|
4.fejezet
Macs 2007.12.02. 10:28
Szerző megjegyzése:
Itt is van az új fejezet - igaz némi késéssel, de nézzétek el nekem. :) A pincelátogatás Pitonnal érdekesen alakul mindkét fél számára... ;) Jó olvasást, és várom a véleményeket! :) A gyors bétázásért ismételten Tündibogyót illeti a köszönet! :)
Másnap reggel Hermione kipihenten és tetterősen lépett a Nagyterembe, de az előző este elfoglalt helyén már ült valaki, méghozzá egy számára ismeretlen fiatalember.
McGalagony ült mellette, és amikor látta, hogy Hermione bejött, integetve hívta közelebb a lányt.
- Jó reggelt Hermione! Bemutathatom önnek az új gondnokunkat, William Wishmope-ot? – kérdezte asztalszomszédjára mutatva, aki azonnal fel is ugrott a helyéről. – William, a hölgy Hermione Granger, az új bájitaltan professzor.
- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Wishmope – köszöntötte Hermione mosolyogva a szimpatikusnak tűnő barna hajú férfit, aki csak pár évvel lehetett idősebb nála.
- Ó… részemről a szerencse… úgy értem, én is örülök – hebegte a fiatalember bátortalanul, és félszegen megrázta a feléje nyújtott kezet.
Pontosabban szólva egyáltalán nem hagyta abba a kézrázást, és nagy barna szemeivel megbabonázva nézte a vele szemben álló nőt. A szemei és az összehúzott szemöldökei között, valamint a homlokán megjelenő ráncok miatt Hermionét szülei Ernie nevű dakszlijára emlékeztette.
- Ön is új itt? – kérdezte abban a reményben, hogy végre valahogy megszabadulhat a kellemetlenné váló kézfogástól.
- Á… nem… azaz nem teljesen új – érkezett meg a cseppet sem kimerítőnek nevezhető válasz, de legalább a keze kiszabadult végre a szorításból.
- Mr. Wishmope az előző tanév óta dolgozik nálunk – magyarázta McGalagony. – Albus nyugdíjba küldte Fricset, mert már nem tudta rendesen ellátni a munkáját, miután a macskája elpusztult. Szerencsétlen Frics… egyik idegösszeomlás követte a másikat nála, és a napok nagy részében a folyosón kószált sírva, hogy minden Mrs. Norrisra emlékezteti – tette hozzá, sokatmondóan megforgatva a szemeit. McGalagony nem jött ki túlzottan jól Frics háziállatával, amikor az animágus formáját használta.
- Oh, tragikus – mormolta részvétteljesen Hermione. Bizton meg lehetett állapítani, hogy a macskája volt az egyetlen, aki iránt a diákokat végletekig gyűlölő Frics valaha is ragaszkodást mutatott.
- Szeretne gyerekeket? – kérdezte Wishmope hirtelen. Hermione megütközve nézett rá, és magában megállapította, hogy a hasonlósága Ernie-hez, a dakszlihoz csak tovább fokozódott. – Természetesen úgy értettem, hogy jól kijön-e a diákokkal – fűzte hozzá magyarázkodva a férfi.
- Ó… na igen, egész jól… gondolom én – mondta szerényen Hermione.
Ernie, a gondnok láthatóan nem volt a nagy szavak embere.
- Akkor most megyek is reggelizni – fejezte be a társalgást Hermione, és egy szabad hely után nézett.
- Drakula gróffal szemben még van hely – suttogta neki McGalagony az asztal túlsó oldala felé biccentve. Ahhoz azonban elég hangos volt, hogy a körülötte ülőkből kiváltson egy-egy vihogást.
Piton ugyanazon a helyen ült, mint tegnap este, Dumbledore mellett, az asztal túloldalán, és az egyetlen üres hely tényleg vele szemben volt.
- Majd nem hagyom, hogy megharapjon – súgta vissza Hermione, ami csak tovább fokozta a vihogást, majd odament a két varázslóhoz.
Wishmope még mindig az asztal mellett ácsorgott, űzötten nézett a távolodó lány után, és csak az tudta valamelyest elvonni a figyelmét, amikor McGalagony utalást tett félbehagyott reggelijére.
