A zsidók szeretik Petőfit,
Az nem zsidózott, orrhangolják,
Nem, szegény Sándor más baja volt,
Javában virágzott az osztrák.

Akkor még magyar színészek voltak,
Magyar írók, több más efféle,
Ha látott is egy rongyoszsidót,
Jövőjét nem vehette észre.

Zsidó jövőjét nem láthatta,
Akik most erőszakkal,dallal,
Magyarruhába öltözködve
Seftelnek, rajtunk diadallal.

Hivatkoznak szent Petőfire,
Mint forradalmak talajára,
"Egy gondolat bánt engem"-ben a
Vérpiros zászlókat kívánta.

Petőfi üzeni általam,
A világszabadság szép lenne,
Ha abban mindenki, mint magyar
Gyökeres, becsületes lenne."-

Ha feltámadna, ma már nyilván,
Szemügyre venné, sokat, őket,
Dörögne, zúgna, villámolna,
Túl zengne seregnyi költőket.

Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak neki menne,
A magyarért a magyarral...

Utolsó roham

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Egy ugrás, és a nyakukon leszünk,
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Mindent elsöprő lángot lehelünk,
Jaj annak, kit felkap fogsorunk,
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,
Szentkardos hadúr vezényel nekünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Villámokat szül lobogó szemünk,
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Fogcsikorgató kérdezők leszünk,
Széttépték ezt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Völgybe hegyeket temet a szelünk,
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk,
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,
Az Isten reszket, elbújik a Nap,
Bocskoros sereg a fűbe harap,
Elvett jogokat százszor elveszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Nem lehet többé cicázni velünk,
Barikád hasad, hajránk, ha dörög,
Tolvajok fodros vére hömpölyög,
Hörgésekre csak tűzzel felelünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Kívánság

Ott egyem meg a harcmezőn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hősen, az Úristen előtt...

Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán...

Kolozsvár

Szomorúan jár-kel benned a költő,
Sok régi búja rnélyből felfakad,
Már alig hitte, hogy meglátja benned
A sziklaerős, ódon házakat.
Ha véletlenül kalapom is lenne,
Mint másoknak van, levenném ma itt,
Mert akkora öröm és gyász van bennem,
Hogy azon még a sírás sem segít...
Beteg vagyok, már közel a halálom,
De megköszönöm, édes Istenem,
Hogy Mátyás szobra előtt meghajthattam
A letisztelgő, őszülő fejem.
Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard,
Mert siratni kell bizonytalanságban
A roppant hős, de maroknyi magyart...

Hű borról

A bor a leghűbb a világon,
Hűbb az ezer lánynál,
Nem tud súgni és ígérni,
Néma szája nem jár.
Nem tud a bor fogadkozni,
Csak magát itatja,
Álmodó költőnek álmát
Csendben igazgatja...

Ha a hegyen többé ital,
Hű bor nem teremne,
Mozdulatlan arcú lennék,
Egész életembe.
De így megmozdul az arcom
Holdhalovány bőre,
Megríkat, megmosolyogtat
A kocsmai lőre...

Hitetlen Tamás vallomása

Én nem vagyok csupán a költő,
Nép is vagyok, egy emberöltő,
Tanú és nagybizonyság arra,
Hogy rájár a rúd a magyarra...

Rájár a rúd a magyarra,
De csupán a poros pórra,
Kaszttá elítélt bús parasztra,
Rájár a rúd ma a magyarra...

Rájár a rúd ma minden pórra,
Szántóvetőre, aratóra,
Egész országot eltartóra,
Rájár a rúd ma minden pórra...

Én már Hitetlen Tamás lettem,
Ki urakban eddig sem hittem,
Most egy lépéssel tovább mentem,
Hitetlenségben hívő lettem...

Politika az nem kurucság,
Nem lelkiség és nem igazság,
"Úri huncutság" , öncélúság,
Ordított délibábhazugság...

