Amikor a szlovákiai magyar kisebbség történelmével foglalkozunk, óhatatlanul felmerül az általa lakott térség megnevezésének problémája. A magyarországi szakirodalom egyaránt használja a Szlovákia és a Felvidék kifejezést, a szlovák történetírás viszont sértődötten veszi tudomásul ez utóbbi használatát. 1918-ig, a történelmi Magyarország felbomlásáig a Felvidék fogalma egyet jelentett a szlovák etnikum településterületével, Észak-Magyarország azon területeit értették alatta, amelyet a szlovákság lakott. A dualizmus korában a Felvidékre címzett rendeleteket általában abba a 16 megyébe jutatták el, amelyben a szlovák lakosság aránya meghaladta a 20%-ot.

A trianoni békediktátum következtében a szlovákok által lakott Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került egy jelentős magyar terület is, a mai Dél-Szlovákia.

A történelmi Magyarország 1918-ban megkezdett és a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásával véglegessé váló feldarabolása elsősorban az első világháború végén kialakuló nagyhatalmi szándékok eredménye volt. A háborúból vesztesen kikerülő magyarság nem élhetett az önrendelkezés jogával, sorsáról párizsi tárgyalótermek asztalainál döntöttek. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása is sokkal inkább volt a győztesek érdekeit szolgáló esemény, mint az érintett lakosság akarata.

Az észak-magyarországi megyéket is magába foglaló csehszlovák állam megalakításának tervét először a prágai egyetem Nyugat-Európába emigrált filozófiaprofesszora, Tomáš Garrique Masaryk vetette fel 1915 folyamán. Az akkor még irreálisnak tetsző ötlet 1918 nyarára az antanthatalmak sorozatos győzelmeit követően elérhető közelségbe került. Miután a győztesek véglegesen elhatározták az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolását, s a Monarchia kormánya is elismerte a vereséget, 1918. október 28-án megalakul a Csehszlovák Köztársaság.

A felső-magyarországi megyék lakossága szempontjából azonban döntő jelentőségűnek az új állam határainak kijelölése bizonyult. A cseh politikusok kezdettől fogva az „etnikai Szlovákiát” meghaladó területek megszerzésére törekedtek. Az új magyar kormány számára csupán az jelenthetett némi reményt, hogy a november 14-én az antant képviselőivel Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény továbbra is magyar közigazgatás alatt hagyta a Felvidéket. A ravasz és a Párizsban jó kapcsolatokkal rendelkező csehszlovák külügyminiszternek, Benešnek azonban sikerült elérnie, hogy a franciák beleegyezzenek Észak-Magyarország cseh megszállásába. A magyar kormánynak 1918 karácsonyán átadott antantjegyzék szerint a magyar csapatokat a Duna, az Ipoly és a Rimaszombattól az Ung folyóig húzott vonal mögé kellett visszavonni. Az itáliai cseh légiós csapatok szilveszter napján vonultak be az ősi koronázó városba, Pozsonyba, január és február folyamán pedig a kijelölt területek egészét megszállták. Mohóságukban gyakran túl is lépték a demarkációs vonalat, így próbálva kész tények elé állítani a békekonferenciát. Habár a párizsi határtárgyalásokon Beneš a Vác-Gyöngyös-Miskolc-Sárospatak vonalat is szerette volna megszerezni, a döntéshozók kisebb-nagyobb módosításokkal a karácsonykor megállapított demarkációs vonalat véglegesítették államhatárként.

A végleges döntést aláírt trianoni béke értelmében Magyarország 11 vármegyéjének (Árva, Liptó, Turóc, Szepes, Sáros, Trencsén, Ung, Pozsony, Nyitra, Bars és Zólyom) teljes területe, további 11-nek (Esztergom, Győr, Komárom, Hont, Nógrád, Gömör, Zemplén, Ugocsa, Máramaros, Abaúj-Torna és Bereg) kisebb-nagyobb részei kerültek a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Ezen a területen 2,5 millió lakos élt, ebből 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű. A Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt. A Szlovákiába került magyarság döntő része a szlovák-magyar határ mentén Pozsonytól Nagykaposig húzódó összefüggő sávban élt, de jelentős számú volt a magyarok száma a Felvidék szlovák többségű megyéinek városaiban is, például Besztercebányán, Trencsénben, Eperjesen, Késmárkon.