- Szép jó reggelt, kedvesem! Üljön csak le nyugodtan – üdvözölte Hermionét Dumbledore barátságosan.
- Önnek is jó reggelt, igazgató… Albus! Jó reggelt, Piton professzor! – mondta Hermione, és leült a felajánlott székre.
Piton csak egy másodperc erejéig nézett rá, és valami olyasmit morgott az orra alatt, amit csak a legjobb szándékkal lehetett „jó reggelt”-nek hallani, majd a pillantását újra arra a nagy csészére vetette, amelyet szorosan tartott mindkét kezével, mintha attól tartana, hogy valaki elveheti tőle.
- Ne ítélje el a kollégát a furcsa viselkedése miatt, Hermione. Csak azután vált emberi nyelvre reggelente, mikor már pár csészényivel megmérgezte magát ebből a förtelmes, fekete kotyvalékból – mondta Dumbledore, miközben bezsebelt Pitontól egy igencsak ingerült pillantást.
Hermione előrehajolt, és kinyújtotta a nyakát, hogy egy pillantást vethessen Piton bögréjébe, miközben a férfi savanyú pillantásokat lövellt feléje. Mikor már épp arra számított, hogy elhúzza előle az italát, megérezte a „förtelmes kotyvalék” csábító illatát.
- Kávé? – villantott Pitonra egy ragyogó mosolyt. – Van még belőle?
A professzor meglepetten felvonta a szemöldökét, Dumbledore pedig rosszallóan felhorkantott.
- Kávét iszik, mily meglepő – morogta Piton. – Őszintén szólva inkább mentateára, vagy valami hasonló egészségesre tippeltem.
- Hogy beszélhet egy bájitalmester ennyire elítélően a gyógynövényteákról? – tudakolta buzgón Dumbledore, amely kérdésére a nevezett bájitalmester azonnal magyarázatot is adott.
- Egy bájitalt, vagy akár egy szimpla gyógynövényteát nem az íze miatt issza meg az ember, hanem azért, hogy egy bizonyos eredményt elérjen vele, például meggyógyítson egy betegséget, vagy legalábbis enyhítsen valamilyen fájdalmat – magyarázta Piton. – Mivel nem vagyok beteg, és nem is küszködök semmilyen fájdalommal, inkább kávét iszok, ugyanis ezt szeretem, és természetesen azért is, hogy reggelente könnyebben tudjak emberi nyelvre váltani, ahogy ezt maga is találóan megjegyezte – fűzte hozzá epésen.
Dumbledore csak addigra fejezte be a túl sok koffein egészségkárosító hatásáról tartott szokásos kiselőadását, mire Hermione már rég megkapta nagy adag kávéját, és már a második, jobban mondva a harmadik zsemléjét is elfogyasztotta.
Piton a beszéd alatt, amelyet minden bizonnyal már kívülről tudott, kifejezéstelen arccal ült, és teljese figyelmét a reggelijének szentelte. Csak akkor szólalt meg, mikor Dumbledore már abbahagyta a beszédét, és várakozásteljesen cikázott a tekintete két asztalszomszédja között.
- Valamit elfelejtettél, Albus – mondta komolyan –, és nem mást, mint a koffein exrémen anyagcsere-fokozó, ó mit is beszélek, éppen hogy elgyengítő hatását az emberi – különösképpen a női – testre.
Egy aggódó pillantást vetett vele szemben ülő, újdonsült kolléganőjére.
- Néhány kávéfogyasztó hölgy ijesztően sovány annak ellenére, hogy akkora adag ételt eltüntetnek, ami még egy kifejlett vikingnek is sok lenne – közölte részvétteljes arccal lehajtva a fejét.
Hermione, aki éppen élvezettel beleharapott a negyedik zsömléjében, némán bámult rá. Pedig ez nem volt szokása, főleg úgy nem, hogy közben teli volt a szája étellel.
- Ne hallgasson rá, Hermione – nevetett Dumbledore. – Kér még egy zsemlét?
Hermione, aki még mindig görcsösen rágott, hevesen megrázta a fejét.
