Én így mondtam el:

Valaki

Valaki a hitről beszélt.
S én embereket láttam
földre hullva véresen,
félbeszakadt imáik
csengtek fülembe élesen.

Valaki a szeretetről beszélt.
Szeméből a gyűlölet sütött,
miközben úgy hitte
ő a legkülönb mind között.

Valaki a hitről beszélt.
S én hallottam sikolyokat
melyek utoljára hagyták el
a szenvedő ajkakat.

Valaki a szeretetről beszélt.
Kiabált, hogy hangja
elnyomja, túlharsogja
a megkínzottakat.

Beszéd, beszéd, beszéd.
Szavak, szavak, szavak.

Valaki mindig beszél
valamiről. Nem tudom,
nem értem minek, miről,
kinek? Ki érti meg?

Mégis, mindent elérnek
a szavak. Végül még
Te is eladod magad.
A semmiért!

S beszélsz Te is.
Hitről, szeretetről.
Már nem látsz és nem hallasz,
Csak beszélsz.

Minek látni, minek hallani?
Nem éri meg!
Légy Te is cinikus!
Ne láss, ne hallj!

Csak beszélj csukott szemmel,
süket fülekkel
hangosan és nem
lesz semmi baj.

Nem hallgathatsz
többé el, mert
meghallod az átkokat.

Nem nyithatod ki
a szemed, mert meglátod
a könnyes arcokat.

S amikor majd
a hitről beszélsz,
emberek hullanak majd
a földre véresen
és félbeszakadt imáikra
nem figyel senki sem.

S amikor majd
a szeretetről beszélsz,
szavaidban lakik a közöny,
hisz tudod Te vagy
a legkülönb mind között.

De van még aki a reményről beszél.
Ez talán az egyetlen esély?
A remény felmentést ad
tehetetleneknek, gyáváknak.

Mögé bújnak el,
hogy ne kelljen hallani, látni.
Ne kelljen, amikor
kellene, felállni.

Elmondani, mindennek vége!
Ha úgy teszünk
mintha lenne még remény,
akkor már nincs esély.

Remény csak addig van,
Amíg megteszünk mindent,
hogy legyen.
Később már nincs semmi sem.