A váratlanul új állami keretek közé kényszerült felvidéki magyarság megdöbbenve vette tudomásul az eseményeket. A bénultságot azonban fokozatosan a tiltakozás hangja váltotta fel. Érsekújvár környékén a januárban bevonuló cseh csapatokat népfelkelők próbálták feltartóztatni. Február elején a vasutasok és postások kezdtek egész Szlovákiára kiterjedő sztrájkba, amit a hatalom Csehországból ide vezényelt vasutasok segítségével tudott csak letörni. A legjelentősebb tiltakozó akcióra 1919. február 12-én Pozsonyban került sor. A város megszállása ellen tiltakozó hatalmas tömeg a Vásár térre vonult fel, a hatóságok azonban sortűzzel fogadták őket. A brutális rendőri beavatkozásnak 7 halálos áldozata és 23 sebesültje volt. A következő hetekben Szlovákia szinte minden magyar többségű városában sor került tiltakozó megmozdulásra, így például március 15-én Kassán.

Habár a csehszlovák hatalomnak fokozatosan sikerült megszilárdítania pozícióit, a magyar lakosság továbbra is átmenetinek tartotta az idegen uralmat. Sokan abban bíztak, hogy Felső-Szilézia vagy Karinthia példájára a vitatott területek hovatartozásáról népszavazás dönthet majd, amelynek nyilvánvaló lett volna a végeredménye. Azt, hogy a többség a cseh uralmat csupán átmeneti helyzetnek tartotta, az állami alkalmazottak példája is bizonyította. Az újonnan megalkotott csehszlovák törvények ugyanis állami hűségeskü letételét követelték meg tőlük. Erre azonban csupán elenyésző részük volt hajlandó. A Szlovákia igazgatásával megbízott minisztérium ezrével bocsátotta el állásukból a megalkuvásra nem hajlandó magyarokat, majd erőszakkal kiüldözte őket Csehszlovákia területéről. A magyar vasutasok, hivatalnokok, tanítók stb. elüldözésével az impériumváltást követő első hónapokban mintegy 100 ezerrel csökkent a „szlovenszkói” magyarok száma.

A Felvidék hovatartozását illetően tovább éltette a bizonytalanságot a Csehszlovákia és a Magyar Tanácsköztársaság között 1919 tavaszán kirobbant fegyveres konfliktus. A cseh csapatok intervenciója nyomán megindult ellentámadás során a Vörös Hadsereg ugyanis visszafoglalta a Szlovákiába került magyar területek döntő többségét, sőt keleten a lengyel határig hatolt. Az antant azonban visszavonulásra kényszerítette a magyar katonaságot, így a kisebbségbe került magyarságnak fokozatosan bele kellett nyugodnia sorsába.

Az új körülmények közé került magyarság számára a legnehezebb próbatételt az anyanyelve ellen azonnal meginduló támadások jelentették. Csehszlovákia 1919 szeptemberében aláírta a békekonferencia keretén belül Saint-Germainben megkötött nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, amely biztosította a kisebbségi lakosok törvény előtti egyenlőségét, szabad anyanyelvhasználatát, anyanyelvű iskoláztatásának jogát. A sokszor homályos megfogalmazás azonban lehetővé tette a kerettörvény különféle értelmezését. A saint-germaini szerződés szolgált alapul a csehszlovák nyelvtörvény megfogalmazásához is (1921), amely a kisebbségi lakosság számarányától tette függővé az anyanyelvi jogok gyakorlását. A közigazgatás átszervezései során azonban a szlovákiai járások határát eleve úgy alakították ki, hogy minél kevesebb olyan járás legyen, ahol a magyar lakosság aránya eléri a törvény által megkövetelt 20%-ot. A törvények és a gyakorlat között óriási űr tátongott, s az állami hivatalok a csehszlovák politikai vezetés hallgatólagos támogatásával nap mint nap megsértették a magyarság nyelvhasználati jogait. A magyar nyelv ellen indult támadások elsősorban az egységes magyar tömbön kívül élőket érintették, de a türelmetlen szlovákosítás a színmagyar vidékeken is teret nyert. Az olyan jelentékeny, de már kisebbségbe került magyarságú városokban, mint Zólyom, Ruttka, Rózsahegy, de még az akkor szinte színmagyar Léván is falragaszokkal, fenyegető akciókkal próbálták száműzni a magyar nyelvet a hivatalokból, a munkahelyekről, az utcáról. A vasúti alkalmazottaknak országos körrendelet tiltotta, hogy egymás között magyarul beszéljenek, de például a Gömör vármegyei Nagyrőcei járás szolgabírája a magyar nyelvű énekeket tiltotta ki járása területéről 1922 augusztusában megfogalmazott hirdetményében.

