|
3.fejezet
Macs 2007.11.07. 20:14
Szerző megjegyzése:
Az első vacsora a nagyteremben és egy kis nézelődés... :)) Mint mindig, most is köszönöm a bétázást Tb-nek! :) A véleményeteket meg nagyon várom, főleg azért, mert most is inkább lefordítottam ezt a fejezetet kedvetekért, pedig tanulnom kellett volna... :P
Mikor Hermione felébredt, már szinte az egész kastélyt elárasztotta a lemenő Nap lágy fénye.
Gyorsan felfrissítette magát, majd belebújt egy új ruhába, ami hosszú volt, mohazöld színű, puha anyagból készült, és előnyösen hangsúlyozta karcsú alakját. Sűrű haját, ami már majdnem a csípőjéig ért, szorosan összefogta a tarkójánál egy bársonypánttal. Egy tükörbe vetett vizsgálódó pillantást követően – igazán jó benyomást akart tenni az első estéjén –, és miután a nevezett tükör bőbeszédűen és áradozva a tudtára adta, hogy valóban kifejezetten ragyogóan fest ma, elindult a Nagyterem felé vezető úton.
A vacsora nagyon kellemesen telt.
Hermione egy darabig McGalagony professzorral, Bimba professzorral, Madam Hooch-csal és Poppy Pomfreyval beszélgetett, akik a közvetlen közelében ültek.
Piton professzor, akinek a társaságára nem igazán vágyott, szerencsére a hosszú asztal másik végén ült, srégen szemben vele, és eddig egy pillantásra sem méltatta – amit Hermione ki is használt arra, hogy egykori tanárát jobban szemügyre vegye.
Első pillantásra Piton ugyanaz az arrogáns, elviselhetetlen férfi volt, aki az emlékeiben élt.
Mikor azonban pontosabban megnézte, feltűnt neki néhány változás: a férfi már nem tűnt olyan feszültnek és hajszoltnak, mint korábban, hanem felszabadultabbnak, ami persze nem azt jelentette, hogy az embertársai irányában tanúsított megvetése csökkent volna.
Összességében egy kicsit ápoltabbnak hatott; hosszú, szurokfekete haját, ami általában markáns arcának egy részét elfedte, a halántékánál finom fehér szálak csíkozták.
Még egy meghatározó változás történt rajta – Hermione csodálkozott is, hogy nem vette azonnal észre: a szellemszerű sápadtságot, ami korábban tipikus ismertetőjele volt a Bájitalok Mesterének, egy természetesebb arcszín váltotta fel, amelyben fel lehetett ismerni egy leheletnyi barnát is. Talán arról van szó, gondolta Hermione, hogy Voldemort halála után újra lett szabadideje, és ezt, mint minden más ember, a szabadban, a napfényben töltötte.
Hermione el is határozta, hogy Minervától, vagy inkább Albustól meg is kérdezi ezt, miközben figyelmesen tovább nézegette az „új” Piton professzort.
Hirtelen az jutott eszébe, hogy egy olyan valaki, aki személyesen nem ismeri a varázslót, minden további nélkül, ha nem is klasszikus értelemben vett jóképűnek, de érdekes, vonzó férfinak tartaná.
A titokzatos, komor aurája, amelyet fekete haja, áthatóan sötét szemei és viktoriánus öltözete még inkább hangsúlyozott, a maga veszélyes módján nagyon is vonzó volt.
Hermionénak – legnagyobb meglepetésére – meg kellett állapítania, hogy Piton, látványosan megnyilvánuló arroganciája ellenére, akár szexinek is hatna, ha nem rontaná el az összhatást kesernyés arckifejezése, ami annyira jellemző volt rá.
Hermione még emlékezett arra az estére a Griffendél közös helyiségében, amikor véletlenül és észrevétlenül a tanúja lett, ahogy két egykori iskolatársa suttogva – hangosan kimondva több okból is veszélyes lett volna – épp ezt a Piton-tulajdonképpen-szexi elméletet taglalta.
Akkoriban még eléggé tapasztalatlan volt ebben a témában, és gondolkodás nélkül mindkét lányt undorodva, de azért gondolva az etikettre, perverz mazochistának titulálta. Manapság már kétség kívül nyitottabb volt az ilyen dolgokban.
