6. fejezet

Aznap délután érkeztek a diákok, akiknek a fogadására az egész Roxfort felkészült már.

Hermione berendezkedett az új irodájában, és a tanterem, a mellette lévő laborral együtt már csak arra várt, hogy az első tanulók használatba vegyék.

Késő délután, mikor már végképp nem jutott az eszébe semmi más, amit még el tudott volna intézni, úgy döntött, hogy sétál egy kicsit.

Céltalanul kóborolt végig a vidéken, és az iskolás éveiről őrzött emlékeibe mélyedt. Az az idő kétségtelenül élete legszebb korszakainak egyike volt.

A gondolatra, hogy ma érkeznek meg a diákok, boldog izgalom töltötte el. Már égett a vágytól, hogy a saját ötleteit megvalósíthassa a bájitaltan oktatásban.

A visszaúton belebotlott Mr. Wishmope-ba, aki a csónakokat ellenőrizte, amelyekkel majd az elsősök fognak hagyományos módon megérkezni a kastélyba. A férfi már épp végzett a munkával, és ragaszkodott ahhoz, hogy visszakísérje a lányt. A beszélgetés, amit útközben folytattak, meglehetősen egyoldalú volt. A gondnok Hermione minden igyekezete ellenére csak tömör, egytagú szavakkal kommunikált, habár egész idő alatt elragadtatva nézte a fiatal nőt.

Az előcsarnokba belépve Piton professzorral találkoztak, aki épp a lépcsőn jött felfelé.

Hermione az előző esti csatározásuk óta nem látta a férfit, mivel az nem jelent meg az étkezéseken. Az éjszakai parázs szóváltásuk így, napfénynél jóval kellemetlenebbnek tűnt. Úgy döntött hát, hogy a békülés érdekében egy udvarias beszélgetés nem árthat.

- Jó napot, Piton professzor! – mondta barátságosan biccentve.

A férfi nyomban megjutalmazta a szokásos magasra emelt szemöldökkel, amit egy kérdő tekintettel kombinált.

- Miss Granger – mondta ugyanolyan barátságos hangon, mint a lány az előbb -, sikerült sértetlenül túltennie magát a tegnapi alkoholmámoron?

- Muszáj már megint elölről kezdenünk mindent? – sóhajtotta Hermione.

- Bizonyára megérti – mondta Piton -, hogy aggódom, ha egy ilyen tehetséges és fiatal kolléganő úgy dönt, hogy az agysejtjei pusztításával tölti az éjszakákat.

- Milyen kedves magától, hogy aggódik, Professzor! – mondta Hermione idegesen.

A házmester, aki egy lépéssel le volt maradva, mintha így akarna biztonságos távolságot tartani Pitontól, még mindig mereven bámulta a fiatal nőt.

- Wishmope, jobban kellene ügyelnie a szemeire, nehogy kiessenek a helyükről – szólta meg Piton azonnal. – Biztos van még valahol néhány serleg, amit meg kellene pucolnia, véletlenül sem akarjuk feltartani!

És tényleg, Ernie egy utolsó epekedő pillantást vetve Hermionéra lassan elkotródott, teljesen azt a látszatot keltve, hogy jelentős tiszteletet érez a professzor iránt.

Miután egyedül maradt Pitonnal a csarnokban, Hermione úgy döntött, hogy teljesen másképp próbálkozik.

- Megértem, ha a tegnap éjszaka miatt még egy kissé mérges rám – mondta behízelgően, tudatosan felpillantva a férfira. – Még egyszer bocsánatot szeretnék kérni.

- Miss Granger – felelte Piton selymes hangon, mélyen a lány szemeibe nézve -, ha azt gondolja, hogy a közismerten bűbájos fecsegésével le tud venni a lábamról, nagyon rossz úton jár.

- Egy próbát azért megért – közölte Hermione megvonva a vállát, majd elindult a lépcső irányába.

- Egy olyan egyszerű lélekre, mint a mi házmesterünk, mindenesetre mágikus hatást gyakorol – hangzott fel a gúnyos hang a háta mögött.

- Mr. Wishmope, ellentétben másokkal – itt most inkább nem említenék neveket -, egy nagyon kedves, udvarias fiatalember – jegyezte meg Hermione csípősen, miközben lenézett a férfira.

