Perselus Piton bájitaltan professzor a Roxfort igazgatói irodájában ült a mahagóni íróasztal mellett, és kezével türelmetlenül az asztalon dobolva várta, hogy a szoba tulajdonosa megjelenjen. Dumbledore ma reggel kérte arra, hogy délután látogassa meg, mert szívesen meginna vele egy teát, és az alkalmat megragadva örömmel megosztana vele egy érdekes újságot.

Piton unottan körbehordozta a pillantását a szobán, majd megállt a lemenő Nap vörösében megmártózó Tiltott Rengeteg sziluettjének látványánál. A Bájitalok Mestere már több mint egy órája várt a főnökére. A teaidő és a várakozási idő az ízlése szerint már régen lejárt.

Gyűlölte a pontatlanságot! Gyűlölte a teát! De a meglepetéseket még ezeknél is jobban!

Egész nap azon töprengett, vajon miről akar vele Dumbledore beszélni. Az érdekes újítás fogalom Albusszal kapcsolatban felmerülve kellemetlen érzést keltett Pitonban.

Még nagyon is emlékezett az igazgató legutóbbi őrült ötleteire:

Gilderoy Lockhart kinevezése sötét varázslatok kivédése tanárnak a legzseniálisabb ötleteihez tartozott. Senki sem kételkedett abban, hogy Lockhart felvétele különösen nagy hiba volt, aki látta azt a dilettáns tökfilkót akció közben.

Pár évvel ezelőtt az a csodálatos ötlet jutott az igazgató eszébe, hogy egy csoport, színjátszásért lelkesedő diák egy nagyobb ünnep alkalmából előadjon egy színdarabot. Néhány másik tanár mellett Dumbledore éppen őt, Perselust, bízta meg azzal, hogy betanítsa Shakespeare Rómeó és Júliáját azoknak a pubertáló szörnyetegeknek. A feladatot mindenesetre elég hamar elvették tőle, mert az előadók alig bírtak kinyögni egy értelmes mondatot bájitaltan professzoruk kegyetlen pillantásainak és cinikus megjegyzéseinek a kereszttűzében.

Egy másik eset, amiből minden igyekezete ellenére nem tudta kihúzni magát, egy többnapos kirándulás volt az ötödévesekkel, ahová az igazgató kísérőnek osztotta be. A helyszínen kétségtelenül minden tőle telhetőt megtett, hogy mind a diákok, mind a kollégák ott tartózkodását elrontsa. Nem sokkal később kihúzták a nevét a lehetséges kísérők listájáról, miután az összes többi tanár felsorakozott Dumbledore-nál, és azzal fenyegetőzött, hogy a következő kirándulást bojkottálják, ha az a „szörnyeteg” újra ott lesz.

Az egyik kevésbé borzalmas ötlete az volt, hogy egy női vadőrt nevezett ki, miután Hagrid megházasodott, és Franciaországba költözött. Ha eltekintünk attól a ténytől, hogy Perselus véleménye szerint erre a posztra egy nő nem igazán volt alkalmas, ez a döntés egyáltalán nem bizonyult annyira rossznak. Bár Pamela Peephole olyan buta volt, mint a föld (ebben nem maradt el elődje mögött, ha csak azt nem értékeljük az intelligencia jeleként, hogy az ő süteményei nem voltak olyan kemények, mint a kő), de legalább egész jól nézett ki – amíg nem nyitotta ki a száját.

Kissé telt, de amúgy arányos alakjának látványa annyira inspiráló volt, hogy az idősebb fiúk éjszakánként többé nem a kastélyban lődörögtek, hanem a vadőrlak fényesen megvilágított ablaka előtt próbáltak a vetkőző Pamelára vetni egy pillantást.

Piton az éjszakai őrjáratai során már nem egy ilyen szemérmetlen ifjú kukkolót kapott el, ahol is nem tudta elkerülni, hogy ne vessen egy pillantást az izgató vetkezőző-show-ra, természetesen tisztán őrködés-technikai okokból.

Épp azon volt, hogy kiegészítse a magában csak D. Professzor csodálatos ötletei néven emlegetett listát, amikor zajokat hallott odakintről. Az iroda ajtaja lendületesen kinyílt, és egy boldogságtól ragyogó Albus Dumbledore jött be rajta.

