Draco már egy jó ideje a zuhany alatt állt, és behunyt szemmel hagyta, hogy a víz átjárja testét. A testét, amihez nemrég még Hermione simult…Nem Granger. Hermione…Az érzések vadul kavarogtak benne, és ö értetlenül állt elöttük.

Képtelen volt már hazudni magának, képtelen volt vállat vonva tovább lépni és behúzni az újabb strigulát. Ez nem csak szex volt… hanem szeretkezés… soha nem érzett még ilyet egyetlen lánnyal sem. Valahogy teljesebb lett töle… mintha kialakult volna köztük egy olyan kapocs, ami miatt felelösséget érzett a lány iránt… és mikor egymás karjában aludtak el, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb és legszebb dolga.

És reggel, mielött eljött volna töle, még átölelte, még magához szorította, és azt mondta neki, hogy nem lesz semmi baj… megígérte neki… ismét maga elött látta a lány tekintetét, amikben már nem csak félelem volt, hanem valami más is… ami leginkább a bizalomhoz hasonlított… Hermione hitt neki… megbízott benne…

És ö meg fogja bántani a lányt. El fogja árulni… soha nem bánt még semmit sem ennyire, minthogy belement ebbe a fogadásba. A varázslat nem engedte, hogy kibújjon alóla, vagy hogy hazudjon, nincs visszaút. Nem tehet semmit, és Hermione még jobban fogja gyülölni öt, mint elötte. Hiszen el fogja árulni… Sose érzett még ilyen kínzó büntudatot, de most úgy érezte, darabokra tépi belülröl. Maga se értette, miért történik mindez, miért érdekli egyáltalán, és valahol nagyon mélyen miért fáj…

Mert Hermione adott neki valamit, amit még soha senki… megadta neki az összetartozás érzését… anélkül, hogy egyáltalán ismerték volna egymást igazán. Most elöször döbbent rá, hogy nem tud semmit a lányról azon a néhány beszédes pillantáson kívül, amivel beengedte öt a lelkébe. Hermione magába fogadta öt annak ellenére, ahogy hosszú évekig viselkedett vele. És most is mire készül… Ördögi kör. Nincs kiút.


* * * *

Hétfö reggel Draco szótlanul figyelte mardekáros társait, akik jókedvüen beszélgettek. Pansy lelkesen magyarázott valamit a lányoknak, miközben újra meg újra felé sandított. Crak és Monstro bután heherésztek egymás közt, Zambini pedig a legújabb barátnöjét ölelgette.

Pillanatnyilag senki nem törödött vele… Tisztában volt vele, hogy a többiek nem felejtették el a fogadást, de abban reménykedett, hogy nyerhet még pár napot. Ráadásul most elöször fog találkozni Hermionéval is, azóta, hogy együtt voltak… fogalma sem volt, hogy mit tegyen, mit mondjon, mi lenne a helyes…

Ekkor Amanda sétált be a terembe, mágnesként vonzva magára a tekinteteket. Draco ránézett a lányra, és most elöször kívánta, hogy ne menjen oda hozzá. Hogy ne szóljon hozzá. És ne kérdezzen semmit…
De Amanda elmosolyodott, mikor meglátta Dracot, és feléirányította a lépteit.

- Jó reggelt. – mondta, és tekintete Dracot fürkészte.
- Neked is, Amanda. – felelte Draco, és pillantását elfordította a lányról.
Nem akarta, hogy akár véletlenül is meglásson valami olyat a szemében, amit nem kéne…

- Fáradtnak tünsz. Csak nem hosszú éjszakád volt?
Amanda bájosan mosolygott. Elérte, amit akart. A kérdést hirtelen támadt érdeklödés követte.

- Hé Draco, csak nem összejött Granger? – rikkantotta Zambini .
Draco azon kapta magát, hogy a teremben mindenki ráfigyel, de ez a kitüntetett figyelem most a tehetetlen düh érzését lobbantotta fel benne.

- Nem hiszem, hogy ezt itt kéne megbeszélni – mondta végül hidegen kitérve a válasz alól.
- Ugyan Draco, - mosolygott még mindig Amanda. – Tudod, hogy milyen kiváncsiak vagyunk! Szóval meg volt Grenger, vagy sem?

Draco reflektorokként érezte magán a tekinteteket. Soha ennyire nem gyülölte még az öt körül vevö embereket, mint most. Minden erejével arra koncentrált, hogy ne szólaljon meg, de a varázslat müködött. A szavak öntudatlanul hagyták el a száját.
- Megnyertem a fogadást.

Látta Amanda elégedett arcát, a fiúk lelkesen gratuláltak neki, Zambini eröteljesen hátba veregette… de a fülét már megütötte valami távoli suttogás… a pletyka életre kelt és útjára indult. Hát megtörtént… megtette…

Hirtelen rosszullét fogta el, undorodott önmagától és a többiektöl, úgy érezte megfullad közöttük. Levegöre volt szüksége. Szó nélkül felállt, és kiment a teremböl, maga mögött hagyva a társait, akik értetlenül néztek utána.

De ahogy kilépett az ajtón, egyszer csak szembe találta magát valakivel… Hermione ott állt elötte, vékony kis teste remegett a dühtöl, és szemében keserü könnyek csillogtak. Draco érezte, hogy elsápad. Szóra nyitotta a száját, de a hangok most a belsejében maradtak. Felesleges lett volna bármit is mondania.

Egy pillanatig csak bámultak egymásra, majd Hermione megtörte a csendet:
- Egy fogadás volt? – fakadt ki.- Csak egy rohadt fogadás?! Hogy tehetted!

Vonásai eltorzultak, ahogy kitört belöle az eddig visszafojtott sírás. Elfordult Dracotól, és el akart volna futni, de a fiú elkapta a kezét.
- Hermione, várj…

- Eressz el! – tépte ki magát Hemione Draco kezéböl. – Ne érj hozzám! Soha többé ne merészelj hozzám érni! Undorodom töled!
- Hermione…

- Hogy tehetted! – zokogta. – Hogy lehettél ilyen kegyetlen… menj csak vissza, és ünnepeltesd magad a barátaiddal, hogy megnyerted a fogadást! Te mindig is gyülöltél engem… Hát remélem most boldog vagy, hogy teljesen tönkre tehettél!

Draco kövé dermedten bámult Hermione után. Az elhangzott mondatok tompán visszhangoztak abban az ürességben, ami most a lelkében uralkodott. Elviselhetetlen volt a Hermione szavaiban rejlö fájdalom… amit ö okozott… mert ö tette tönkre…

Még a lány könnyein át is látta azt a mérhetetlen gyülöletet… ami elhatolt a szívéig. És kegyetlenül fájt… de ö tehetett róla… ö tehet mindenröl.