- Természetesen az – biztosította Piton -, ha az olyan férfiakat részesíti előnyben, akiknek az intelligenciahányadosa egy lábtörlőével vetekszik.

- Láthatóan maga is a hasonló tulajdonságokkal rendelkező nőket kedveli – sziszegte Hermione, egyáltalán nem belegondolva abba, hogy mit is mond. – De a lényeg az, hogy legalább ő nem túl sovány!

- Miss Granger! Meg vagyok döbbenve, hogy miken gondolkozik! – mondta Piton feddőn egy alattomos vigyorral.

Hermione, aki nem tudta elkerülni, hogy ismét elvörösödjön, gyorsan elfordult abban a reményben, hogy a férfi nem vette még észre arcszínét, és menekülésszerűen ment fel a lépcsőn. A fenébe! Abba kell hagynia, hogy mindig újabb és újabb támadási felületet adjon ennek a szemét alaknak!


Pár óra múlva a kastély már nyüzsgött a diákoktól. Az idősebbek fokozatosan töltötték fel az előcsarnokot, miközben az elsőévesek izgatottan tolongtak a bejárat előtt, McGalagony szokásos, szigorú stílusban előadott útbaigazítását hallgatva.

Mikor végül mindenki a helyére került, megkezdődött az évnyitó lakoma a besorolási ceremóniával.

Hermione izgatottan figyelte a tanári asztal túloldaláról az új diákokat, akik félősen vártak a süveg döntésére, és utána többé-kevésbé megkönnyebbülve a kiválasztott ház asztalához siettek, ahol nagy tapssal, üdvrivalgással fogadták őket.

Miután minden elsőst beosztottak a házakba, az igazgató szólásra emelkedett szélesen széttárva karjait, s sugárzóan az egybegyűltekre mosolygott.

- Isten hozott titeket a Roxfortban, kedves elsőévesek! Örülök, hogy újra itt vagytok, felsőbb évesek! – mondta Dumbledore, s mágikusan felerősített hangja betöltötte a termet. – Ebben az évben két tantárgy esetében is változások lesznek – folytatta. – Először is újból tanárcsere történt a sötét varázslatok kivédése poszton.

Halk morajlás futott végig a tömegen, néhányan a tanári asztal felé fordították a fejüket, hogy kiszúrják az új professzort.

- Örömmel jelentem be, hogy végre sikerült meggyőznöm Piton professzort, hogy vállalja el ezt az állást! – mondta Dumbledore széles vigyorral Pitonra kacsintva, aki a nyilvánvaló tényferdítés miatt szikrázó szemel nézett vissza rá, majd szokásos, lenéző pillantását végighordozta a diákseregen, ahonnan egyértelműen felháborodott sugdolózás, és néhány kétkedő sóhajtás hallatszódott.

Miután az izgatott zúgolódás valamennyire lecsendesült, és elhalt az üdvrivalgás is, amivel a mardekáros diákok ajándékozták meg házvezető tanárukat, és néhány másik tanuló, aki volt olyan naiv, hogy ebből előnyt remélt, vagy csak új volt, és fogalma sem volt Piton hírnevéről, Dumbledore tovább folytatta a beszédét.

- Másodszor hasonló örömmel tölt el – mondta, miközben barátságos pillantást vetett Hermionéra -, hogy bemutathatom nektek az új bájitaltan tanárnőt: a Roxfort egykori iskola elsőjét, egy általam nagyra becsült fiatal hölgyet – Hermione Granger professzort!

Hangos örömujjongás tört ki a teremben, hisz Hermione – Harry Potterhez fűződő szoros kapcsolata miatt – a legtöbb varázslócsaládban ismertségnek örvendett.

Hermione mosolyogva nézte a diákokat, akiket holnaptól tanítania kell, majd barátságosan az igazgató felé bólintott.

- Kezdődjön a vacsora! – kiáltotta Dumbledore örömtől sugárzóan, és az asztalokat elborították a finomabbnál finomabb ételek.

Később az est folyamán, mikor a diákok már régen a hálószobáikban voltak, és remélhetőleg békésen szuszogtak, Hermione a mágikus lépcsőjére lépett, és a pincében található irodájába ereszkedett. Még egyszer meg akart bizonyosodni arról, hogy minden készen áll a holnapi napra. Ellenőrizte az íróasztalon lévő könyveit – körülbelül tizedszerre aznap -, majd átment a szomszédos tanterembe.

