Draco talán még sose érezte magát ennyire pocsékul, mint az elmúlt pár napban. Hermione megtört tekintete ott kísértette mindenhol. Próbálta elfelejteni, kizárni a fejéböl, és hideg közönnyel gondolni rá, de képtelen volt. Elég volt látnia a lány meggyötört arcát, hogy a büntudata ismét fellángoljon.

Máskor is elöfordult, hogy egy-két lány jelenetet rendezett, miután otthagyta öket, de akkor csak kegyetlenül kinevette öket. De ez most nem a szokásos nöi hiszti volt, hanem olyan mély fájdalom, amit nem tudott semmibe venni. Tönkretett egy embert és most elöször érezte a tettének a súlyát. A régi, gonosz kis játékai most hirtelen visszacsaptak. Mert most azt az embert tette tönkre, aki mellett életében elöször teljesnek érezhette magát…

Szánalmasnak tartotta most a társai viselkedését, és visszataszítónak a megjegyzéseiket, amikkel Hermionét illették. Életében elöször bántották a fülét ezek a szavak. A szavak, amiket nemrég még ö is használt…

Nem tudta, mi történik vele, nem ismert magára. Gyülölte, hogy az érzései nem hagyják nyugodni, gyülölte, hogy most az egyszer nem tud ura lenni a helyzetnek, és gyülölte, hogy ennyire kifordult önmagából. Csak Hermionét nem gyülölte…

Hányszor rémlett fel elötte az az éjszaka, mikor a lány remegve simult a karjaiba, mintegy védelmet keresve, és végül rábízta magát… ö pedig elpusztította.

Már megint ez a kínzó büntudat! Draco enyhülést akart, az érzelmek csitulását a fejében, a régi, igazi énjét, mikor még nem voltak ilyen problémái. Hiába rágódott egyedül, vagy menekült társaságba, hogy felejtsen, az érzés, hogy beszélnie kell Hermionéval, egyre inkább felerösödött benne.

El kell mondania neki mindent. El kell mondania, hogy megbánta… és hogy sajnálja… Nem tartotta valószínünek, hogy a lány meg fog neki bocsájtani, de ha legalább végig hallgatja, a szavaival együtt talán eltávozik ez a fojtogató méreg is a lényéböl. És minden olyan lesz, mint régen…

Szinte öntudatlanul ment ki a szobájából, lassú, kimért léptekkel Hermione ajtajáig. Pillantása ismét megakadt a kicsi táblán, és megint bevillant annak az éjszakának az emléke. Bár hagyta volna békén a lányt…

Csak meredt a táblára, és próbált eröt gyüjteni magában, hogy szembe tudjon nézni Hermionéval… eröt gyüjt, ö, Draco Malfoy, akivel ez még sosem fordult elö…

Biztos volt benne, hogy a lány már megváltoztatta a jelszavát, de nem is akart volna megint így ?rátörni” a lányra. Kezét végül erötlenül felemelte, és bekopogott az ajtón.

Sokáig semmi válasz nem volt, és Draco arra gondolt, hogy Hermione már vagy alszik, vagy nincs is itt… Ám ekkor halk, tétova lépteket hallott kiszürödni, és pár pillanattal késöbb az ajtó kitárult. Ott állt vele szemben Hermione, testére finoman rásimult a fehér hálóing, de a kivörösödött szemei arról árulkodtak, hogy még nem aludt. Sápadt arca elkomorult, és tekintetében fellobbant a gyülölet, ahogy meglátta Dracot.

- Takarodj. – mondta remegö hangon.
Nem kiabált, de a szóban rejlö indulatok Draco lelkébe martak. Azért jött ide, hogy elmondjon mindent a lánynak, de képtelen volt megszólalni.
- Azt mondtam, takarodj! Tünj el!

- Hermione, hallgass meg… - kérte halkan Draco.
- Hallgassalak meg?! Azt hiszem, már épp eleget hallottam! Most pedig tünj el az ajtómból, ha nem akarod, hogy rád csapjam!
- Hermione, kérlek…

Meg akarta fogni a lány karját, de az elrántotta magát.
- Megmondtam, hogy ne érj többet hozzám! Ne közelíts! Hagyjál végre békén… menj el…

Draco tett még pár bizonytalan lépést Hermione felé, de a lány kétségbeesett ellenállását nem tudta megtörni… Hermione szeméböl akaratlanul is könnyek csordultak ki, miközben apró kezeivel a fiú mellkasának esett. Draco nem tiltakozott az ütések ellen, és nem próbálta lefogni a lányt kezét. Csak állt ott, tekintetét a lányra szegezte, akinek a szenvedése elviselhetetlen volt…

- Menj már el… - mondta Hermione sírva, miközben karjait leeresztette. – Mit akarsz még tölem? Nem tettél még eléggé tönkre? Vagy csak élvezed, hogy így láthatsz?

- Én nem… Hermione… - Hermione ránézett a könnyein át, szemében a csillapíthatlan fájdalmával… - Én sajnálom…

Hermione ajka megremegett.
- Nincs szükségem a sajnálatodra, Malfoy! Most pedig takarodj végre innen!

Draco ezek után csak azt észlelte, hogy ismét a csukott ajtót bámulja. Az ajtót, ami mögött egy lány zokog… miatta…
Hermione elutasitotta a bocsánatkérését. Elutasította, hogy egyáltalán meghallgassa öt…

Fülében csengtek még a lány szavai, amik fájdalommal voltak átitatva, és tudta, hogy Hermione bocsánatát már nem fogja elnyerni. El kell viselnie a büntudatot… a vizsgák után úgyse látja többé a lányt, akkor majd könnyebb lesz. Ha nem látja maga elött Hermione tekintetét, talán majd megnyugszik. Talán majd elfelejti… elfelejti ezeket az ostoba érzéseket, és akkor majd minden olyan lesz, mint régen… akkor majd újra az lesz, mint aminek született… csak egy lelketlen halálfaló, akinek nincsenek érzésezi. Nincs büntudata. Nincs semmije… Hogy is lehetne, ha majd embereket fog elpusztitani, ahogy most… ártatlanokat… mint Hermione… Hermione volt az elsö áldozata… Úgy érezte, mintha ha valami ólom nehéz teher kúszna a szívére. Hiszen ha tényleg halálfaló lesz belöle, akkor ez miért fáj ennyire…