- Perselus! Remek, már itt is vagy – mondta szívéjesen Dumbledore.

(Már? Na ez azért már túlzás!) Piton aprót bólintott:

- Jó ESTÉT, Albus!

- Ugye nem vártál rám túl sokat? – kérdezte Dumbledore.

A bájitalmester enyhén oldalra döntötte a fejét, és kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Ez attól függ, hogy ebben az összefüggésben milyen időtartamot definiálsz hosszúnak.

Dumbledore jól szórakozva vigyorgott, és a szemüvege felső széle fölött rápislogott a vele szemben ülőre.

- Tudom, hogy egy olyan elfoglalt embernek, mint te, jobb dolga is van annál, hogy egy öregemberre várjon, de Minerva egy kicsit feltartott, mellesleg amiatt, ahogyan az ő házába tartozó diákokkal viselkedsz. Eszedbe jut erről valami?

Piton idegesen megforgatta a szemeit.

- Komolyan nem tudom, milyen kivetnivalót talált ismét. (Hiszen Mrs. McSzuperfontos mindig azonnal hisztérikus rohamot kap, ha valaki nevelni próbálja azt a balga griffendéles bandát!)

- Ó dehogynem, barátom, pontosan tudod! – ellenkezett Dumbledore.

A bájitalok és a megtévesztés nagymestere ártatlan arckifejezéssel megvonta a vállát. (Világos, hogy tudom, de önszántamból biztosan nem fogom bevallani.)

- Ezt a témát már néhányszor megbeszéltük, Perselus. Emlékszel rá? – kérdezte az igazgató türelmesen.

Piton habozott egy pillanatig, és úgy tett, mintha erősen gondolkodna.

- Halványan – mondta aztán, mindenféle sajnálkozás nélkül.

Dumbledore rezignáltan felsóhajtott, de a pillantása, amivel fiatalabb kollégájára tekintett, szeretetteljes volt.

- Halasszuk el ezt a kínos témát későbbre, és igyunk inkább egy pohárkával – ugye szereted a teát, fiam?

- Nem, köszönöm, inkább kávét kérnék – felelte Piton gyorsan. (És ha egy mód van rá, ne hívj a fiadnak!)

- Ugyan már, a kávé olyan egészségtelen! Csak ingerült leszel tőle. Igyál inkább teát! – mondta Dumbledore kioktatóan, majd pálcája egyetlen pöccintésével egy-egy barokkosan csicsás bögrét varázsolt teli gőzölgő teával saját maga és vendége elé is, aki a sajátját azonnal undorodva szemlélni kezdte. Nem is a csésze tartalma volt az, ami Pitont kihozta a sodrából, hanem a külső oldalán mászkáló, ugrabugráló nyuszik.

- Cukrot? Tejet? – kínálta Dumbledore.

- Nem, köszönöm! Nem fontos!

- Szeretnél akkor pár kekszet?

- Nem, köszönöm!

- Mit szólnál egy csokibékához?

- Nem!

- Esetleg egy citromos bonbont?

(NEEEEEM!) Perselus erőteljesen rázta a fejét, és tett egy visszautasító kézmozdulatot. Az asztal alatt türelmetlenül rázta a lábát. Minden egyes alkalommal így ment, ha megbeszélésre jött az igazgatóhoz, és ez egyszerűen megőrjítette.

- Na jó, ha nem tudlak semmivel megkínálni, akkor a legjobb lesz, ha azonnal a meghívásom okára térek – mondta végül Dumbledore.

- Borzasztóan hálás lennék érte, Albus – válaszolta Piton megkönnyebbülve.

- Mint bizonyára tudod, Professzor Moleburrow pár hónapon belül elhagy minket. Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok túl szomorú emiatt – rázta Dumbledore a fejét. – Miután nemrég majdnem a fél iskolát a levegőbe repítette, a mágikus képességeibe vetett bizalmam gyorsan megcsappant. Különben is, most már biztos, hogy Afrikába megy egy ásatási expedíció vezetőjeként.