Miközben lassan előre ment a sorok között, egészen a tanári asztalig, gyengéden végigsimította a kezét egy-egy padon, ahol diákkorában ő is annyi időt töltött el.

Gondolatai visszatértek arra a napra, amikor először ült ebben a teremben, és Piton hírhedt, látványos fellépését figyelte meglehetősen ijedten.

A tanári asztal mögé érve újra megigazította az előkészített papírokat, miközben halkan dúdolgatott. A dúdolás valahogy kellemesnek tetszett, főleg ahogy az üres helyiség falairól enyhén visszhangzott. Hermionének még sohasem tűnt fel, hogy mennyire jó a terem akusztikája, ami nem is csoda, hiszen röviddel ezelőttig soha senkinek nem volt kedve Piton pincéjében énekelni – ez az elképzelés teljesen abszurdnak tűnt számára. A dúdolása egyre hangosabb lett, végül már énekelt – az első dalt, ami az eszébe jutott:

- And aiiiiaiiiaii will allways love youuu-uuuuu-uu… - rikította Hermione, miközben félig behunyt szemekkel egy meglehetősen drámai pózt vett fel.


- Ki az a szerencsés, akit örökké szeretni fog? – zökkentette ki az előadásából egy hang, ami gondolataiban elválaszthatatlan volt ettől a teremtől.

Piton összefont karokkal, lazán állt az ajtóban, és őt figyelte.

- A maga kedvéért remélem, hogy nem a mi koldusszegény serlegtisztogatónk az! – folytatta tovább.

- Ahhoz sem lenne az égvilágon semmi köze! – állapította meg Hermione csípősen, ugyanis nagyon kellemetlenül érintette, hogy rajtakapták éneklés közben.

- Tényleg nem, de ennek ellenére borzasztó pazarlásnak tartanám, ha egy olyan intelligens nő, mint maga, összekerülne egy ilyen idiótával – mondta Piton tárgyilagosan.

- Ez megint egy volt a maga különös bókjai közül? – kérdezte Hermione kétkedve.

- Ez csak az igazság volt – recsegte Piton. – Holnap talán elő akarja énekelni a bájitalrecepteket a diákoknak?

- Nem is olyan rossz ötlet – vigyorgott Hermione -, ráadásul komoly változást jelentene ahhoz a nem túl barátságos hanghoz képest, ami az utóbbi években itt uralkodott.

- Akkor inkább még gyakoroljon egy kicsit – jegyezte meg Piton, majd megfordult. – Jó éjszakát, Miss Granger!

- Sok sikert holnap a sötét varázslatok kivédéséhez! – mondta Hermione.

Piton már a folyosón volt, mikor még egyszer a lány felé fordult.

- Inkább megint szép álmokat kellene nekem kívánnia – jelentett ki, és arcán újra megjelent az a farkasra emlékeztető mosoly. – Tegnap is igazán jól működött.

- Hogyhogy? Miről álmodott? – kérdezte Hermione meglepetten.

- Önről – jelentette ki Piton libabőrt keltő hangon.

- Rólam? – kiáltotta a lány, és döbbenten nézett rá. – Mit álmodott rólam?

- AZT ne akarja tudni, Miss Granger – mondta Piton vigyorogva, majd eltűnt a folyosón, egyedül hagyva új kolléganőjét a döbbenetével.


Másnap reggel a hetedéveseknek volt először Bájitaltan órájuk. Mivel előző évben nem minden diáknak sikerült levizsgáznia a tárgyból, csak egy végzős osztály volt, melyben mind a négy házból voltak tanulók.

A diákok már a tanteremben tolongtak, és izgatottan várták az új tanárnő megjelenését, mikor az ajtó hirtelen feltárult, majd erőteljesen a falnak csapódott.

Granger professzor masírozott be a padsorok között, bősz arckifejezéssel, meg sem állva a tanári asztalig, ahol aztán egy gyors mozdulattal megpördült, és hevesen az asztalra csapta a kezében tartott könyvet.

A teremre néma csend telepedett. A diákok rémülten és döbbenten nézték az új bájitaltan professzort.

- Azért vannak itt – kezdte Granger professzor halkan, ám jelentőségteljesen -, hogy elsajátítsák a bájitaltan kényes tudományát és aprólékos művészetét.