Igérnek itt az árva népnek,
A vadvirágok testvérének,
Én már Hitetlen Tamás lettem,
Nem látója az ébredésnek...

Magyar Álom

Én szeretném, ha: láthatnék már szépet,
Élni kezdene a haldokló élet,
Erőre kapna a rogyni kezdésünk,
És végtelennek ígérkezne végünk.

Bár eltüzeltük pusztai dudánkat,
Angyalsikolyos esti furulyánkat,
De nem változtunk, szenny nincs rajtunk semmi,
Vissza kell volt sorsunkba menetelni.

Még most tipegünk, lecsapott a vállunk,
Intő csillagok fényére vigyázunk,
Duna és Tisza szalagjára nézünk,
A víztükörben bús árnyakat érzünk.

Pedig mi bennünk borulnak az árnyak
Álmunkra csak a csillagok vigyáznak,
Őszülő hajunk lombszétterülése,
Kócosan hull a szeretőnk szívére.

Magyar álom a mi álmunk világa,
Magasra nőve borul a világra,
Hogy mindenki legyen egyszer alattunk,
Ha a növésben eddig lemaradtunk...

Új cél elé

A szikrázó hó fehér halk hullása
Subátlanokon nagyon-nagyot üt,
Elmúlt ősz után pihenés és béke
Boldog mesés tél nincsen mindenütt.
A tavaszt pénzért kínáltuk virágért,
Elvesztettük a csatát, a nyarat,
De mégis szép volt látni azt az embert,
Aki kaszát fen, mozog és arat.

Négy évszakunkat mások élvezik ki,
Könnyű nekik, mi magyarok vagyunk,
Telitalálat hősi anyaméhben,
Születünk, küzdünk, rogyunk és halunk.
Kevés nadrágos ember jó mihozzánk,
Ballábbal kelünk, péntek a napunk,
Négy évszakunkat mások élvezik ki,
Könnyű nekik, mert magyarok vagyunk.

Most új cél felé serkentenek minket
Az ellenséges szónokharsonák,
Bennünk erő van, hit; és árva sorssal
Zátonyra futott hű magyar csodák.
Templomunk az ég kéklő kupolája,
Szemhúnyva látott úr az Istenünk,
Mi még a népnek és nyelvünkön szóló
Hajló derekak hősei leszünk...

Paraszt maradok

Paraszt maradok, bronzos arcú,
Árva és mélytekintetű,
Sok ezer huncut ember között,
Vallásos, tiszta életű.
Villám, mennydörgés, sóhaj, munka
Én már csak paraszt maradok,
De hetvenhétszer is fényesebb
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, csudás sors az,
Égi, rangtalan adomány,
Hercegnek rangja nem éri fel,
Hát még a sok dzsentrivagány.
Beérem morzsákkal és vízzel,
Holtomig úgy járok gyalog,
De hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, csapzott hajú,
Ki nem használok fogkefét,
De úgy megnőlök, hogy Isten is
Úgy emeli rám fejét.
A hívők legtisztábbja leszek,
Ki papra sose hallgatok,
De hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, szegény, árva,
Gyermeklélek és fergeteg,
Hazámért mellékgondolat nélkül,
Ha kell, bárhol elvérzek.
Koporsóm száz keselyű legyen,
Végül már ne menjek gyalog,
Ki hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Igazat mesélek

Kihűl már az őszi kék ég,
Hogy ne szeretnélek,
Én is csak az apró-cseprő
Felhők alatt élek.
A Nap fáradt pávamadár,
Hold is jobban hallgat,
Tejúton se jár a násznép
Csillaglakodalmat

Majd az a nagy hóhullás is
Megjön némán csendbe,
Legszebb pille száll belé a
Fekete szemedbe.
Selyem hajad szél szórja szét,
Igazat mesélek.
Kihűl már az őszi kék ég,
Hogyne szeretnélek.

Utolsó versem

Születtem, éltem.
Lettem, mentem,
Csókoltam, kértem,
Hazudtam, szerettem.