- Ezek szerinte talált még egy idiótát, aki képes az ostoba hobbiját finanszírozni? – jegyezte meg Piton gúnyosan. – De legalább ott nem fog akkora kárt okozni, hiszen a munkája nagyrészt halott emberekre korlátozódik – fűzte még hozzá egy szarkasztikus vigyor kíséretében.

- De Perselus, ez hátborzongató! – fedte meg Dumbledore. – Nem voltál azonban teljesen igazságtalan, hozzá kell tennem – folytatta. – Tehát a következő évre keresnünk kell egy új embert, aki a sötét varázslatok kivédését tanítaná.

Az igazgató egy kis szünetet tartott, és megkeverte a teáját.

- Tudod, felajánlottam Harry Potternek az állást, még meggondolja – mondta hozzávetőlegesen.

Piton, aki egészen idáig hangsúlyozottan érdektelenül, keresztbetett lábakkal lazán hátradőlt a fotelben, és a szemben lévő falon lógó képet fixírozta, gyorsan, görcsösen felemelkedett, és döbbenten nézett a főnökére.

- Csak tréfáltam! Le akartam tesztelni, hogy egyáltalán figyelsz-e rám – kiáltotta Dumbledore nevetve. – Noha véleményem szerint Harry megfelelő jelölt lenne erre a posztra, ezt a Voldemort elleni küzdelemben bebizonyította, de azóta egyáltalán nem foglalkozott a harccal. Jelenleg inkább a profi kvidiccsjátékos karrierjére koncentrál, és újabban úgy hallom, hogy az igencsak szép menyasszonyára is. Ha nem is lenne így, valószínűleg a kilátásra, hogy újra egy fedél alatt legyen veled, nem törne épp ki örömujjongásban. Egyetértesz velem, Perselus?

Dumbledore provokáló pillantással nézett Pitonra.

- Egyetértek, és biztos lehetsz benne, hogy ez kölcsönös – válaszolta a másik mérgesen. – Az volt életem legboldogabb napja, amikor Potter és a társasága elhagyta az iskolát.

- Hmm… – Az idős mágus elgondolkozva rázta a fejét. – Honnan veszed ennyi év után még mindig ezt a haragot? Nem gondolod, hogy ideje lenne ezt megbeszélni? – kérdezte gondoskodóan.

- Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta Piton elutasítóan.

- Ha meggondolnád magad, tudod, hogy mindig itt vagyok neked. A barátod vagyok, Perselus, ezt ne feledd – mondta Dumbledore komolyan.

Piton összefonta a karjait a mellkasa előtt, és feszülten nézte a teáscsészéjét. Ez a beszélgetés kezdett olyan fordulatot venni, ami legkevésbé sem volt az ínyére. Nagyon remélte, hogy Albusnak ma kevésbé makacs napja van, és hagyja majd, hogy eltérjenek a témáról. Pár perces kellemetlen csend után teljesült a kívánsága.

- Na jó! Tehát idén ismét jelentkeztél a megüresedett SVK posztra, ahogy az elmúlt években is.

Dumbledore hangja, mint ahogyan az arckifejezése is, végtelenül barátságos volt ismét.

- A kérelmedet, mint mindig, most is figyelembe vettem. Szaktudás szempontjából egyértelműen te vagy az ideális jelölt. A probléma, ahogy mindketten tudjuk, a túl viharos temperamentumod, és a módszereid a többi emberrel, de főleg a diákokkal szemben. Másrészről nagyon is képes vagy a csoportmunkára, hisz ezt már világosan bebizonyítottad. Az önzetlen közreműködésed nélkül aligha sikerült volna a Voldemort felett aratott végleges győzelem.

Az idős varázsló tartott egy kis szünetet; kezével végigsimított hosszú, fehér szakállán, és Pitont figyelte, aki még mindig némán meredt a csészéjére.

- Teljesen világos számomra, Perselus, hogy a múltban kémként betöltött szereped nagyon sokat követelt tőled. Tekintettel arra, hogy az emberek olyan hosszú időn keresztül bizalmatlanul és félelemmel közeledtek feléd, nagyon is érthető a keserűséged. Másrészt legkésőbb Voldemort halálának a napján az utolsó kétkedő számára is világossá kellett válnia, hogy melyik oldalon állsz.