Egy rövid szünetet tartott, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt a mindenki számára jól ismert módon.

- Remélhetőleg tisztában vannak vele, hogy itt nem tűrök el semmilyen ostoba hadonászást a varázspálcákkal – mondta fenyegetően, majd egy mérges pillantást küldött a sorok közé.

A diákok alig mertek levegőt venni. Senki sem szólt egy szót sem.

- Nem mindenkinek adatott meg a képesség, hogy felfedezze a szépséget a csillámló folyadékban, ami lágyan bugyborékol az üstben – folytatta tovább a tanárnő -, és csak kevesek fogják megérteni a bájitalokban rejlő hatalmat, melyek az erekbe jutva elbódítják az elmét és elhomályosítják a tudatot.

Újabb éles pillantást vetett a néma diákseregre.

- Nálam megtanulhatják többek között, hogyan kell az üvegbe rumot önteni, koktélokat összekeverni és dugó alá rejteni mindezt – már ha nem vagytok a humor híján – mondta Hermione, miközben a szája sarka megállíthatatlanul kunkorodott felfelé, s végül fejét hátra döntve csengő kacagásban tört ki. – Már régóta ki akartam ezt próbálni! – lihegte.

A tanulók többsége fel-felvihogott, de néhányan még mindig meghökkenve bámulták az új tanárnőt, aki odament az egyik padhoz az első sorban, ami éppen üres volt, felült rá, majd egy kecses mozdulattal keresztbe rakta a lábait, és kedvesen a diákokra mosolygott.

- Csak meg akartam önöknek könnyíteni az átállást – magyarázta barátságosan. – Ugyanis a tanítási módszer, amit az elmúlt hat évben megszoktak ennek a tantárgynak a kapcsán, teljesen meg fog változni. Önöknek pedig át kell állniuk arra, hogy félelem nélkül vegyenek részt a bájitaltan órákon. Mit gondolnak, menni fog ez?

Lassan visszaköltözött az élet a diákokba – buzgón bólogattak, és több oldalról is helyeslés érkezett - hogy egyáltalán semmilyen problémájuk nem lesz ezzel. Mindenki megkönnyebbültnek tűnt, hogy Granger professzor nem a pitoni tradíciókat fogja folytatni, ahogy azt az elején gondolták.

Az óra további részében Hermione az elmúlt hat év eseményeiről faggatta ki a diákokat, és cserébe mesélt a saját iskolai élményeiről.

Nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy Piton professzor szakmájának igazi nagymestere, hogy minden nehézség ellenére valószínűleg többet tanult nála, mint az összes többi tanáránál együttvéve, és nem utolsósorban az ő bájitalokhoz való odaadása volt az, ami arra késztette, hogy ezt a tantárgyat válassza fő szakterületének.

Kifejezte azt a meggyőződését is, hogy Piton a sötét varázslatok kivédését is ugyanilyen lelkiismeretesen fogja tanítani, és megemlítette legendás szerepét, amit a Voldemort elleni háborúban töltött be. Ezzel részben kiváltott egy ellentmondásos morajt a teremben, ugyanis Pitont – annak ellenére, hogy nyilvánosságra hozták kémtevékenységét – egyes körökben még mindig halálfalónak tartották.

Hermione arra a megállapításra jutott, hogy a rettegett professzor a sötét varázslatok kivédése órákon talán egy kicsivel barátságosabb lesz, miután mindig is ezt a tantárgyat akarta oktatni, ráadásul a diákok is érdeklődőbbek lesznek itt, mint amit a bájitaltannál megszokott.

Ez az előrejelzés azonban hamarosan nagyon is hibásnak bizonyult.

Ugyanis Pitonnak néhány nap alatt sikerült elérnie, hogy a sötét varázslatok kivédése a leginkább utált tárggyá váljon az iskolában.

Amikor a végzős osztályt, ami ugyanazokból a diákokból állt, mint a bájitaltan órákon, először az az öröm érte, hogy Piton professzor óráján részt vehettek, nem kevéssé kerítette hatalmába a dejavu érzés.

Az egész azzal kezdődött, hogy az ajtó feltárult, majd Piton lobogó talárral bemasírozott.