Ennek ellenére meglepte, hogy Piton látványa, ami még mindig hatással volt rá, ilyen abszurd gondolatokkal töltötte el.
A többi tanár viszonya mindig rosszkedvű kollégájukhoz, amennyire Hermione meg tudta állapítani, még mindig ugyanolyan volt. Annyit beszéltek vele, amennyi feltétlenül szükséges volt, és ezt maga a férfi nem is igazán bánta. Egyedül Dumbledore-on látszott, hogy szívesen társalog Pitonnal – ebben a pillanatban is mélyen belemerültek egy beszélgetésbe, aminek nagy részében, úgy tűnt, az igazgató viszi a szót.
Ekkor, mintha megérezte volna a pillantását, Piton hirtelen felemelte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett.
Egy pillanatig Hermione engedelmeskedve az első impulzusnak el akarta kapni a tekintetét, de még éppen idejében jutottak eszébe a délután történtek, és az, amit időközben elhatározott, így provokatívan visszanézett a férfira.
Piton persze kifejezetten pimaszságnak vette tettét, és ez jól láthatóan ki is ült az arcára. Felöltötte a szokásos fenyegető „azonnal levonok tőled egy halom pontot” arckifejezését, amire Hermione még jól emlékezett az iskolai időkből.
Elgondolkozott, hogy hogyan tudná a helyzetet még inkább fokozni, majd az otromba megfélemlítési kísérletet ösztönösen egy különösen varázslatos mosollyal viszonozta.
A pillantás, amit Piton szemét haragosan vékony résre szűkítve az asztalon keresztül vetett rá olyan jeges volt, hogy úgy érezte, a hideg ténylegesen is eléri a testét.
Ennek ellenére tovább mosolygott a férfira, és megpróbált egy leheletnyi gúnyt is a mosolyába csempészni, miközben a szemöldökét ironikusan felhúzta.
Piton arca gyilkos kifejezést öltött.
Hermione számolt azzal a lehetőséggel, hogy bármely pillanatban felugorhat a helyéről, és mindenféle átkot zúdíthat rá, így – az okos enged alapon – inkább abbahagyta a provokálást.
Egy utolsó intenzív pillantást vetve a fenyegetően szikrázó fekete szempárra még mindig nevetve megvonta a vállát, majd a mellette ülő Madame Pomfreyhoz fordult, aki épp a sokadik anekdotát mesélte gyógyítói karrierjéről.
Piton mélyet lélegzett.
Az a neveletlen csitri végre abbahagyta a bámulást, és – ami még ennél is sokkal rosszabb volt – a gúnyos nevetést. Az a pimasz nőszemély ráadásul képes volt megkérdőjelezni a tekintélyét! Felfoghatatlan! Mégis mit képzel magáról ez az okoskodó kis kezdő?!
Láthatóan elfelejtette, hogy mindig ő a „Nézzünk farkasszemet” játék győztese, kivéve, ha az ellenfele Dumbledore, bár az idős mágusnak sem sikerül minden alkalommal legyőznie.
Miután Miss Granger teljesen belefeledkezett Madam Pomfrey elbeszéléseibe, ami nem is volt csoda, hiszen Poppy – mivel a vörösbor nagyon is a kedvére való volt – a legjobb formáját hozta, Pitonnak alkalma nyílt arra, hogy egykori diákját, aki itt töltött évei alatt magasan a legjobb volt a tárgyából, jobban szemügyre vegye.
A lány, aki hét évvel ezelőtt elhagyta a Roxfortot, egyértelműen nővé érett.
Nem volt ugyan látványos szépség, de egy nagyon is bájos ifjú hölgy lett, a maga finoman metszett arcvonásaival és hatalmas, világosbarna oroszlánsörényével. (Ami szerfelett illett griffendéles mivoltához.)
Egy rövid pillanatra megfordult Piton fejében, hogy milyen érzés lenne, ha az ujjait beletemetné a minden bizonnyal meleg, puha, göndör fürtökbe, de aztán azonnal meg is tiltotta magának, hogy elmerüljön ebben a gondolatban. Hisz mégis csak az átkozott, idegőrlő Granger az, akit néz!