- Amikor tegnap mondtam, hogy kiadós reggelivel kezdjen, hátha túl fárasztó lesz a körséta a pincében – mondta Piton bocsánatkérően –, nem is álmodtam volna, hogy ENNYIRE megerőltetőnek fog találni engem. Ám biztos, ami biztos csomagoljon be némi élelmet, hisz még messze van az ebédidő.
- Erre igazán nincs szükség, Piton professzor, egyedül ÖN nem tud ennyire megerőltető lenni a számomra – közölte Hermione támadóan, mikor újra képes volt beszélni.
Úgy tűnt, Dumbledore nagyon jól szórakozik:
- Erre inkább nem fogadnék – vigyorgott. – De le a kalappal az optimizmusa előtt, gyermekem! – emelte meg finoman hegyes süvegét.
Piton megajándékozta egy helytelenítő pillantással, majd hangosan eltolta a székét az asztaltól, ami persze minden jelenlévőnek felkeltette a figyelmét, és felállt.
- Felkészült a pincére, Miss Granger? – recsegte, és tenyerével az asztalra támaszkodva előrehajolt összevont szemöldökkel fikszírozva Hermionét.
- Természetesen – válaszolta a lány tömören, és még gyorsan kiitta a maradékot a kávéscsészéjéből, biccentett Dumbledore felé, majd Piton után sietett, aki már majdnem a kijáratnál járt.
Csak a folyosón sikerült utolérnie a férfit.
- Nagy baj lenne, ha egy kicsit lassabban mennénk, professzor? – kérdezte ingerülten, kissé kifulladva.
- Természetesen nem, Miss Granger – válaszolt Piton hangsúlyozottan udvariasan, és olyan hirtelen állt meg, hogy Hermione majdnem belé szaladt. – Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mekkora mennyiségű táplálékot is kell a testének feldolgoznia. Bocsásson meg, hogy a törékeny szervezetét a gyors tempómmal kifárasztottam.
Egyik kezét a mellkasára téve egy apró meghajlást produkált.
Hermione meglepetten nézett rá, és már éppen tiltakozni akart, hogy semmi baj nem történt, amikor újra megjelent a férfi arcán az a furcsa, ragadozó vigyor, amit tegnap este is látott.
- Természetesen nem akarom, hogy a gyors iramtól kidobja a taccsot, kedves kolléga – mondta Piton, majd tett egy hívogató mozdulatot az alattuk lévő szint felé. – Szabad meghívnom önt egy apró egészségügyi sétára a pince irányába?
Ezekkel a szavakkal újra elindult, eltúlzottan lassan lépkedett, és folyamatosan aggódó pillantásokat vetett a lány felé, hogy az biztosan tudja-e tartani az iramot.
- Én sohasem szoktam kidobni a taccsot, ahogy maga nevezte! – háborodott fel Hermione, és egy bősz pillantással jutalmazta a mellette ballagó professzort.
- NEM, természetesen nem. Ha mégis ezt a látszatot keltettem, szörnyen sajnálom – mondta Piton sajnálkozva. – Valaki, aki annyira erőteljesen igyekszik mindig a leghelyesebb dolgot cselekedni, mint ön, nem tenne ilyen galádságot soha.
- Mit akar az jelenteni, hogy erőteljesen igyekszik mindig a leghelyesebb dolgot cselekedni? – kérdezte Hermione ingerülten. Sejtette, hogy nem bókként kell elkönyvelnie ezt a megjegyzést.
- Tévednék, vagy ön volt az a diáklány, aki a tananyaggal mindig legalább egy hónappal előre járt, néhány tárgyból pedig akár egy egész évvel is, hogy még véletlenül se történjen meg az a baleset az órákon, hogy egyetlen apró kérdést nem tud megválaszolni? – kérdezte Piton.
- Mióta terhes egy tanárnak, hogy a diákja annyi tudást akar magába szívni, amennyit csak lehetséges? – sziszegte Hermione.
- Ez nem probléma egészen addig, míg ez a diáklány a tudásával kérkedve nem akar folyamatosan előtérbe kerülni – mondta Piton. – Képzelje csak el, egy ideig komolyan azt gondoltam, hogy a folyamatosan magasba emelt kéz és az ideges nyüzsgés valamiféle veleszületett rendellenesség lehet, és ön, szegény, nem tud mit tenni ellene – fűzte hozzá önelégülten.