- Figyelmeztetem önöket – kezdte sziszegve -, ha azt gondolják, hogy néhány ostoba pálcahadonászással le tudják tenni a vizsgát, akkor rossz helyen járnak. Ha ez a helyzet, akkor az lenne a legjobb, ha a sötét varázslatok tantárgyat azonnal leadnák. A kontárokat ezen az órán sem fogom megtűrni!

Eközben utálkozó pillantással nézett körül a teremben, mintha minden jelenlevő egy potenciális kudarcra ítélt lenne.

- Sajnos az elmúlt hat évben majdnem mindig dilettánsok tanították magukat – folytatta tovább -, így elkerülhetetlen, hogy kiegészítsék az alaptudásukat. A korlátozott számú órák miatt az elmélet felfrissítését önállóan kell megoldaniuk. Következő órára foglalják össze a könyv első három fejezetét. Legalább tíztekercses dolgozatot várok mindegyiküktől.

A morajt, ami ennek hatására felerősödött, Piton egy éles pillantással fojtotta el.

- Az órákon főként a gyakorlati részeket fogják elsajátítani. Biztosak lehetnek, lesz mit tanulniuk! – mondta fenyegetően. – Mindezt olyan intenzív körülmények között, mintha a halál leselkedne magukra.

Ezen a ponton az egyik meglehetősen elővigyázatlan diáklány, egy apró griffendéles, Felicia Marlow, felemelte a kezét, amit Piton természetesen figyelmen kívül hagyott. Ám mikor továbbra sem vonta vissza a jelentkezését, miközben Piton a védekezés különböző formáit ecsetelte, sőt magasra emelt kezével integetni is elkezdett, a professzor megszakította az előadását, keresztbe fonta a karjait, és lesújtó pillantást vetett a lányra.

- Van valami problémája, Miss Marlow? – kérdezte élesen.

- Csak azt akartam mondani – mondta Felicia csipogva -, hogy az elmúlt évben nagyon sok mindent tanultunk Moleburrow professzornál, aki egészen biztosan nem volt dilettáns.

Ezután a kijelentés után dacosán, bár enyhe pánikkal nézett Pitonra, mintha hirtelen megijedt volna a saját merészségétől.

- Moleburrow, mi? – mondta Piton halkan, úgy ejtve ki ex-kollégája nevét, mintha valami gusztustalan, visszataszító dolog lenne. – A jó Moleburrow túl gyakran dugta az orrát ősrégi sírokba, és ennek során, úgy tűnik, túl sűrűn lélegezte be a félig rothadt múmiák kipárolgásait – folytatta. – Ez sajnálatos módon jelentős hatással volt a tudatállapotára.

Felicia, aki nagy rajongója volt az archeológia-imádó professzornak, fölháborodottan nézett Pitonra.

- Ő mindent megtanított nekünk, amit tudnunk kellett – tartott ki Piton elődjéről alkotott lesújtó véleménye ellenére. – Nagy megtiszteltetés volt, hogy egy ilyen zseniális, magasan képzett ember tanított minket – suttogta gyanúsan nedvesen csillogó szemekkel. Majd nagyot nyelt, és végül sikerült kihívóan néznie új professzorára. – És azonkívül – tört ki belőle – egyáltalán nem szükséges, hogy a nehezebb védekező bűbájokat ismerjük. Mióta Vol… Tudjaki halott.

Ezeknél a szavaknál Piton pillantása, ami eddig csupán undort tükrözött, egyértelműen veszélyes kifejezést kezdett ölteni.

- Úgy, úgy, Miss Marlow – mondta halkan, bársonyos hangon, de a pillantása hatására, amit a lányra vetett, a többi diák ösztönösen hátrébb húzódott. – Úgy gondolja tehát, hogy az ön kedvenc hullafosztogatója mindent megtanított önnek, amit a védekező varázslatokról tudnia kell, igaz?

A lány lesütötte a szemét, és némán bámulta maga előtt a pultot.

Piton lassan elsétált az első padsorok mellett, míg a lány helyéhez nem ért, ott az asztal szélére támaszkodott mindkét kezével, és közvetlen közelről nézett le rá.

- Mit gondol, körülbelül meddig fog tartani, mire megtisztel a válaszával? – morogta.

Felicia tágra nyílt szemekkel bámult rá, és lassan válaszra nyitotta a száját. – Én… igen… nem – hebegte.

