Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e erről az esetről. Elfogjátok-e hinni, bizonyíték híján... Na, a lényeg hogy vettem a bátorságot. Az egész 2-3 éve kezdődött... amikor még a patakot nem kotorták meg...

Sokadik alkalommal látogattam meg a Vadász-patakot egy csomag csontival és egy spiccbottal. Meg is volt a szokásos kvóta: bodorkák, sügerek, kófúrók. Egy kőböl rakott "gáton" átmentem a másik odlalra, gondoltam, innen jobb lesz. 2-3 szem csonti az apró horogra és mehet. Hozza sodrás, elakad."Na megint... Hö! De ez mozog, akkor biztos kőfúró, olyan óvatos és kicsi kapása van, hagyjuk, had nyelje..." Kis idő után beemeltem neki. A spiccbot hatalmas ívben hajlott meg, és a mélyben egy nagy pikkelyes test csillogott, majd csobogott a felszínen. Teljesen nyugodt maradtam, higgadtan tartottam. Utána fel is adta a kuzdelmet. Jött szépen. Kiemeltem, a bott szinte "nyögött" alatta. Itt volt a hiba... A hal megsem moccan, de a pici horog kiszakadt vagy kiakadt belőle. Visszacsobbant, én meg csak néztem...

És folytadódott még azon a nyáron...

Ugyan attól a helytől kicsit feljebb. Azóta már szereztem tapasztalatokat kisebb domolykókkal. Egy egyszerű úsztatás volt ismét. Azon a szakaszon, gyakran fogtam egy számomra ismeretlen halfajt. Megint erre a fajra pályáztam. Úsztatok erős kapás. "Ez biztos domolykó, várjuk ki..." Bevágok. A zsinór zenélni kezd,  a hal elindul felfelé, tesz egy kanyart, lefelé ismét egy forduló és megkönnyebül a szerelés. Még csak nem is láttam...

És trilógia lett belőle a következő évben.

Unokatestvéremék szomszédjával jóbarátságban vagyok, főleg mivel mind a ketten nagy pecások vagyunk. Egyszer egy látogatásom során mutatott egy legyet és nagyon megtetszett, hát nekem adta, mivel neki volt még 1-2. Hozzá való legyező zsinór, bot, orsó persze nem volt... Egy 1.90m hosszú botra kötöttem elrövidülő monfil előkével:) No ezzel is aprítgattam a "tepsiméret" domolykókat. ekkor már egész a hídig felderítettem a patakot és egy kanyart dobálgattam meg. Elég nehéz volt a súlytalan legyet messzire juttatni, de nem is volt rá szükség. A növényzet jól takart, a víz mély volt, ezért a domolykók mitsem sejtettek. Egy kanyarnak dobáltam fölfelé. Vízre ér a légy, hatalmas csobbanás, egy fél domolykó testet látok, visszafordulna rejtekhelyére, de tartom, fordul kettőt, de megint csak visszaüt a bot... Nem voltam elkeseredve, gondoltam kiakadt a légy. De nem... a 16-os monfi lelőke elszakadt a kötésnél...

Főként az első spiccbotos emlék óta érlelődött bennem a bossszú... A rákövetkező események, csak tovább érlelték bennem a gondolatot. Ezen az éven még a hideg időkben bot nélkül jártam a partot. És a tavaszi fenékig átlátszó víz sok mindent megmutatott titkaiból... Csuka is él ebben a vízben! Na erre érdemes lenne pergetni rájuk és talán elkaphatjuk a "legendát". Azóta mióta megléptek tőlem csak így hívom őket. De a pergetés sokáig megvalósulatlanul maradt. Jött az érettségi szünet. No, itt az alkalom, hogy megtartsuk a pergetést...

Borús reggelre ébredtem. A fenébe ez így nem lessz jó mindjárt esik... Elfoglaltam magam itthon ezze-azzal. Kinéztem és láttam, hogy a szomszéd ház teteje száraz. Ez csak akkor lehetséges, ha jó ideje nem esett. Összekaptam a botot, és a több mint 20 éves Rapala Jointed 7cm-es változatait. Sárga és kék színben. Apa vette őket régen, de nem igazán használta őket, énsem... A fényképező gépet keresten. De nem leltem. "A fenébe lehet..."Kicsit dühösen (a gép hiánya miatt)  kisétáltam a patak partra. Megálltam közvetlen a híd mellett. Felkötöttem a kék színű wobblert. A vizet két oldaról nád szegélyezte, de azon az oldalon ahol horgásztam csak egy pár méteres szakaszon. Dobtam egy nagyon rövidet a híd irányába, hogy lássam hogyan mozog a kicsike. Nagyon nyugodtan figyelem, majd a nád kicsit kitakarta, ekkor a botra figyeltem és éreztem a veretését. És hirtelen bummm! A karom (nem én) reflexből abban a pillanatban beletartott. "Ez az! Végre halat fogtam pergetve a patakon. Biztos csuka. Igen látni a csillogásából." De nem csinált "csuka-szaltót". Csak odalent kavargott, majd a nagy kavalkádban megláttam pár piros úszót. "Lehet hogy domolykó!" Majd feltűn a wobbler, egy hatalmas fogatlan szájban. "Domolykó!" Magamhoz tereltem, és még árzogatta a fejét. Imádkoztam a természetanyához, hogy nehogy elengedje a horog... Nagyon nehéz volt lejutni hozzá a betonozott medren... Végül is elértem valahogy. Tarkófogással lett meg. A hasi horog fogta meg. Tehát oldalról kapta el. Biztos a nádban rejtőzött. "Jajj, de jó lenne lefényképezni a csalival a szájában..." Kicsit nehezen szabadítottam meg a horogtól. Majd csak néztem és néztem, gyönyörködtem benne. Pikkelyzetében voltak hibák, biztos régi sérülések. Néztem hatalmas hátúszóját és gyönyörű arany színben csillogó fejét. Nem volt sok fény, de csillogott. Kíváncsi voltam mekkora a szája. Három ujjam fért bele. Ha ez hátulról kapja el a wobblert, úgy torokra veszi... A hídról egy bácsika szólítgatott, hogy van ebben ekkora is, meg hogy tegyem a fagyasztóba... Mondtam, hogyvissza kell negedni, hogy legyen még. Erre azt mondja: "Itt nem jó, mert elmennek. Na ha mind elmenne akkor eztsem fogtam volna meg." Lementem a híd alá ahol votl néhány kő, amiről biztonságosabban szabadon tudtam ereszteni. Hagytam hogy kopoltyúi megteljenek friss vízzel és egy farokcsapással, visszatért megszokott környezetébe.

Csak ennyit akartam tőle... És a pataktól...Csak egy legendát, hogy lássam és érezzem...