Ma ismét megszólalt bennem a horgász-ösztön: Hiszen remek idő van! Ne rostokolj!

Ezért a pénteki naphoz hasonlóan, hazaérve rögtön mentem is a Vadász-patakra.

Már kabát nélkül indultam, de így is melegem volt.

- Ilyen melegben biztos lesz domolykó.

Kb. 10 perc alatt oda is értem. A hídról 1 percig figyeltem a vizet. Odáig nem látni, ahol a gödrök vannak, de azért megnéztem.

Ezúttal a gát mögött lopakodva megkerültem a helyet. Közben a kecskék kíváncsian figyeltek. Általában, mindennap kint legelnek a gáton. Lepakoltam a cuccot, elővettem a botot összeszereltem, és már lendítettem is az első dobást. A Másodikra a légy át is ázott. Tegnap unalmamban, minden légynek letördeltem a szakállát, ezért nem lesz gond a horogszabadításnál. Már az ötödik dobásnál jártam, amikor nem is tudom ösztönből, de nem tudatosan egy nagy gödör felé ejtettem szépen a legyet. Abban a pillanatban hatalmas burvány, reflexeim még élesek, ezért hamar, de kissé meglepődve ragálok.

- Meg van! Szuper!

Észre is vettem, nagyobbacska hallal akadt dolgom, mint pénteken. Jókat húz a szerelésen. Mivel sokat bénáztam a zsinór húzogatásával, a hal jókora kirohanásokat produkált. Végül is valahogy magamhoz húztam és az előkénél fogva kiemeltem. Rohanás a fotómasináért, beállítás, fotó. A horgot, csak ki kellett emelnem a szájából, már nem tartotta a halat. Vízbe helyeztem pár légző mozdulat után jobban lett és el is suhant. Ez a legjobb érzés… vissza engedni… fényképezőgép zsebbe, bot kézbe, a levegőben tartva, adagolom a zsinórt. Elérte az optimális hosszt, letettem a legyet a gödör felé. Újabb gyors burvány, még nagyobb meglepődéssel vágok be. Nagyszerű érzés látni ahogy vizet érve elsüllyed a légy, és egy burvány marad utána, zsinórt feltépve bevágni, és látni ahogy a hal küzd. A bot balkézbe gép ki a zsebből. Elvackolok vele, de közben húzom is a halat, bekapcsol a gép. A hal még hosszú pórázon van. Már jön, maga után iszapfelhőt hagyva. Végül bothossznyi zsinóron táncol. Még pár bukfenc, megáll. Fotóznám, de akkora erővel indult meg, hogy egész a túlpartig ment. Ismét magamhoz terelem, fotó. Kihúztam félig a partra, megint fotó.  Kiemelem, egy kicsit tart a horog, de hamar kijön, és ős is ugyanúgy gyorsan visszaúszott megszokott helyére. Dobáltam még sokáig, egyszer legyet váltottam, de már csak a halak látványa maradt nekem. Valamint az, hogy hol rejtőzik a bandavezér. Valami edény, vagy vödör van a mederben, és abba bujkál.

- Na majd…

Sokáig kerülgettem a helyet, de már észrevettek és nem kaptak többet. Megint szétnéztem a híd fölötti szakaszon és még több nagytestű domolykót láttam. Valamint egy csukát, ami a vízen úszó nádtörmelék alatt lapult.

- Legközelebb innen folytatom…

Közben valaki a hátam mögül megszólal:

- Van engedélyed?

- Van.

- Mutasd, meg!

Magamban: „Józsikám magának van erre felhatalmazása?” Csak látásból ismerem a flótást. Elővettem az engedélyt.

- Nem kell.

„Jól van.”

Aztán magyarázott valamit, hogy elmegy még a kocsmába, majd nézzek rá.

„Józsikám, te már részeg vagy, van nekem kedvem veled foglalkozni…”

Az előbbi párbeszéden mosolyogva haza indultam a napsütésben…