- Nos, akkor bizonyára nem lesz ellenére, hogy egy ízelítőt adjon nekünk átfogó tudásából. – Piton kiegyenesedett, és visszament a tanári asztalhoz. – Jöjjön csak ide, Miss Marlow – utasította. – Azonnal meglátjuk, milyen nagyszerű dolgokra okította önt a nagyra becsült sírrabló – mondta kajánul, mikor végül Felicia remegő lábakkal elé állt. – Felkészült?

A lány bólintott, felemelte a varázspálcáját, és bátran a tanár szemébe nézett, hogy a várható támadásra időben felkészüljön, és védekezni tudjon.

Piton varázspálcájából, ami egy milliméternyit sem rezdült, két kötél kígyózott a lány felé mérsékelt tempóban, aki mindebből semmit sem vett észre, mert még mindig egy nyílt támadásra várt.

Mire felfigyelt diáktársai ideges zajongására, aggódó tekintetére, és lepillantott, már késő volt. A kötelek pillanatokon belül fogságba ejtették a kezét a varázspálcájával együtt, és a combjához láncolták, majd még feljebb kúsztak, egészen a lány meghökkentséget tükröző szeméig.

Miután Piton újból mormolt valamit halkan, a kötelek a lány vállainak magasságában egy csinos masniba fonódtak.

A sötét varázslatok kivédése professzor elégedett pillantást vetett becsomagolt diákjára, aki épp görcsösen igyekezett megtartani az egyensúlyát.

- Meglehetősen hasonlít egy múmiára – jegyezte meg Piton gonoszan nevetve. – A maga őrült tudósa biztosan örömét lelné most önben.

Felicia veszélyesen ingadozva igyekezett a súlyát hátra felé mozdítani, hogy legalább ne az ellensége irányába dőljön. Röviddel azelőtt, hogy véglegesen elveszítette volna az egyensúlyát, Piton megfogta, majd könnyedén felemelte, és egy kicsit arrébb tette, hogy a tanári pultnak tudjon támaszkodni.

- Nehogy nekem elessen, és komolyan megsérüljön – mondta.

- Engedjen el! – motyogta a lány szánalmasan.

- Először magyarázza el nekünk, Miss Mindentudó, hogy miért nem védekezett az előbb – válaszolta Piton figyelmen kívül hagyva az előbbi kérést.

- Ez nem volt fair! – pityeregte Felicia.

- Fair? – kérdezte Piton hitetlenkedve, magasra emelt szemöldökökkel. – Megkérdeztem, hogy kész van-e, sőt még utána azt is, hogy jól figyel-e. Ezt egy támadó, aki tényleg rosszat akar magának, még véletlenül sem tenné!

- Egy aljas trükköt használt! – sírta a lány, miközben megpróbált kiszabadulni a kötelékeiből.

- Ebben igaza van. Egy trükk volt, ráadásul meglehetősen nevetséges, főleg ha figyelembe vesszük a többi lehetőséget, amiket egy ilyen helyzetben használhattam volna. Az azonban tény, hogy maga még arra sem volt képes, hogy ez ellen védekezzen.

Piton egy rövid szünetet tartott, miközben sajnálkozva a lányra nézett.

- Komoly aggódom, Miss Marlow, hogy maga még egy közönséges, teljesen varázstalan mugli csótánnyal sem tudna elbánni – sóhajtotta. – Különben a maga helyében nem mocorognék túl sokat, mert a kötelékek minden mozdulat után szorosabbá válnak – fűzte hozzá figyelmeztetően.

- Kérem… - suttogta Felicia egyre inkább pánikba esve. – Kérem, eresszen el!

- Türelem, ifjú hölgy! – felelte Piton hidegen. – Biztos akarok lenni benne, hogy kellőképpen figyel arra, amit még mondani akarok.

Megfogta a kétségbeesett lányt, majd ismét letette, épp szembe az osztállyal.

- Van még bárki önök közül, akinek az a véleménye, hogy minden védekező varázslatot tökéletesen elsajátított? Van valaki, aki továbbra is osztja becsomagolt társnője nézetét, hogy Voldemort bukása után már nem szükséges a sötét varázslatok elleni védekezést elsajátítani?

Szúrós fekete pillantását körbehordozta a termen; csak néhány diák merte állni a tekintetét.