Nem fogja hagyni, hogy a lány ruhája alól egyértelműen elősejlő, tagadhatatlanul vonzó nőiesség befolyásolja, semmi esetre sem!
Akkor sem, ha most épp az elbűvölő ifjú tanárnőt játssza – számára mindig ugyanaz az elviselhetetlen, mindentudó Granger marad. Ráadásul az ő ízléséhez képest túl sovány is volt.
Piton elszántan összefonta a karjait a mellkasa előtt, hátra dőlt a székében, és figyelmesen elkezdte tanulmányozni utódja arcát.
A legfigyelemreméltóbb ezen az arcon kétségkívül a nagy, kifejező, borostyánkőszín szempár volt. Diákkorában nem utolsósorban azért volt az egyik kedvenc áldozata, mert ezekből a szemekből magával ragadóan ki lehetett olvasni a lány érzéseinek teljes palettáját.
Szinte szomorúan gondolt vissza Granger iskoláséveinek kezdetére, amikor egyetlen rosszindulatú megjegyzés, néha pedig egy éles pillantás elegendő volt ahhoz, hogy könnyeket csaljon a szemeibe. Vagy amikor azzal kínozta magát, hogy rájöjjön, mit csinált rosszul, majd utána szótlanul, a szemeivel csupán bocsánatért könyörgött – amire természetesen volt is oka –, mivel megtiltotta neki, hogy akár egy szót is szóljon, és az állandóan magasban lévő kezét is figyelmen kívül hagyta.
Később aztán, mikor már felhagyott a sírással, és megpróbálta elrejteni az érzéseit az állítólagos igazságtalanságai dacára, ugyanúgy képes volt a szemeiben olvasni, mint egy könyvben. Nyílt ellenállást tükröztek azok a szemek, mint soha azelőtt, de a düh is megjelent a tekintetében, ami Pitont újabb gonoszságokra inspirálta.
Rendszeresen próbált átlépni a határon, és néha szinte büszke volt a lányra, amikor egy-egy ilyen esetben sikerült visszanyelnie a könnyeit, és a hidegvérét legalább külsőleg megőrizte, persze büszkeségét sohasem mutatta ki.
Most pedig ez a nő, aki diákkorában majdnem minden megaláztatás alkalmával elbukott vele szemben, szemtelenül és kihívóan méregette azokkal a borostyánszín szemeivel, és ráadásul még az évtizedekig tökéletesen működő „halálos pillantása” sem volt rá hatással.
Egyértelművé vált ezáltal, hogy be kell vetnie a nehéztüzérséget, hogy a felnőtt, öntudatos Hermione Grangert térdre kényszerítse, és olyan finoman és ügyesen kell eljárnia, hogy ne tűnjön fel Dumbledore-nak semmi. Először is barátságosan fog vele bánni, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa, majd ha az óvatossága alábbhagy, könyörtelenül elbánik vele. Micsoda kihívás! – jelent meg egy gonosz mosoly az ajkain. Imádta a kihívásokat!
Hermione kedve jobb volt, mint valaha. Eltekintve attól, hogy ez előtte álló tanári feladatoknak már előre örült, remekül szórakozott Poppy Pomfrey tréfás történetein is. Ám egyedül a Piton felett aratott győzelme is elegendő lett volna ahhoz, hogy a lehető legjobb hangulatba kerüljön. Amikor azonban arra gondolt, hogy neki és barátainak mi mindent kellett elviselniük emiatt a férfi miatt egykor, győzelme szinte hihetetlennek tűnt.
Harry, akit Piton még a többieknél is jobban gyötört, úgy utálta a férfit, mint a pestist, legalábbis a Voldemort felett aratott győzelméig. Azután azonban nem nyilatkozott többé a Bájitalok Mesteréről, sem pozitívan, sem negatívan.
Sohasem mesélt nekik egy szót sem a harcról, hanem minden egyes kérdésre azt mormolta, hogy szeretné inkább elfelejteni a történteket, és egy sértődésekkel teli időszak után tudomásul is vették a kívánságát.