Boroztam, könnyeztem,
Őszültem, vívódtam,
Szép voltam, csúf voltam,
Henyéltem, Kínlódtam.

Törődtem, nem bántam,
Akartam, ellöktem,
Elhívtam, öleltem,
Csókoltam, leköptem.

Vigyáztam, eladtam,
Vittem, meg nem vittem,
Jó voltam, rossz voltam,
Hittem és nem hittem.

Takarítottam, mulattam,
Rejtőztem, fénylettem,
Sebeket kötöttem,
Fölmaradtam, égettem.

Tanultam, nem tanultam,
Verettem, űzettem,
Csókokat aszaltam,
Nyílottam, bűzlöttem.

Terveztem jót, rosszat,
Két táblán arattam,
Ördög és úr súgott:
Magamnak maradtam.

Jártam én az útján
Gazdagnak, szegénynek,
Öregnek, ifjúnak,
Balhitnek, reménynek.

Örömömnek, bánatnak,
Kancsónak, tócsának,
Disznónak, lelkeknek,
Átoknak, nótának.

Véreztem, vétkeztem,
Éheztem, jóllaktam,
Döntöttem, ágyúztam,
Gondoztam, rakattam.

Cibáltam, tréfáltam,
Zokogtam, kacagtam,
Eldobtam, lemertem,
Bontottam, faragtam

Futottam, cammogtam,
Támadtam, kerültem,
Hamisan fönt voltam,
S igazán merültem.
Tettem és nem tettem,
Hoztam és nem hoztam,
Nem loptam, becsültem,
Tiszteltem, oroztam.

Gyaláztam, imádtam,
Kócoltam, fésültem,
Rab voltam, nem voltam,
Vártam, és készültem.

Pihentem, lihegtem,
Suhogtam, robogtam,
Betörtem, gyilkoltam,
Szállásért kopogtattam.

Lefőztem, dicsértem,
Tiportam, emeltem,
Szíveltem, utáltam,
Hallgattam, feleltem.

Szelíd és vad voltam,
Gyáva és vitézlő,
Marcona, lelketlen,
S nagyapós mesélő.

Én voltam! Nem voltam!
Ki lettem, születtem,
Jajgatok s kacagok,
Önmagam, felettem.

Szaladok, nem lépek,
Lerogyok, meghalok,
Senki sem voltam én,
S örökké maradok.

Magyar imádság a pusztán

Magyar égre adjál Isten,
Mesélő sok csillagot,
Szagos lelkű virágokra
Orvosságos harmatot.
Hegylevét a csobolyóba,
Karjaimba szeretőt,
Birkafelhő hömpölyögjön
Tarka szamaram előtt.

Egy szomszéd se panaszkodjon,
Nyalka csikós, vén gulyás,
Kövér földön élhetnénk még,
Csak a sorsunk lenne más.
Gulya, ménes, birkatábor,
Búzás hombár, nagy vagyon,
Furulyázva járhatnánk a
Legelő vadvirágokon.

Adjál Isten a magyarnak
Kevés sóhajú napot,
Ősszerelmes éjszakákat,
Szabadságos holnapot.
Kérek nagy Magyarországot,
Hancúrozó sok gyereket
Rázd fel szép magyarjaidban a
Szundikáló életet.

Múlt és jelen

A múlt évben jó világ vót,
Nem vót a bor drága,
Nem vót fontos az embereknek
Van-e nagykabátja.
Ha megittam tíz pohár bort,
Bennem vót bunda,
Testemet megremegtetni
Hetven szél sem tudta…

Komisz világ dühöng mostan,
A bor méregdrága,
Nem telik borra ma nékem,
Inkább a bundára.
Kívül melegítem magam
A jövendő télen,
És még mámorom se lesz az
Éjszakák szelében…

Vihar után

A vad vihar eljött utánam,
Látta, hogy lankadó vagyok,
A városon szél hengerült át,
És elbújtak a csillagok.
Vad szaga lett a levegőnek,
Csípős szél a csontomba fútt,
Nagy felhők temetése fölé,
Került a sokpettyes Tejút.