A sokszor durva szlovákosítási hadjárat azonban nem csak nyelvi jogaiban sértette a magyarságot. Az új hatalom emberei igyekeztek minden nyomát eltüntetni a régvolt világnak. Ennek a gyalázatos hadjáratnak nemcsak a különböző utcai feliratok, utcanévtáblák estek áldozatul, de a magyar jellegű emlékművek, szobrok is. Ledöntötték többek között a dévényi és a Zobor-hegyi millenniumi emlékművet, Fadrusz János híres alkotását, a pozsonyi Mária Terézia-szobrot.

A szlovákosítási hullám természetesen nem kímélte az egyházakat és az iskolákat sem. Az új hatalom útját bezárt vagy elszlovákosított általános és középiskolák szegélyezték. Egyik pillanatról a másikra számolták fel a rozsnyói és a lévai gimnáziumot, az eperjesi jogakadémiát és a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet. Az itt oktató kiváló tanári kar nagyobb része az egyetemmel együtt Pécsre került ugyan, de a szlovákiai magyarságnak a mai napig sincs saját felsőoktatási intézménye. Színmagyar városokban alakultak szlovák nyelvű polgári iskolák (Dunaszerdahelyen, Szepsiben), amelyek magyar iskola hiányában a szlovákosítás fontos eszközeivé váltak. A magyar iskolák leggyorsabban a szlovák többségű területeken szűntek meg. Az itt élő magyar lakosság az anyanyelvű művelődés és oktatás hiányában gyorsan az asszimiláció útjára lépett. A valaha vegyes nyelvű és kultúrájú városok, mint Trencsén, Nyitra, Késmárk, Besztercebánya egynyelvűvé szürkültek, ahol az uralkodó szlovák nyelv mellett a magyar csupán néhány család konyhanyelvévé degradálódott.

A Monarchia romjain megalakult utódállamok közül Csehszlovákiában érvényesültek leginkább a polgári demokratikus jogok, amelyben nem kis szerepe volt az 1935-ig az ország élén álló Masaryk elnöknek. A francia és az amerikai mintára megalkotott kerettörvények biztosították a kisebbségek politikai életbe való bekapcsolódását. A demokratikus keretek azonban nem tudták elfedni a nemzeti és nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, Szlovákia (ezen elsősorban a szintén kisebbséget alkotó szlovákságot kell érteni) és Kárpátalja autonómiájának és a nemzeti kisebbségek helyzetének megoldatlan problémáját.

Az ezeréves haza felbomlása és a hatalomváltás váratlanul érte a Csehszlovákiába került magyarságot. Részben a bizonytalanságnak, részben a Szlovákia területére meghirdetett rendkívüli állapotnak és katonai diktatúrának tudható be, hogy a magyarság politikai önszerveződése csupán a háború befejezése után egy évvel, 1919 végén kezdődött meg. A korábbi pártstruktúra a Monarchia felbomlásával szétesett, így a politikai intézményrendszer kiépítését az alapokról kellett kezdeni. A pártszervezkedést az 1920 elejére meghirdetett nemzetgyűlési választások gyorsították fel. A világnézeti és osztályalapokon szerveződő magyar pártok közül elsősorban a Magyar és Német Szociáldemokrata Párt, a keresztényszocializmus eszméire építő Országos Keresztényszocialista Párt és a kisgazda és paraszti rétegeket tömörítő Országos Magyar Kisgazdapárt emelkedett ki.

A keresztényszocialisták szervezkedése már 1919 őszén megkezdődött, és a formálódó párt alapeszméjévé a nemzeti tolerancia vált. Ennek jegyében fordult a Felvidék valamennyi őslakosához, magyarokhoz, németekhez, szlovákokhoz, ruténokhoz, hirdetett harcot a betolakodó csehek és a bolsevizmus ellen. A keresztényszocialista csoportok helyi szintű megszervezése után a párt 1920. március 23-án tartotta meg első kongresszusát Pozsonyban. Az Országos Keresztényszocialista Párt első elnökévé Lelley Jenő nyitrai ügyvédet választották.

A keresztényszocialistákhoz képest kis késéssel indult meg a kisgazdák szervezkedése. A volt Nagyatádi Szabó-féle párt helyi szervezeteire és a gazdakörökre építkező párt két központja Rimaszombat és Komárom volt. Az új hivatalos nevén Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt elsősorban a parasztság érdekvédelmére helyezte a hangsúlyt, de programjában a keresztényszocialistáktól eltérően, nyíltabban fogalmazta meg a magyarság nemzeti jogainak védelmét. A párt elnökévé Szent-Ivány József bejei földbirtokost választották.