Hermione megállt, és csípőre tette a kezét. Piton ugyanígy tett, és gúnyosan vigyorogva nézett le a lányra.
- Örömöt okozott önnek, hogy folyamatosan zátonyra futatta a próbálkozásaimat, nem igaz?! – kérdezte remegő hangon Hermione, de továbbra sem vette le a pillantását az előtte álló alakról. – Például, amikor állandóan figyelmen kívül hagyta a jelentkezésemet.
Piton látta a gyanús nedvességgel csillogó szemeiben, hogy mennyire felkavarták a lányt ezek az emlékek.
- Igen, Miss Granger – mondta csendesen –, a nem mindennapi tehetsége és tudása ellenére nem okozott számomra problémát, hogy rászedjem.
Hermione nagyot nyelt.
- Azonfelül mindig is nagy élvezetet jelentett… – morogta immár jobban hallhatóan a férfi, miközben megfordult, hogy továbbmenjen – …és örömmel megtenném újra és újra.
Hermione pár lépéssel lemaradva követte őt, hogy Piton ne lássa, mennyire zavarba jött. Tényleg nyíltan megfenyegette volna az előbb? Hogyan kellene reagálnia az embernek egy ilyen arcátlan provokációra?
A fiatal nő, aki kétségkívül mindig arra törekedett, hogy helyesen cselekedjen, tanácstalan volt.
Ha kérdőre vonja Pitont, megeshet, hogy a helyzet csak tovább romlik.
Ám ha szó nélkül hagyja, hogy megalázta, azt az érzést erősíti a férfiben, hogy legyőzte – és a tapasztalatai alapján ekkor végképp nem fogja abbahagyni a kínzását.
Mire a pincében lévő tanterem elé értek, Hermione elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
Miután belépett a férfi mögött a helyiségbe, teljes erejéből bevágta az ajtót maga mögött.
Piton támadásra készen pördült meg – kivont varázspálcával és olyan pillantással, ami a gyengébb lelkületűekkel minden további nélkül végzett volna.
- Csak nem ijedős, professzor? – kérdezte Hermione, és lazán a tanári asztal felé sétált.
- Mi volt ez?! – mennydörögte Piton. – Mégis mi a fenét gondolt? Azt akarja, hogy tévedésből megöljem?
Hermione azonban nem reagált, és továbbra is a hátát mutatta felé. Piton odarohant hozzá, keményen megragadta a vállát, és a legkevésbé sem gyengéden maga felé fordította.
- Válaszoljon már, maga pimasz kis csitri! – üvöltötte, és durván megrázta a lányt.
- És maga, szemét alak, mi a fenét gondolt, amikor elkezdett fenyegetni?! – ordította Hermione ugyanolyan hangerővel, miközben kezeit a férfi mellkasára téve próbálta kiszabadítani magát, sajnos mindeddig sikertelenül, ami enyhe pánikkal töltötte el, ez az érzés pedig csak tovább növekedett, mikor Piton a támadásai kivédése miatt még szorosabban fogta.
Hermione egy pillanatig azt gondolta, hogy ütött az utolsó órája, de aztán úgy tűnt, hogy Pitonnak sikerült valamennyire kontrolálnia magát, és hirtelen elengedte.
- Mégis honnan jött az az abszurd ötlete, hogy megfenyegettem? – kérdezte hidegen.
- Csak nem le akarja tagadni? – zsémbelődött Hermione, szárnyakat kapva az örömtől, hogy ordibált Pitonnal, a Rettenetessel, és még mindig az élők között van.
- Nem tartom szükségesnek, hogy bármit is letagadjak – tisztázta Piton.
- Azt mondta előbb a folyosón… – kezdte el Hermione. – Azt mondta… – Mit is mondott tulajdonképpen? Ha jobban meggondolja, igazából semmit.
Ezt pedig pontosan tudta ez az átkozott szörnyeteg is, aki a mellkasa előtt összefont kezekkel állt, szokásos módján felvont szemöldökkel, és úgy nézett rá, mintha csak arra várna, hogy még nevetségesebbé tegye magát.