A komoly és büszkén megdörren,
Citeráznak az ablakok,
Villámok lebegnek, mint szélben
Lány hajából a szalagok.
Esőfonalak gombolyultak
Zenét vert leveles faág,
Fényes aszfalton vízcsepp táncolt,
Mint rozsdásszínű sárvirág.

És fújt a szél és vert a villám,
Mennydörgés büszkén ropogott,
Majdnem felnőttem a felhőkig,
Szemem kék csillagként lobogott.
Nagy zuhany alatt fürödtem meg,
Gúnyám a testemhez tapadt,
Fáj szívem a vihar után,
Bús szagú széllel elszaladt.

Hó és pipacs

A nagy hegy mögött már oláhok élnek,
És sóhajtozó szegény magyarok,
Hó van a hegyen, innen tágas síkság
Búzatáblák és piros pipacsok.

Betegen botorgok az országúton
És megállok a kő-Krisztus előtt;
Négy éve nem húztam lábam ki Pestről,
Hosszú négy évig nem láttam Őt…

Egy álomszínes parlagföldre lépek,
Hol millió tarka vadvirág.
Betegen hajladozva szedegetem,
S zokog bennem egy összetört világ.

Amikor ledőlök az út mentére,
S virágkévére hajtom fejem,
Felsóhajtok a bárányfelhős égbe,
Gyógyíts meg végre, édes Istenem…

El kell menni
Németh Lászlónak

Lehetetlen itt maradni,
Mindenkinek meg kell halni,
Hívó szóra elrepülni,
Hová, hová se kerülni…

Mankót farag ez az élet,
Semmi sem ád fedezéket,
Marcangol a dac is nagyon,
Világon csak utas vagyok…

Voltam itten külön világ,
Voltam fényes, árva virág,
Nemcsak voltam, ma is vagyok,
Addig, amíg meg nem halok…

Messze van ide az Isten,
Panasznap meg porban nincsen,
Nem hallgat meg engem senki,
El kell menni, messze menni…

Jó csak egyhitet vallani,
Mindenkinek meg kell halni,
Itt hagyni a harcot, vádat,
Virágokat, muzsikákat…

Szerelmi vallomás

Eláll a hó, megáll a szél,
Kezd már észre térni a tél,
Arany napfény az uszálya,
Áldóan hull a virágra…

A napfény, ha kissé csíp is,
De már kicsit melegít is,
Megcirógat, megsímogat,
Átölel, összecsókolgat…

Őseim, kik napban hittek,
Jól tudnák, hogy miben hittek,
Csak a nap jó a szegényhez,
Fázó csonthoz, árva vérhez…

Fönt süt a nap nagyon messze,
Mégis itt a szíve-lelke,
Lehull, ölel, megmelenget,
Napnak vallok ma szerelmet…

Fekete karácsony

Karácsony van, de oly’ idegen,
Fekete, mert nem hull a hó,
Hétköznapias az érzésem,
Akár a kongó harangszó.
Nincs senkim, semmim, szegény vagyok,
S az ég annyira sem szeret,
Hogy hócsillagokkal csókoljon,
Hogy érezzem az ünnepet…
A karácsony csak fehéren szép,
Ha kövér hópille esik,
És a játékos pillék egymást
Dúdoló szélben kergetik.
Szívekben nagyobb tisztaság van,
Méla harangszó ünnepibb,
Tán a börtönőr is, ha hibát lát,
Sokkal elnézőbb, emberibb…
Csúf ez a fekete karácsony,
Idegen és nem megható,
Soha-soha még nem hiányzott
Számomra úgy, mint ma a hó.
Nincs senkim, semmim, szegény vagyok,
S az ég annyira sem szeret,
Hogy hócsillagokkal csókoljon,
Hogy érezzem az ünnepet!...