A fentebb említett pártok közül egyedül a szociáldemokraták rendelkeztek a kezdetektől szervezett tagsággal, hiszen a fordulat előtt a Magyar Szociáldemokrata Párt erős pozíciókkal bírt a Felvidék nagyobb városaiban. Mivel azonban a szlovák szociáldemokrácia nemzeti alapon egységre lépett a cseh szociáldemokráciával, a főleg Pozsony és Kassa munkásságát tömörítő magyar és német alapszervezetek megalakították a Magyar és Német Szociáldemokrata Pártot.

Az 1920 áprilisában megtartott első parlamenti választásokon ez a három párt képviselte a „szlovenszkói” magyarságot. A választások előtti időszakban ugyan felmerült a választási bojkott elképzelése is - elsősorban a folyamatos nemzeti sérelmek és a még alá nem írt békeszerződés következtében meglévő bizonytalan jogi helyzet miatt -, végül azonban a magyar politikusok a részvétel mellett döntöttek. A hatalom mindent megtett, hogy a magyar pártok szereplése sikertelen legyen. Már a választási törvény is ezt szolgálta, hiszen míg a tisztán szlovák választási kerületekben csupán 18-20 ezer szavazat kellett egy képviselői mandátumhoz, addig a magyar jellegű érsekújvári és kassai választókerületben 27 ezer szavazatra volt szükség. Szintén a magyar szavazók megtévesztését szolgálta az, hogy egy „álmagyar” párt is elindult a választásokon Magyar Nemzeti Párt néven. Ez azért volt feltűnő, mert a hatóságok korábban elutasították egy ugyanilyen nevű magyar párt bejegyzését. A megtévesztő akció azonban sikertelen volt, hiszen a csupán nevében magyar párt csúfos kudarcot vallott, miközben a magyarság érdekeit szolgáló pártok jól szerepeltek. A nemzetgyűlés alsóházába 8 képviselőt, míg a felsőházba 3 szenátort juttatott a három magyar párt. Mivel 2 magyar képviselő a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt listáján is bekerült, így összesen 13-an képviselték a magyarságot a nemzetgyűlésben.

A hatékony parlamenti munka sem tudta azonban felszámolni, a magyarság elleni sérelmeket. A napi politika egyre inkább bebizonyította, hogy a csehszlovák vezetés nem gondolta komolyan a kisebbség jogainak betartására tett ígéreteit. A szlovákiai magyarság szempontjából leginkább károsnak a zsellértörvény és a földbirtoktörvény bizonyult. A zsellértörvény alapján kis- és középbirtokos magyar parasztok sorát fosztották meg korábban bérbe adott földjeitől, s juttatták azt a zsellérszerződést kötött bérlők tulajdonába. A törvény értelmében a szlovák földmunkások gyakran nagyobb birtokhoz jutottak, mint korábbi kenyéradó gazdáik.

Az igazi érvágást azonban a földreform jelentette a magyarság birtokviszonyain. Az első világháborút követő politikai-társadalmi mozgások szinte valamennyi közép-európai államban magukkal vonták a birtokviszonyok rendezését. A viszonylag radikális csehszlovák földreformnak azonban a szociális irányultsága mellett nem titkoltan nemzeti célja is volt. „Szlovákia déli határainak biztosságossá tétele megköveteli a föld átruházását - azonban nemcsak az apró parcellázásra szánt földét, hanem lehettőleg az összesét - a nemzeti és állami szempontból megbízható lojális tulajdonosok birtokába” - nyilatkozta az Állami Földhivatal későbbi elnöke a földreformmal kapcsolatban. Gondolata érthető volt mindenki számára, a megbízhatatlan magyaroktól a megbízható szlovákok kezébe kell átjátszani a földet. A földreform értelmében a 150 hektárnál nagyobb birtokok kerültek lefoglalásra és szétosztásra. Szlovákia domborzati viszonyai miatt ezek nagy része a déli területeken volt, így a magyarlakta területeknek egyharmada, több mint 300 ezer hektár esett a törvény hatása alá. A parcellázás során azonban csak a felosztott terület 20%-át kapták az itt lakó magyarok, a földek nagy részét nemzeti- és párthűség alapján szlovákok és csehek kapták. A földreform lehetőséget teremtett az egységes magyar nyelvterület megbontására is. A tervek szerint mintegy 150-200 szláv telepes falut szándékoztak a magyar vidékeken alapítani mintegy 100 ezer kolonista család áttelepítésével. Ez a terv ugyan teljes mértékben nem valósult meg, de így is kolóniák sora, körülbelül 100 új telepes község jött létre a korábban színmagyar vidékeken. A morva és szlovák kolonisták számára a legjobb minőségű földterületeket hasították ki, és számos kedvezményt kaptak, hogy megmaradjanak a számukra idegen környezetben. Kedvező hiteleket kaptak, állami pénzeken iskolákat, templomot, középületeket emeltek számukra. Gazdagságukkal hivalkodva próbálták magukhoz csábítani a környező magyarságot, s mint a kor egyik legjobb faluszakértője, Jócsik Lajos írta: „… a gazdagodó telepes községekkel szegény és rongyos magyar falvak néztek farkasszemet, de az indulatok kirobbanására vigyázott a jegyző csendőreivel.”

