A Roxfortban új pletyka járt a falak között, miszerint Amanda Clarksont kicsapták föbenjáró átkok alkalmazásáért. A pontos történetet senki nem tudta az érintetteken kívül – akik mélyen hallgattak a dologról - , de a témával kapcsolatban mindig elhangzott Draco és Hermione neve is.

Egyesek tudni vélték, hogy ez volt Hermione bosszúja a fogadásért, mások pedig megesküdtek rá, hogy Amanda és Hermione párbajozott a szöke mardekárosért, és a lány akkor használta a tiltott átkokat.

A hangulat általánosan feloldódott a lány távozásával, és az emberek szabadon beszélgettek Amanda viselt dolgairól, naponta kerültek új témák az asztalra vele kapcsolatban. Még ha ezeknek a nagyrésze koholmány is volt, akkor is megdöbbentö volt tapasztalni, hogy Amanda mennyire befolyásolta az életüket.

Hermione kitért a faggatózások elöl, úgy érezte, hogy amik az igazgatói szobában történtek, nem tartoznak másra. Bosszút állhatott volna Amandán, megszégyeníthette volna még jobban, de a történtek után inkább szánalmat, mintsem gyülöletet érzett iránta. Megdöbbentette az a mélyen gyökerezö gyülölet és keserüség a lányban, amit látott, és sokszor elgondolkozott azon, hogy mi történhetett vele, hogy idáig jutott. De a lány távozásával ö is megkönnyebbült…

Úgy tünt, végre kezdenek rendbejönni a dolgok körülötte. A mardekárosoknak most nem volt mire gúnyolódniuk, a többiek meg napirendre tértek a történtek fölött, és az új pletykával voltak elfoglalva. Harrynek igaza volt: minden csoda három napig tart.

Amanda lehet, hogy megpróbálta szétzúzni a barátságukat, de azért ez nem olyan, amit olyan könnyen el lehetne pusztítani… A trió ismét együtt volt. Harry csak úgy sugárzott a boldogságtól, és öröme átragadt mindkettejükre. Ronnal hosszú idö után sikerült tisztázniuk a félreértéseket, és Hermione végre visszakapta mindkét barátját.


Ron a vizsgák után kereste fel Hermionét a szobájában. Hermione meglepödve nézett az ajtóban zavartan álldogáló fiúra. Mindenki másra számított, csak rá nem.

- Szia Hermione – szólalt meg Ron. – Bemehetek?
- Öhm… persze – állt félre az ajtóból Hermione.
Ron besétált a szobába, majd tanácstalanul Hermionéra pillantott.
- Ülj csak le – mondta a lány, miközben helyet foglalt a kanapén.

Ron leült mellé, és lehajtotta a fejét. Hirtelen nem tudta, hogy is kezdjen bele a mondanivalójába… Egy percig kellemetlen csend volt, amit Hermione próbált megtörni:
- Hogy sikerültek a vizsgák?

- Hát nem voltak valami könnyüek… de egy-kettö azért biztos sikerült. És neked?
- Nem is tudom… - mondta Hermione elbizonytalanodva. – Szerintem nem írtam le mindent az átváltoztatástan ötös kérdéséhez, és számmisztikán is összekeverhettem valamit, mert…

Hirtelen elhallgatott, majd ránézett Ronra.
- Végülis most már mindegy. Nem hiszem, hogy erröl szerettél volna beszélni velem.

- Hát nem egészen – mosolyodott el Ron. – Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Megértöbbnek kellett volna lennem.
- Ahogy nekem is… - sóhajtotta Hermione. – Ne haragudj, hogy nem tudtam akkor megtenni…

- Már mondtam, hogy nem hibáztatlak. Vagyis egészen pontosan téged nem. Magamat viszont…
- Magadat?
- Igen… Azt hiszem, ha akkor én nem viselkedek veled úgy, te nem kötsz ki annál a görénynél… az én hibám.

- Felesleges hibáztatnod magad… föleg, hogy én is ugyanolyan hibás vagyok, hiszen Malfoy nem kényszerített semmire.

- De ha nem hagylak ott nem teszed meg.
- Hagyjuk ezt, Ron…- kérte Hermione. – Megtörtént. Hibáztunk. De elmúlt…

- Igen, de van még valami, amit el kell mondanom… hidd el, nem vagyok büszke rá.
Ron lehajtotta a fejét, és sóhajtott egy nagyot, mielött belekezdett volna.

- Azért hagytalak ott, mert Amanda telebeszélte a fejem a hülyeségeivel. Akkor meg se fordult a fejemben, hogy ártani akar nekem, hiszen megértö volt és kedves, én meg persze hittem neki. Elhittem neki, hogy nem szeretsz…

- Már nem fontos…
- De igenis fontos! – nézett rá Ron. – Mert ez még nem minden. Amanda azt is elhitette velem, hogy veled ellentétben ö igenis akar engem, én meg bedöltem neki. Amanda elcsábított, és én meg akartam öt kapni!

- És aztán? – kérdezte csendesen Hermione.
- Aztán nem történt semmi, mivel Amandának nem voltam elég jó. Csak azt akarta, hogy szétmenjünk.

Hermione némán meredt Ronra, aki viszont nem mert ránézni. Már megint Amanda. Ebben is Amanda keze volt… Ismét érezte azt a tömény utálatot Amanda iránt, mint régen.

- Nincs jogom nekem se elítélni téged – mondta aztán halkan. – föleg azok után, amit én tettem Malfoyjal.
Ron felnézett rá, és a pillantásuk egybe kapcsolódott. Hosszú idö után most elöször értették meg egymást.

- Felejtsük el ezt az egészet, Ron – kérte Hermione. – Ami történt, megtörtént, már nem tudunk rajta segíteni. És nem hiszem, hogy csak azért mentünk szét, mert Amanda úgy akarta. Már elötte is voltak problémáink, és talán… talán így volt a jó…

- Hát tényleg nem mentek valami fantasztikusan a dolgok – mondta Ron. – De azt ne hidd, hogy nem szerettelek.
- Én is szerettelek, Ron – borult a fiú nyakába Hermione. – És most is szeretlek, csak…
- Ez inkább barátság, mint szerelem – fejezte be helyette Ron.

- Igen… - suttogta. – Talán mindig is az volt, csak szerettük volna, hogy több legyen.
- Többet nem rontjuk el – simogatta meg Ron Hermione haját.
- Hiányoztál…
- Te is nekem. De most már minden úgy lesz, mint régen…