- Jobb lesz, ha ezt nem magával, hanem inkább Dumbledore professzorral beszélem meg – játszotta ki az utolsó kártyáját.
- Tegye azt, Miss Granger, menjen csak árulkodni – mondta Piton higgadtan. – Egy pillanatig az a benyomásom támadt, hogy elég bátorsága van hozzá, hogy megvédje saját magát… De mit is érthet egy olyan szemétláda, mint én ezekből a dolgokból…
- Talán annyit, mint a pimasz csitrik a burkolt fenyegetésekből? – kérdezte Hermione, és csípősen nézett a férfira.
- Ez könnyen megeshet – mosolyodott el Piton. – De egy valamit ígérjen meg, Miss Granger – mondta aztán komoly hangon. – Soha többet ne ijesszen meg úgy, ahogyan az előbb tette az ajtóval. Tényleg csak a szerencsén múlott, hogy nem átkoztam meg.
- De professzor – válaszolta Hermione hetykén –, hiszen egy ilyen helyzet kiváló alkalom lenne arra, hogy véglegesen megszabaduljon tőlem.
- Látom, bízik bennem – mondta Piton, és sértetten nézett a lányra.
Hermione teljesen megdöbbent. Tényleg megsértette volna az érzéseit? Néhány pillanat múlva megválaszolta ki nem mondott kérdését:
- Ha meg akarnék öntől szabadulni, és köztünk szólva nagyon is hajlok afelé, hogy ezt akarjam – mondta a lehető legbársonyosabb hangján –, akkor biztosan nem ilyen szimplán tenném, mert egyszerűen nem ilyen a stílusom, kis Miss Ravaszdi, és ráadásul megfosztanám magunkat a szórakozástól is.
E szavakkal egyszerűen otthagyta a levegő után kapkodó Hermionét, és a tanári asztal mögé lépett.
- Jöjjön csak ide, Miss Granger, és élvezze a kilátást az osztályteremre egy ön számára új perspektívából – mondta teljesen semleges hangon, egykedvűen. – És eljött az idő, hogy ittlétünk tulajdonképpeni okával foglalkozzunk, mielőtt letelik az egész délelőtt.
A következő óra további váratlan esemény nélkül telt el, egy kizárólagosan szakmai beszélgetéssel a bájitaltan tanításáról. Hermionének nagyon tetszett Piton profi, tárgyilagos stílusa, de nem tudta teljesen elengedni magát, mert folyamatosan az újabb verbális piszkálódást várta.
Mikor végeztek a tanterem és a készletek átadásával, beléptek a szomszédos laborba.
- Bájitaltan professzorként természetesen használhatja a labort is – mondta Piton, de Hermione ízléséhez mérten túlságosan is leereszkedően.
- Ha jól értettem Albust – felelte Hermione gúnyosan –, ez mostantól az ÉN laborom, és ÖN az aki vendégként továbbra is… hogy is mondta az igazgató... á, igen… pancsolhat benne.
Piton mérgesen rávillantotta a tekintetét, és már éppen válaszolt volna, amikor Hermione védekezően felemelte a kezét.
- Ne aggódjon, professzor, sohasem fogok így nyilatkozni a munkájáról – mondta békülékenyen. – Már meg is mondtam az igazgatónak, hogy biztosan találunk egy olyan megoldást a labor használatára, amit mindketten megfelelőnek fogunk értékelni.
- Már meg is találtuk – válaszolta Piton maróan. – Ha én idebent vagyok, maga kint marad!
- Biztos vagyok benne, hogy ez önnek nagyon is a kedvére lenne – sziszegte Hermione kötekedően. – Mégsem hiszem, hogy hagyni fogom, hogy megtiltsa nekem a belépést a saját laboromba. Apropó belépés: levett az ajtóról minden riasztó bűbájt?
Hermione gyanakvóan mustrálta a férfit.
- Nem szeretném, ha az első munkanapomon előfordulna az a zavaró körülmény, hogy nem tudok belépni valamelyik helyiségbe, és mindezt a diákok szeme láttára, mert mondjuk nem ismerem a jelszót.