Dumbledore egy nyomatékos pillantást vetett a vele szemben ülőre, mielőtt tovább beszélt volna.

- Most azonban újra meg kell tanulnod, hogy hogyan közelíts mások felé. A békeidőkben, ami remélhetőleg sokáig így marad, más prioritásokat kell felállítani, mint a háborúban. Az embertársunkkal való békés együttműködés eléréséhez mindenkinek bizonyos szabályokhoz kell tartania magát, figyelemmel kell lennie mások szükségleteire, ahol ez fontos, és ha úgy alakul, kompromisszumokat kell kötni. Ebből a szempontból még nagyon sokat kell fejlődnöd.

Dumbledore újra megszakította az előadását egy pillanatra, és várakozóan Pitonra nézett, de mikor nem tapasztalt tiltakozást a részéről, tovább folytatta:

- Természetesen nem kerülte el a figyelmemet, hogy az utóbbi időben már javultál egy kicsit ezen a téren – mondta elismerően. – Összességében sokkal nyugodtabbnak hatsz, mint évekkel ezelőtt, és jobb napokon a szokásaid egészen elviselhetőek. Ez a fejlődés a kollégáidnak is feltűnt, legalábbis nem panaszkodnak olyan gyakran, mint korábban…

Ezeknél a szavaknál Dumbledore hamiskásan felnevetett, hisz a legfrissebb panasz éppen közvetlenül a beszélgetés előtt érkezett.

Kívülről Piton kifejezéstelenül viselte az igazgatója előadását, de belsejében minden egyes perccel tovább nőtt a harag. Minden alkalommal ugyanez a hosszadalmas procedúra játszódott le: az előnyeinek az összefoglalása, a gyenge pontjainak az összefoglalása. (Blabla… nagyon szeretném… blabla… de sajnos… blabla… nagy felelősség… blabla… hisz te is érted!) Ezután ismét egy új, tehetségtelen, állítólag alkalmasabb kollégát neveztek ki az orra előtt az annyira áhított állásra, aki még az elődjénél is borzalmasabb volt. Az egész annyira elviselhetetlen volt! Mondd végre, hogy NEM, aztán hagyjál elmenni – kérte Dumbledore-t gondolatban.

Az igazgató azonban, ahogy tartott tőle, még sokáig nem akarta befejezni.

- Ahogy mondtam, az utóbbi években pozitív irányba fejlődtél, ennek ellenére azt gondolom, hogy még pár dolgon változtatnod kellene. Talán tényleg jót tenne neked egy tapéta csere – mondta csintalan vigyorral.

A bájitalmester arcán bizalmatlan kifejezés terült el, miközben azt mérlegelte, mit is akart ezzel mondani a főnöke.

- Mit szólnál egy barátságos virágmintához a pincéd falán? Az a helyiség sötét hangulatát biztosan egy kicsit ellensúlyozná, és talán a lakójáét is – vihogott Dumbledore.

Piton hitetlenkedve nézett a vele szemben ülő kacarászó alakra. Néha ijesztő volt számára ez az ember, aki barátja és mentora is volt egy személyben. Mindenekelőtt akkor, mikor egy komoly beszélgetés átmenet nélkül totális abszurditásba fulladt, és a kompetens igazgatóból pillanatok alatt szenilis bolond lett, ahogy éppen most is történt.

- Perselus – Felettese hangja, amelyből már eltűnt a furcsa irracionalitás, zökkentette ki a gondolataiból. –, figyelsz egyáltalán rám?

- Természetesen, Albus, bocsáss meg!

Az ősz hajú varázsló, akiből ismét a megfelelő tekintély sugárzott, tovább folytatta az előadását:

- Éppen azt jegyeztem meg, hogy csak az tudja jól tanítani a védekezést, akinek érzéke van hozzá. A sötét varázslatok témakör amúgy is félelmet kelt sok diákban. Emiatt a tanárnak figyelmesen kell eljárnia, hogy ne okozzon még több bizonytalanságot. Úgy érzed, hogy ténylegesen meg tudsz felelni egy ilyen kihívásnak?