Megbékélés

Már kis széken szeretek ülni,
A földhöz közelebb kerülni,
Csontomat porrá őrlő porhoz,
Közel a földhöz, a síromhoz…

Énnékem álom, terv már nem kell,
Trón helyett nyugtató kis szék kell,
Kis szék, hogy magam összehúzzam,
S megbékéljek az égi Úrban…

Ember vagyok

Én is úgy nőttem fel, akár a virágok,
Hervadozó fejjel más fejeket szánok,
Jövőmet nem tudom, türelemmel élek,
Mert én félve élőn borozva henyélek…

Én is ember vagyok, talán több sok másnál,
Megállok pihenni méhkunyhós virágnál,
Ezt a Természetet nagyon megcsodálom,
Sohasem látható Úristenét áldom.

Nem fenyegetek meg csillagokat többet,
Mafla virtusságnál mást hiszek, különbet,
Életben ballagok, dobáljanak kővel,
Nem védem jogomat birkózó erővel.

Csak az Istent kérem a meglátásomra,
Ő szeressen, ha már nem vihetem sokra,
Síromra koszorút, bárányfelhőt dobjon,
Nagy nemzet helyett egy kislány zokogjon…

Állampolgárság

Egy öreg zsidó keresett fel,
Szemében nagy panaszt hozott,
A bánat ezer gyertyafényét,
Nyomban leült s panaszkodott.
Hogy nagyapja is itt született,
Ki Kossuthnak katonája volt,
Ezért később rab, Kufsteinban,
A hazáért raboskodott…

Most unokáját úgy zaklatják,
Mint a partot a tengerár,
Hogy hol az állampolgársága,
Azért talpal, kér, arra vár.
Egy halandó papírdarabot
Akar az örök nép fia,
„Hol is kérjem azt?” –kérdi tőlem,
Gyász a két szembogara…

Mit feleljek? Az Isten, aki
Kéthazás madarak ura,
Nem kér senkitől igazolványt,
Nem kell néki kis cédula.
Elhelyezi az örök népét,
Szétszórtan, más népek között,
És fényes csillagokkal vigyáz
Sátruk és templomuk fölött…

A tízéves „Szabadság”-hoz

A költők közül énnékem van
A legtöbb jogom: Hozzád írni,
Keményderekú, hős újsághoz,
Ki sok harcot meg tudtál vívni.
Te már ötéves „felnőtt” voltál,
Mikor ajtódon bekopogtattam,
Húszéves „csecsemő” gügyögtem:
„Szerkesztő úr, verseket hoztam…”

Biz’ sokszor néma lettem volna,
Ha Te nem vagy, bátor „Szabadság”,
De egy-egy piciny darabkádat –
Rajt’szólni – százszor ideadták.
Benned védtem a szegény népet,
Korbácsoltam az elnyomókat,
Itt lettem kétszerte magyarabb,
S záporként hitettem a szókat…

Olyan szép a neved: „Szabadság”,
„Keresztapád”-at átölelném,
Minden munkásod fejére a
Cserfakoszorút reá tenném.
Mert nékem tetsző, bátor honfik,
Orvosai a szegény népnek,
Ők a tiszta, nagy látcsövei
A magyar messzetekintésnek.

Tízesztendős vagy most – „Szabadság”,
Szeplőtlen vagy a becsületben,
Zászló, ki minden héten egyszer
A fejünk felett meg-meglebben.
Híred van, táborod tömörül,
És megrázod ezt a világot,
Neved értelmét követeled:
A gúzsbakötött – szabadságot…

Enyhe vád

A képviselőjelölt, legyen az a kormánypárti,
ellenzéki vagy önjelölt, a programbeszédében
a következőket mondja az ellenfeléről:

Az én ellenfelem igen derék ember,
Mert az adóssága nagyobb, mint a tenger,
Kettőnek tartozik, fűnek és a fának,
Azokon belül a kerek nagyvilágnak.
Aratni szeretne, ahol más vetett el,
Csúnya bigámiát hatszor követett el.
Vagyis igen tisztelt választópolgárok,
Sáros a lelke, mint eső után árok.
Ha kell: magyar, Ha kell: zsidó, ha kell:
Egykanálnyi vízben megfojtana népet,
Részeges, csavargó, hazug, és lump fráter,
Azért nem lehetett bakáéknál frajter.
És hamiskártyás is az én ellenfelem,
Ha mindez nem igaz, folyjon ki a szemem.
Múltkor megverte egy nő az esernyővel,
Akinek tartozott csókért öt pengővel.
Eladná az anyósának bugyogóját,
Hogy kifizethesse kocsmai kontoját,
Hogy újra ihasson, hogy új hitet kérjen,
Ilyen szép mákvirág nem segít a népen.
Azért hát választó polgárok, magyarok,
Ne a széltolóra, csak rám szavazzatok,
Rám, a magyar honunk kiváló fiára,
Jegenyefa magas, szerény ibolyára…

Rabság

Szeretnék elmenni
Valahová élni,
Harc után heverni,
Gyógyítón henyélni.
Gazdaggal cserélni,
Sírtól jobban félni,
Kisebb gondot vinni,
Őszülést megérni.

Megremeg a lábam,
Lecsapott a vállam,
Cserepes az ajkam,
Idő múlik nálam.
Nem magam csináltam,
Parancsszóra vártam,
Jobb sorsért ugattam,
A rogyásig álltam.

Rab vagyok, az lettem,
Mert mindig szerettem,
Sokat keseregtem,
Bánatot szereztem.
Jókedvet kerestem,
Mindent elvesztettem,
Rózsabokrot leltem,
Az nyíl’ majd felettem…

Ok az öngyilkosságra
Amit én is aláírok

Felkötötte magát
A tanyán egy ember
Hogy néki a betyár,
Huncut élet nem kell.
Megmondta miért nem,
Búcsúlevélben,
Papírgramafonon,
Betűk beszédében…

„Este vetkezni kell,
Reggel felöltözni,
És egy héten egyszer
Meg is mosakodni.
Azért mentem én el,
Utálkoztam élni”.
Örök Világosság
Fényeskedjék néki…

Razzia

Rendőrök, detektívek,
Gyilkosokat keresnek
Falbontókat keresnek,
Tolvajokat keresnek,
Betörőket keresnek,
Kasszafúrókat keresnek,
Orgazdákat keresnek,
Romlott nőket keresnek,
Csavargókat keresnek,
Koldusokat keresnek, -
Rendőrök és detektívek
Nagy autókon érkeznek…

Ülök egy kis kocsmában,
Zsugori fény lángjában,
Gyapjas, büdös nagy füstben,
Bor hortyog a belemben.
Figyelem a razziát,
Valóság gondoláját,
Sok embert visz, elszállít,
Ki kötekedőn tágít. –
„Ha nincs igazolványa,
Bízza magát sorsára,
Ha nincs bűne, kiderül,
Egyszer minden kiderül.”

Én nékem is menni kell,
Toloncházba jutni kell,
Igazolvány nálam nincs,
Van nálam egy nagyobb kincs:
Bűntelenség, árvaság,
Mint virágtól terhes ág.
Beülök a kocsiba,
A nagy rabomobilba,
Razzia volt, razzia,
Suhanunk a toloncba…

Nem leszek öregember

A kocsmában egy vén öreg,
Szőrős koldust nézek,
Hátamon hideg fut végig,
Gondolatban félek.
Félek a rossz öregségtől,
Házzá közel járva,
Fiatalon, lelt a vad szél
Bennem a virágra…

Én is iszom, őszülgetek,
Rokkan a két vállam,
De nem leszek öregember,
Szerét kitaláltam.
Van még faág, van még kötél,
Szél is lesz, mely lenget,
Belém fojtom a sok sóhajt,
Álmot és keservet…