- Minden szórakozásomat elrontja, Granger. Már részletesen elképzeltem, ahogy egy horda kajánul vihogó diákkal körülvéve áll a bájitaltan terem előtt, egyik jelszót a másik után próbálja ki, és végül, mivel nincs más választása, bekopog hozzám, és bebocsátásért könyörög – mondta Piton csalódottan.
- Hát tényleg… – kezdte Hermione fölháborodottan.
- Mégis mennyire primitívnek tart egyáltalán? – szakította félbe a férfi a fejét rázva. – Csak azért, mert a labor egy átokkal van védve, még kaphat hozzá jelszót, ha megígéri, hogy jól fog viselkedni.
- Hogy beszélhet így velem? – horkant fel Hermione mérgesen.
- Ne fújja fel magát annyira, drága hölgyem – vigyorgott Piton. – Természetesen csak tréfáltam.
- Egy kis felfújás nem árthat – mordult rá még mindig dühösen Hermione –, főleg hogy egyesek szerint olyan borzasztóan sovány vagyok.
- Nem kellene mindent ennyire tragikusan felfognia, Miss Granger, hisz most már felnőtt, legalábbis többé-kevésbé – válaszolta Piton jól mulatva.
- Teljesen felnőtt vagyok, és ha kérhetném hagyja abba a folytonos missgrangerezést, végül is professzori titulusom van, ahogy magának is – mondta Hermione haragosan.
- Ne legyen már ennyire gyerekes, MISS Granger, még egy percet sem tanított – vitatkozott Piton. – A professzor megszólítást véleményem szerint ki kell érdemelni. És mit jelentsen egyáltalán az: ahogy nekem is? Ugye nem veszi magát komolyan egy kalap alá velem, maga kis kezdő?
Úgy nézett a lányra, mintha komolyan kételkedne az épelméjűségében.
- Maga arrogáns, önelégült… – Hermione felindultságában nem találta meg a megfelelő kifejezést.
- Na mi? – susogta Piton. – Szemétláda? Kitalálhatna valami újat is, mert ez már kezd unalmas lenni. Na rajta! Legyen bátor!
- SEGGFEJ! – fújtatta Hermione. – Ezt volt az, amit tulajdonképpen mondani akartam, de persze erre még csak gondolnom sem szabad, hiszen annyival különb nálam!
Hermione magánkívül volt a haragtól. A kezei erősen remegtek, a borostyánszín szemei, melyek jelenleg keskeny résnyire szűkültek, csak úgy szikráztak a fenyegető dühtől.
Piton hátrált egy lépést, és elgondolkozva szemlélte a lányt.
- Kénytelen vagyok megkockáztatni egy klisét, mert valamit tudnia kell – mondta vigyorogva. – Hihetetlenül elbűvölően néz ki, amikor ennyire felizgatja magát.
- Maga soviniszta disznó! – lihegte felpaprikázva Hermione.
- Nahát, ez egyre jobb lesz – mondta Piton elismerően. – Ennek ellenére azt tanácsolnám önnek, hogy egy kicsit mérsékelje magát, mert ha valaki ilyen állapotban meglátja, még kételkedni kezdene az állítólagos személyazonosságában.
Piton elégtétellel szemlélte, ahogyan az előtte álló, dühtől reszkető fiatal nő mélyeket lélegezve arra törekszik, hogy az érzelmeit újra megfelelően kontrolálni tudja. Egyértelműen ugyanannyira könnyű volt megalázni most is, mint régen, és a legjobb az volt, hogy most már nem tett meg mindent annak érdekében, hogy leplezze az érzéseit. A kis Miss Mindentudó tényleg ellenszegülni próbál neki – ez pedig nagyon is izgalmasnak ígérkezett.
- Ha sikerült megnyugodnia, átmehetnénk az irodámba, ó pardon, az ön irodájába, hogy átnézzük a tanmeneteket – javasolta Piton.
Hermione némán követte, mikor a férfi meg sem várva a beleegyezését elindult.
- Ha szeretné, odaadom önnek a feljegyzéseimet is az egyes évfolyamok tudásszintjéről – mondta Piton, mikor megérkeztek az irodába. – Vagyis pontosabban mondva, a tudásszintet, ahol állniuk kéne, ha nem tanítanék kivétel nélkül gyengeelméjűeket.