- Igen, biztosan – sóhajtotta Piton megadóan, és még mindig a végérvényes nemleges válaszra várt.

- Rendben van, Perselus – mondta Dumbledore nyugodt hangon –, megkapod az állást.

Piton meglepetten emelte fel a pillantását. Biztos volt benne, hogy rosszul hallotta.

- Ez megint a tréfáid egyike? – kérdezte gyanakvóan.

Dumbledore jókedvűen rámosolygott:

- Ez nem tréfa, kedves barátom! Te fogod a következő tanévben a sötét varázslatok kivédését tanítani! Vagy már nem is akarod?

- Ó, DEHOGYNEM, AKAROM – biztosította Piton gyorsan.

- Akkor rendben van – jegyezte meg Dumbledore nevetve, de aztán komoly hangon folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy időközben megfelelően felnőttél a feladathoz, és jól fogod végezni a munkádat. Bízom benne, Perselus, hogy nem fogsz csalódást okozni.

Ezeknél a szavaknál az idős mágus olyan mélyen nézett a fiatalabb szemébe, hogy annak nehezére esett állnia a pillantását. Egy pillanat múlva azonban az igazgató szájszöglete megállíthatatlanul felfelé vándorolt.

- Végül is nincs jegyesed, akire figyelned kellene – kotyogta.

- Na, még csak az hiányozna! – horkant fel Piton, de Dumbledore ígérete még túlságosan lenyűgözte ahhoz, hogy az öreg gyerekességét rossz néven vegye.

- Félretéve a tréfát – mondta az igazgató, arcán ugyanolyan széles mosollyal –, mivel még majdnem egy fél év van az új tanév kezdetéig, elég időd lesz, hogy felkészülj az új tananyagra.

- Arra, ahogy te is bizonyára tisztában vagy vele, már húsz éve fel vagyok készülve – jelentette ki szemrehányóan Piton.

- Rendben van, Perselus. Á, még nem is említettem, hogy a meghívásom egyik oka az volt, hogy a bájitaltan helyettesítés már biztosítva is van, ráadásul meglehetősen magas színvonalon – mondta Dumbledore titokzatosan.

- Mire gondolsz? Kapok egy időnyerőt, és taníthatom mindkét tárgyat? – kérdezte Piton megjátszott csodálkozással.

- Természetesen nem! Hová gondolsz? Nem te vagy az egyetlen, megfelelő színvonalú bájital-specialista. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az utódodként kijelölt hölgyet messzemenőkig alkalmasnak tartom – magyarázta el az igazgató kissé bosszúsan.

(Utód? Ráadásul nő?!)

- Ismerem ezt a becses hölgyet? – tudakolózott Piton, miközben szemöldökét kérdőn a magasba emelte.

- Természetesen! Ő az egyik legtehetségesebb boszorkány a Roxfortban végzettek közül – válaszolta Dumbledore büszkén. – Bájitaltan tudásának nagy részét a te oktatásod révén sajátította el. Azt hiszem, még te is megemlítetted egyszer, hogy nagyon tehetségesnek tartod ezen a területen.

Pitonnak kezdett nagyon rossz előérzete lenni.

- Ugye nem Miss. Hermione Grangerről beszélünk, a híres-nevezetes Mr Potter bizalmasáról és tanácsadójáról? – sóhajtott fel, majd színpadiasan a kezeibe temette az arcát.

- Talált! – kiáltotta Dumbledore jókedvűen, és összecsapta a tenyerét, majd folytatta a dicshimnuszt:

- Nem tudok elképzelni jobb választást erre az állásra, mint Miss. Granger. Miután végzett a Roxfortban, az Edingburh-i mágus-egyetemen tanult, többek között bájitaltant, de a mugli egyetemen is felvett néhány kurzust, úgy emlékszem pszichológiai témájúakat – mondta Dumbledore átszellemült arckifejezéssel. – Nagyon érdekes, ilyesmit nem tanítanak nálunk, mert úgy gondolják, hogy varázspálcával minden problémát meg lehet oldani. Ez a képzettsége viszont jól fog jönni a diákokkal és a kollégákkal kapcsolatban.