Ron még mindig szívesen szidta az „undorító, fekete denevért”, mikor a régi időkről beszéltek, viszont Ginny, a testvére csak sokatmondóan elfordította a pillantását, ha Piton volt a téma.
Neville Longbottom, aki diákkorában szinte mániákusan félt a bájitalmestertől, egyszer elmesélte Hermionénak, hogy még mindig rendszeresen vannak rémálmai, amikben Piton játssza a főszerepet.
Hermione nem is olyan régen tanácsolta neki, hogy járjon el terápiára, és részletesen elmesélte neki a muglik módszereit ilyen esetekre. Mivel azonban túl veszélyes lett volna egy mugli terapeutát beavatni a varázslók problémáiba, ő maga ajánlotta fel a fiúnak a segítségét arra hivatkozva, hogy az egyetemen pszichológiát is tanult.
Neville megígérte neki, hogy átgondolja a dolgot, mert nem szeretné, ha ez az irracionális félelem tovább keserítené az életét.
Gondolatainak ezen pontján Hermione Neville rémálmainak főszereplőjére pillantott, majd nyomban meg is dermedt.
Piton újra felvette vele a szemkontaktust, de nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy hirtelen egész teste borzongani kezdett.
Más késztette arra, hogy több ezer apró szőrszál a bőrén állóhelyet keressen magának:
PITON NEVETETT!
Bár a szemei még mindig dühösen szikráztak, és így inkább hasonlított egy vicsorgó farkasra – mégis a szája körül egyértelműen egy mosoly játszott.
Ennek ellenére Hermione jóval nyugtalanítóbbnak találta ezt az arckifejezést, mint Piton szokásos rosszindulatú mimikáját. Mégis mi az ördögért nevetett rá?!
A kellemetlen érzés az este további részében is elkísérte, ezért igyekezett elkerülni, hogy még egyszer Pitonra pillantson. Így nem is vette észre, amikor a férfi felállt, és megkerülve az asztalt az ő ülőhelye felé igyekezett.
- Miss Granger?
Amikor meghallotta a mély, bársonyos hangot közvetlenül a füle mellett, akaratlanul is hevesen összerándult teste az ijedtségtől.
- Megijesztettem? Elnézését kérem, nem állt szándékomban – mondta a professzor udvariasan, de kárörvendő arckifejezése alapjaiban cáfolta meg eme kijelentését.
- Semmi gond, Professzor, túl fogom élni – mondta Hermione kissé sután.
- Mikor vezethetem körbe Önt az új birodalmában? – kérdezte Piton. – Az igazgató úr megkért rá, hogy mutassak meg Önnek mindent, ami fontos lehet a tanításhoz.
- Öhm… amikor Önnek megfelel, Piton professzor – mondta Hermione, aki még mindig össze volt zavarodva a ténytől, hogy ez a lehetetlen ember hirtelen egészen normálisan kezdett el vele beszélgetni.
- Megfelelne Önnek a holnapi nap, valamikor kora délelőtt? – kérdezte a férfi. – Akkor még lenne előtte elég ideje, hogy egy kiadós reggelivel kezdjen… úgy értem, arra az estre, ha kicsit megerőltető lenne a körbevezetés… – fűzte hozzá különösen figyelmesen.
(Megerőltető?) Mégis mit jelentsen ez?
- A holnap délelőtt tökéletes – felelte Hermione anélkül, hogy belement volna a játékba.
- Csodálatos, Miss Granger. Jó éjszakát! – mondta Piton egy bólintással jelezve, hogy minden jelenlévőhöz intézte az utóbbi szavait, majd lobogó talárral kisietett a teremből.
Hermione egyszerűen nem talált szavakat hirtelen hangulatváltozása láttán; talán tényleg ilyen extrémen szeszélyes ember…
Az is lehet azonban, hogy a régóta várt Voldemort felett aratott győzelem, és az ebből fakadó szabadság kissé visszavett a keserűségéből, jobb ember csinált belőle – és csak a régi megszokás miatt igyekszik másokat megfélemlíteni.
Mivel Hermione mindig is nagy hangsúlyt fektetett a korrektségre – a barátai gyakran hívták a becsület bajnokának –, úgy határozott, hogy ad Pitonnak egy esélyt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