- Gondolt valaha is arra, hogy a hiányosságaik nagyrészt arra a félelemre vezethetőek vissza, amit a diákok önnel szemben éreznek? – kérdezte Hermione ingerülten.
- Ugyan már! – szegült ellen Piton. – Maga is félt tőlem, ennek ellenére mindent tudott, sőt még annál is többet, mint ami egészséges lenne.
- Mi akar már ez megint lenni…? – kezdte Hermione idegesen, de aztán a figyelme valami másra terelődött: egy macska feküdt a bejárati ajtóval szemben. Fehér színű volt, kecses, fekete mancsokkal, ami azt a látszatot keltette, mintha csizmát húzott volna. A farkát feketés szürke pettyek tarkították, a jobb szeme körül pedig egy fekete folt húzódott
- Ez az ön cicája? – kérdezte meglepetten a férfit.
- Igen – válaszolta tömören Piton, mintha kellemetlen lenne számára ez a téma.
- De hát ő egyáltalán nem… – kezdte Hermione tétován.
- Micsoda? – szakította félbe Piton mogorván. – Nem olyan szörnyeteg, mint én?
-…nem fekete – mondta Hermione vidáman.
- Milyen megdöbbentő a logikája, Miss Granger – sóhajtott fel Piton a szemét forgatva. – Nem én választottam ki magamnak ezt a macskát, hanem ő választott engem, és láthatóan nem zavarja, hogy én nem fekete-fehér foltos vagyok.
- Pedig az legalább annyira elbűvölően nézne ki, mint én… mikor én… felizgatom magam, vagy hogy is mondta – vágott vissza Hermione szemtelenül Pitonra vigyorogva.
- Miss Granger! – mondta Piton feddőn, de a szája széle árulkodóan felfelé kunkorodott. – Maga igazán fárasztó! Szinte visszasírom a nyúlszívű kis Mindentudót, aki régebben volt.
- Na, azt elfelejtheti! – válaszolta Hermione lazán, és kényelmesen elhelyezkedett az új íróasztala mögötti fotelben.
Piton, aki éppen úton volt ugyancsak ezen fotel felé, úgy nézett rá, mint aki nyomban durván kihajítja évekig birtokolt törzshelyéről, de aztán mást gondolt, és inkább leereszkedett vele szembe, a látogatók székére.
- Ha nincs a terhére, ismét áttérhetnénk a szakmai dolgokra – mondta, majd pálcája egyetlen intésére egy súlyos csomag pergamen landolt Hermione előtt az asztalon hangos csattanással. – Ezeknek a feljegyzéseknek az alapján nyomon tudja követni, hogy az elmúlt évben meddig jutottak el az egyes évfolyamok a tananyaggal – magyarázta.
- Az ez évi végzős osztály kicsit előrébb tart, mint a tanterv, a hugrabugos és hollóhátas leendő másodévesek egy kissé le vannak maradva, és a hatodéves Griffendél-Mardekár kombináció egyszerűen katasztrofális.
- Köszönöm, professzor – mondta Hermione, érdeklődve lapozgatva a dokumentumokban –, a feljegyzései biztosan nagy segítséget fognak nyújtani nekem, és igazán kedves öntől, hogy a rendelkezésemre bocsátja őket.
Nevetve nézett fel a férfire, de nyomban el is kerekedtek a szemei a látványra – a macska ugyanis felugrott a gazdája ölébe, hogy ott, némi nyomás hatására, cirógatást követeljen ki magának. Odaadóan, lehunyt szemekkel Piton tenyerébe fúrta a fejét, és olyan intenzíven dorombolt, hogy úgy tűnt, szinte az egész teste vibrál.
Piton pedig, akit látszólag egyáltalán nem zavart a kicsike akciója, szeretetteljesen nézett le a cicájára, olyan arckifejezéssel, amit Hermione az iskolás évei alatt a legjobb akarata ellenére sem tudott összefüggésbe hozni a bájitalmesterrel.
Megigézve bámulta, ahogy a férfi hosszú, elegáns ujjai újra és újra gyengéden végigsimítottak a macska bundáján; úgy tűnt a professzor egyáltalán nincs tudatában feszült figyelmének.