Az igazgató nem figyelt a vele szembeülő alak döbbent arcára, hanem tovább folytatta az áradozást:

- Ahogy hallottam, Hermione mindkét egyetemet kiváló eredménnyel fejezte be, de ezután nem vállalt állást – tudósított tovább –, hanem csekély fizetésért, néha pedig ingyen sokféle helyen gyakornokoskodott, többek között a St. Mungóban is.

Dumbledore bátorítóan nézett fiatalabb kollégájára, mintha elismerő szavakat szeretne hallani Piton szájából az egykori évfolyamelsővel kapcsolatban. Miután ez a vágya hiú ábrándnak bizonyult, saját maga folytatta a dicséretet:

- A kísérőlevelében elmagyarázta, hogy fontosabb volt számára, hogy tágítsa a látókörét, mielőtt egyetlen pályára összpontosítana. Ez a beállítottság manapság ritka, és nagyon imponáló.

Dumbledore elégedetten visszaereszkedett a foteljába.

- Miss. Granger egy nagyon művelt, intelligens ifjú hölgy, aki igencsak sok józanésszel rendelkezik, és biztos vagyok benne, hogy fantasztikus bájitaltan professzor lesz belőle – fejezte be az előadását.

Piton arckifejezéséből egyértelműen tükröződött, hogy ezzel a véleménnyel nem teljesen ért egyet. Görcsösen kutatott egy jó ellenérv után, amit az igazgató nem mosna le azonnal az asztalról.

- Miss. Granger még nagyon fiatal. Nem vagyok biztos benne, hogy bírni fogja a felelősségből adódó nyomást, ami az ilyen professzori kinevezésekkel együtt jár – mondta jobb ötlet híján, kevés meggyőződéssel. – Ezenkívül kérdéses, hogy a diákok elfogadják-e a tekintélyét, miután jó páran diáktársukként ismerték korábban.

- Badarság, Perselus – válaszolta Dumbledore atyáskodó-szemrehányó hangon. – Már hét év eltelt azóta, hogy Hermione végzett. Az utolsók, akik még a diáktársai voltak, pár hónapon belül elhagyják az iskolát. Vagy azt tervezed, hogy minden hetedévest megbuktatsz az év végi vizsgákon? – tett hozzá apró mosollyal.

- Természetesen nem – biztosította a bájitalmester. (Bár – milyen szép is lenne!)

Valóban ennyi év telt volna el, mióta Potter és a társasága elhagyta a kastélyt? Az az időtartam, amíg abban a kétes élvezetben volt része, hogy az egész bandát tanítsa, és emellett még folyamatosan Potter életét is megmentse, sokkal hosszabbnak tűnt Piton számára.

- És higgyél nekem, a tanári felelősségét jobban fogja kezelni, mint sokan mások – folytatta az igazgató, miközben lekicsinylően mustrálta fiatalabb kollégáját.

Ő azonban nem ment bele a provokációba, látszólag azért, mert azzal volt elfoglalva, hogy az ujjhegyeivel egy mintát kövessen a csészén.

- Remélem – mondta Dumbledore nyomatékosan –, az magától értetődik, hogy az új kolléganőnknek kezdetektől fogva a segítségére leszel.

- Ennyi ész esetén, ami egyetlen női homlok mögött rejtőzik, aligha lesz ez szükséges – válaszolt Piton szemtelenül.

- Perselus, elvárom, hogy együttműködj! – nézett rá az igazgató mérgesen. – A szokásos kifogásaidat ezúttal nem fogom elfogadni! – Az ősz hajú varázsló egyébként barátságos hangja jelentősen megkeményedett.

Ennek ellenére Piton még nem volt kész arra, hogy engedjen.

- Miss. Mindentudó minden bizonnyal nem fog ragaszkodni a beavatkozásomhoz – mormolta rosszkedvűen, pillantását nem véve le a kezéről.

- PERSELUS PITON! – mennydörögte Dumbledore, miközben a maradék atyai felhang is eltűnt a hangjából. – TÁMOGATNI FOGOD GRANGER PROFESSZORT MINDEN TÉREN, AHOL CSAK SZÜKSÉGE VAN RÁ! ELÉG TISZTÁN FEJEZTEM KI MAGAM?