- Jól figyeljenek ide! – mennydörögte Piton. – Voldemort hanyatlása nem jelenti a gonosz bukását. Mit gondolnak, hány varázsló venné át gondolkodás és gátlás nélkül a Sötét Nagyúr helyét, ha lenne hozzá megfelelő hatalma?! A gonosz mindnyájunkban ott van: bennem – biztos vagyok benne, ezt a legostobábbak is észrevették már maguk közül -, de önökben is, ami bizonyára a fiatalkori szűklátókörűségük miatt elkerüli a figyelmüket. Mindenkinek van egy sötét oldala, és aki ezt nem ismeri el, az egyszerűen gyáva. Az sem lehetetlen, hogy egy vélt barátjukról derül ki ez, mert valami vagy valaki korrumpálja. Mindenesetre a legfontosabb az, hogy ne olyan naivan tekintsenek a világra, mint Miss Múmia itt – mutatott a mögötte támaszkodó lányra -, hanem készüljenek fel a várható veszélyekre, amennyire csak lehetséges – pontosan erre szándékozom önöket megtanítani itt az órákon. Van valakinek még bármilyen hozzáfűznivalója?

Piton egy újabb éles pillantást vetett a diákseregre, majd tekintete visszavándorolt a még mindig fogságban lévő Feliciához.

- Nos, Miss Marlow, most fogom elengedni magát. Remélem jól megjegyezte, hogy a kérkedés hová vezethet – mondta, majd varázspálcája egyetlen apró mozdulatával kioldotta a kötelékeket a lányon, akinek az arcán a könnyek már nedves vonalakat rajzoltak. Felicia remegve, lehajtott fejjel állt ott, miközben a tenyerével a felkarját tapogatta, mintha meg akarna győződni arról, hogy a kötelékek tényleg eltűntek.

- Üljön le – mondta neki Piton nyugodtan, majd elgondolkozva nézett utána, miközben a lány a helyére botladozott.

Ezután elmagyarázta az osztálynak, hogyan tudnak védekezni a megkötözés ellen, majd hagyta, hogy mindenki kipróbálja a gyakorlatban is a tanultakat, ám ekkor már jóval gyorsabban küldte az útjukra a köteleket a korábbiakhoz képest. Mindenkinek, aki nem tudott időben védekezni, az óra végéig kellett várnia, hogy kiszabaduljon. Szerencsétlen Felicia így rövid időn belül immár másodszor részesült abban a kétes élvezetben, hogy egy múmiára hasonlítson.

Óra végére hét diák maradt, akiknek elég gyorsan sikerült kimondaniuk és használniuk a védekező varázslatot. Piton nekik magyarázta el, hogy mely bűbájjal oldhatóak ki a kötelek, majd azt a feladatot adta nekik, hogy szabadítsák ki az osztálytársaikat. Emlékeztette őket a tíztekercses dolgozatra, amit jövő órán le kell adniuk, majd kirohant a teremből.

Maga mögött hagyott egy halom, meglehetősen megtépázott idegzetű diákot, akik, nyomban miután kilépett, hevesen szapulni kezdték.

Így történt, hogy Hermione, akinek a következő két órában kellett tanítani a végzős bájitaltan osztályt, azzal volt elfoglalva, hogy feloldja a diákokat, és kiszedje a hevesen hüppögő Feliciából, hogy mi is történt a pinceteremben.

Hagyta, hogy a diákok a sötét varázslatok kivédése órájukról tudósítsanak, majd minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa az izgatott hetedéveseket.

- Felicia – mondta, miközben óvatosan végigsimított a teljesen kikészült lány hátán -, pontosan tudom, hogyan érzi most magát. Nekem is sokszor részem volt benne, és csak egy jó tanácsot tudok adni önnek: ne provokálja Piton professzort szükségtelenül. Ha észrevétlenül viselkedik, és igyekszik olyan jól végezni a dolgát, ahogy csak lehetséges, jó esélyei lesznek arra, hogy a jövőben békén hagyja.

Mikor a diákok valamennyire megnyugodtak, Hermione a duplaóra hátralévő részét a tantárgyának szentelte, és igyekezett elkészítetni velük egy bájitalt, de nem járt túl nagy sikerrel, mert a fiatalok nagy része meglehetősen dekoncentrált volt.