Dumbledore szavai jutottak hirtelen az eszébe: „Hiszen még a macskáját is ön után nevezte el, és higgyen nekem, valóban szereti azt a cicát.”
- Miért nem tud velem is olyan kedves lenni, mint amilyen a névrokonommal? – sóhajtott fel Hermione halkan.
Piton egy pillanatig gyanakvóan nézett rá.
- Na látom, Albus megint túl sokat fecsegett – mondta undorodva. – Ő maga is csak azért tudja a nevét, mert egyszer, a személyes készletéből származó pompás bor hatása alatt faggatott ki – fűzte hozzá magyarázóan. – Tehát azt szeretné, ha önnel is ugyanolyan kedves lennék, mint Hermionéval, a macskával? – nézett a lányra jól szórakozva, hihetetlenül magasra felhúzva a szemöldökét. – Mit szeretne, hol simogassam meg? Talán el tudom intézni a dolgot…
Hermione érezte, ahogy a pír felszökik az arcába, ezért szégyenkezve leszegte a fejét.
- Természetesen nem úgy értettem – mormolta zavartan. – Ugye nem gondolta komolyan… Én nem azt akartam…
Piton halkan felnevetett.
- Következő alkalommal majd inkább akkor gondolkodjon, MIELŐTT kinyitja a száját – mondta legkellemesebb bársonyhangján.
Hermione két kézzel fésülte ki a haját a homlokából, közben pedig az összeszorított ujjain keresztül kémlelt ki a férfire.
Piton rezzenéstelenül nézett rá, miközben még mindig a macskát simogatta. A szégyentelenül jól szórakozó kifejezés az arcán arra engedett következtetni, hogy nagyon is élvezi ezt a Hermione számára meglehetősen kényelmetlen helyzetet.
Miután egyértelművé vált számára, hogy nem bújhat el örökké az ujjai mögé, Hermione lemondóan levette a kezét az arcáról, és ő is a férfire nézett.
- Kérem, Piton professzor – mondta csendesen –, ön is tudja, hogy nem úgy gondoltam.
A professzor kérdőn nézett rá, majd enyhén oldalra döntötte a fejét, mintha további magyarázatot várna tőle.
- Egyáltalán miért nevezte el Hermionénak a cicáját? – kérdezte meg végül.
Piton végre elfordította átható tekintetét a lányról, és újra a macskájára nézett, aki teljesen kinyújtózva feküdt a combjain, és élvezettel hagyta, hogy gazdája a hasát cirógassa.
- Ahogy már korábban mondtam, ő volt az, aki odajött hozzám. Én egyáltalán nem akartam macskát, jobban mondva semmilyen háziállatot. Ám ez az akaratos kis jószág általam ismeretlen okokból elhatározta, hogy beköltözik hozzám. Minden lehetséges megoldást kipróbáltam, hogy a hívatlan vendégemtől megszabaduljak, de akárhányszor is raktam ki az ajtó elé, akárhányszor szidtam le és űztem el, őt nem lehetett eltántorítani. Végül feladtam, és úgy döntöttem, hogy megosztom a lakásomat ezzel a tulajdonképpen kellemes lakótársnővel.
Piton felemelte a fejét, és egy meghatározhatatlan pillantást vetett Hermionéra.
- A hihetetlen makacssága volt az – folytatta tovább –, ami egy bizonyos diáklányra emlékeztetett, így elneveztem a macskát róla. Mindamellett nem is gyanítottam, hogy ő vissza fog térni ide tanárnőként, és azt még kevésbé, hogy a mi tisztelt igazgatónk beárul nála. Remélem, hogy nem veszi nagyon zokon tőlem ezt a névadást?
- Nem… Arra gondoltam, hogy egyszerűen csak… khm… bóknak fogom tekinteni – mondta Hermione bizonytalanul, ugyanis fogalma sem volt róla, hogy hogyan kezelje ezt a hirtelen jött őszinteségrohamot.
- Tegye azt, de kérem, ne adja tovább! Nagyon rontaná a fáradtságosan kialakított imázsomat – morogta Piton. – És most legjobb lesz, hogy felmegyünk a Nagyterembe, Miss Granger, hisz bizonyára már újra éhes.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