Piton önkéntelenül megfeszítette a hátát, és végre felemelte a fejét. Főnökének acélkék szeméből sugárzó éles, átható pillantás világossá tette számára, hogy Dumbledore nem egy kicsit szenilis úr, hanem korának egyik legerősebb varázslója.

- Természetesen, Albus, ahogy kívánod – préselte ki magából fáradságosan, miközben próbálta a szemkontaktust nem elsőként megszakítani.

Az igazgató még percekig bámulta Perselust félhold alakú szemüvegén keresztül. Mikor biztos volt, hogy nem fog további ellenkezést tapasztalni beosztottjánál, csak akkor folytatta tovább a beszélgetést.

- Nagyon boldog vagyok, hogy elfogadod, kedves barátom – mondta már majdnem szelíden, de az arckifejezése még mindig tiszteletet parancsoló volt. – Még egy dolog, Miss. Granger természetesen a pincében lévő tantermet fogja használni. A mellette lévő irodát, ami tudniillik a tiéd, át fogod adni neki, te pedig az SVK tanterem mellettibe költözöl.

Dumbledore egy rövid, figyelmeztető pillantást vetett előző percben kilakoltatott kollégájára. Amikor az nem emelt ellenvetést, folytatta:

- A labort a pincében magától értetődően át fogja venni Hermione. Szükség esetén együtt is tudtok ott dolgozni, végül is elég nagy.

Erre a javaslatra Piton arca meglehetősen savanyúra váltott. A gondolatot, hogy évek óta használt munkahelyét valakivel meg kelljen osztani (ráadásul Miss. Mindent-jobban-tudokkal), egyszerűen szörnyűnek találta. Ráadásul tartott tőle, hogy így gyakran össze fog futni ex-diákjával, hiszen a lány irodája (az ő irodája!) a lakóhelyisége közelében van. Egy újabb borzasztó gondolat ütött szöget a fejében. Csak nem fogja azt követelni, hogy…?

- Albus, hol fog a lány lakni? – kérdezte enyhén pánikóló felhanggal.

- Ne aggódj, Perselus – nyugtatta meg Dumbledore mosolyogva –, nem a pincében fogom elhelyezni Miss. Grangert. Eltekintve attól, hogy az ifjú hölgy biztosan nem akar a föld alatt lakni, nem is lenne ott elég hely, ráadásul ezt nem is várhatom el tőled.

Dumbledore ismét egészen a régi volt: jóságos és megértő.

- Tiszteletben tartom az egyedüllét iránti vágyadat, még akkor is, ha érzésem szerint egy kicsit túlzásba viszed.

Piton, aki eddig az izgalomtól visszatartotta a levegőt, érezhetően megkönnyebbülten lélegzett fel. Legalább egy kevés még megmarad a magánszférájából.

- Fent, Professzor Moleburrow szobáiban fogjuk elhelyezni az újdonsült bájitaltan tanárnőt – folytatta az igazgató. – Azt tervezem, hogy egy mágikus összekötő lépcsőt fogunk a lakás és az iroda között alkotni, hogy Hermione gyorsan le tudjon érni fentről lentre. Ennek biztos örülni fog – fűzte hozzá jókedvűen.

Piton, aki még mindig boldog volt, hogy a magánszféráját nem kell feladnia, lenyelte a megjegyzést, ami spontán eszébe jutott, és csak helyeslően bólogatott.

- Úgy gondolom, mindent megbeszéltünk, ami jelenleg fontos volt – mondta végül Dumbledore. – Találkozunk a vacsoránál a nagyteremben – ugye jössz, Perselus?

Piton meglepett pillantással nézett a főnökére, mintha eddig lehetősége lett volna a vacsorára gondolni.

- Igen, biztosan. Viszlát később! – válaszolta szórakozottan, majd felállt.

Az igazgató elgondolkozva nézett a bájitalmester után, ahogy az az ajtó irányába ment. Egyik kezével a kilincsen Piton még egyszer visszafordult.

- Albus?

- Igen, fiam?

- Köszönöm!