül Hermione, mikor eltolta magától a fiút. – Ezt nem szabadna csinálnunk…
- Még mindig hallani akarod, mit imádsz? – kérdezte Draco. – Túlbonyolítani a dolgokat.

Hermione felvonta a szemöldökét és már épp válaszolni akart, mikor Draco ismét megakadályozta ebben. Mikor a lány már látta, hogy nincs esélye tiltakozni, megadóan simult a karjaiba.

- Nem is tudod, mennyire gyülöllek most, Malfoy… - sóhajtotta, mikor ajkuk elszakadt egymástól. De a tekintete másról árulkodott…
- Én is gyülöllek, Granger – mosolyodott el Draco, és a lány arcát két kezébe fogva mélyen a szemébe nézett. Nem tudták, mit hoz a holnap, és hogy mi lesz velük, de most csak az számított, hogy itt vannak egymásnak, álarcok nélkül…


VÉGE



De csak egyenlöre... a folytatást hamarosan felteszem, de azt nem fogom tudni ilyen gyorsan frissiteni. Köszönöm a sok kritikát, és hogy ennyien olvastátok! Puszil mindenkit:

My Girl