Végül szinte megkönnyebbült, mikor az óra végén elengedhette őket az ebédszünetre.

Mivel ő maga nem volt éhes, úgy döntött, hogy a pincében marad, és felkészül a következő órájára.

Miután előkészítette a zsugorító főzet hozzávalóit, amit a következő osztály feladatául szánt, elhagyta a tantermét.

Az irodájába ment, és már majdnem becsukta maga mögött az ajtót, amikor hallotta, hogy Piton elhagyja a lakását.

Hermione még meglehetősen ingerült volt a zaklatott diákok meséje miatt, ezért úgy döntött, hogy kihasználja az alkalmat, és beszél Pitonnal.

Újra kilépett az irodából, pontosan abban a pillanatban, amikor Piton az ajtaja előtt sétált el lendületesen.

- Miss Granger – mondta a férfi, mikor kitért előle -, meg akar talán ölni!?

- Professzor – mondta Hermione.

- Igen, Miss Granger? – kérdezte Piton.

- PROFESSZOR! – ismételte a lány nyomatékosan.

- Valamilyen beszédzavarral küzd? – kérdezte a férfi értetlenül.

- Nem MISS, hanem PROFESSZOR! – mondta idegesen Hermione. – Ha elkerülte volna a becses figyelmét, már elkezdtem tanítani.

- Természetesen, Granger PROFESSZOR! Hogy is tudtam elsiklani efelett?! – morogta Piton. – Vigasztalhatatlan vagyok!

- Gondolom, káprázatosan érzi magát, nem igaz? – kérdezte Hermione csípősen.

- Miért kérdezi? – gyanakodott Piton.

- Mert csakis jól érezheti magát, miután ismét meggyötört egy kislányt – zsémbelt a nő.

Piton úgy nézett rá, mintha egy közveszélyes őrült lenne.

- Hetedévesek, Felicia Marlow… Mond ez magának valamit? – sziszegte Hermione.

- Nézzenek oda – mondta Piton vigyorogva -, a szegény kis Miss Marlow a maga vállán sírta ki a bánatát.

- Örömét leli ebben, nem igaz? – mérgelődött a lány. – Egy hetedikest megríkatni! Micsoda hatalmas teljesítmény ez egy felnőtt férfinak!

Pitonban felötlött a gondolat, hogy az előtte álló dühödt nő nagyon hasonlít az álmában látott Hermionére, a különbség csupán annyi, hogy ezúttal egyértelműen túl sok ruhát visel.

- Vissza kellene egy kissé fognia a megátalkodott természetét, Miss Granger, ugyanis az elüt az oly sokat hangoztatott kiváló természetétől – mondta a jól ismert felfuvalkodott tekintettel.

- Granger PROFESSZOR – ordította Hermione.

- Ugye nincs önnél fegyver, Miss… ó, úgy értem Professzor Granger? – Egy lépést visszalépett, és teátrálisan magasra emelte a kezeit. – Az ember egyenesen megrémül magától!

- Mi rosszat művelt magával Felicia Marlow, hogy a fekete listáján kellett landolnia? – kérdezte Hermione villámló szemekkel.

- Először is, majdnem olyan penetránsan jelentkezett, mint korábban ön, Miss, azaz, Professzor Granger. Szinte már integetett. Csak éppen az izgatott mocorgást nem utánozta olyan hűen, mint ahogy maga annak idején tette – mondta Piton elgondolkodóan. – Aztán egy jó adag hajmeresztő ostobaságot tett. Ezt természetesen maga sosem produkálta, Miss, hoppá, Professzor Granger. Végül pedig a kis csitri a lehető leghitványabb teljesítményt nyújtott egy egyszerű védekező varázslatnál. Megfelelő okok ezek, Miss, a pokolba, PROFESSZOR Granger?

Hermione úgy nézett rá, mintha azonnal a torkának akarna ugrani…

- Különben is a kötelek egyáltalán nem olyan vészesek – fűzte hozzá Piton szélesen vigyorogva. – Nyugodtan szóljon, ha ki akarja személyesen is próbálni, Miss, a fenébe, PROFESSZOR Granger!

- Micsoda egy ócska, felfuvalkodott, szadista disznó maga, MISZTER Piton – kiáltotta Hermione dühödten, majd becsapva maga mögött az ajtót eltűnt az irodájában.