A sérelmek további forrását a hosszú éveken át megoldatlan állampolgársági kérdés okozta. A törvények ugyanis az automatikus jog helyett különféle feltételekhez kötötték a csehszlovák állampolgárság megszerzését. Ezzel visszaélve, a hivatalok tízezreknek keserítették meg az életét, s mondvacsinált indokokkal utasítottak ki ezreket az országból. Rendezetlen állampolgársága miatt fosztották meg képviselői mandátumától, majd utasították ki az országból Tobler János keresztényszocialista képviselőt, de el kellett hagynia az országot a Sarló mozgalom egyik vezéralakjának, Balogh Edgárnak is.

A felsorolt tények következtében a magyar pártok a két háború között sérelmi politikát folytattak. Panaszaikkal azonban nemcsak a prágai és pozsonyi hivatalokhoz fordultak, hanem a budapesti kormánykörökhöz és a Népszövetséghez is. E politika eredményessége a magyar pártok együttműködésétől is függött.

Kezdetben azonban nem volt túl jó a viszony a keresztényszocialisták és a kisgazdák között. Keresztényszocialista részről többször is elhangzott, hogy csupán ők jogosultak arra, hogy a felvidéki magyarság érdekeit képviseljék. Idővel azonban kénytelenek voltak elismerni a kisgazdák sikereit, akik a másik párt erősen katolikus jellege miatt, főként a magyar reformátusság körében váltak népszerűvé. Az ellenzékben politizáló magyar és német pártok együttműködését segítette elő a Szlovenszkói és Ruszinszkói Ellenzéki Pártok Közös Központi Bizottságának a létrehozása 1920 decemberében. A pártközi alakulat ugyan követelte Szlovákia autonómiájának elismerését és a törvényes jogrend biztosítását, de sem közös programot, sem hatékony együttműködést nem tudott teremteni. Gyakorlati szempontból hatékonyabban működött a szövetkezett pártok Központi Irodája, amely 1922-ben alakult meg. A losonci székhelyű iroda az ellenzéki képviselők segítségével próbálta orvosolni a magyar és német kisebbségen esett sérelmeket. Az iroda vezetője Petrogalli Oszkár besztercebányai ügyvéd volt. Szintén a közös politizálást segítette elő a magyar ellenzéki pártok közös sajtóorgánumának, a Prágai Magyar Hírlapnak az elindítása. Az 1922. június 1-jétől megjelenő napilap az első köztársaság megszűnéséig a magyar kisebbség legfontosabb politikai fóruma volt.

A budapesti kormánykörök szintén a két párt együttműködésében, sőt egyesülésében látták a megoldást. Erre először 1925-ben történt kísérlet, amikor a kisgazdák elnöke, Szent-Ivány József állt az egyesülést szorgalmazók élére, s pártjából és a Ruszinszkói Jogpárt híveiből létrehozta az összmagyar mozgalomnak szánt Magyar Nemzeti Pártot. A keresztényszocialisták azonban elutasították a kezdeményezést, s így továbbra is kétpárti jellegű maradt a magyar politizálás. Ha Budapestnek az egyesítést nem is sikerült elérnie, legalább a választási együttműködésre próbálta rábírni a pártvezetőket. Szent-Ivány József és az Országos Keresztényszocialista Párt új elnöke, Szüllő Géza azonban nem tudtak megegyezni, s így az 1925-ös választásokon külön listán indult a két párt. Sikeresebben a Magyar Nemzeti Párt szerepelt, amely 5 képviselői és 3 szenátori mandátumot szerzett, míg a keresztényszocialistáknak 4 képviselői és 2 szenátori hely jutott. A szorosabb együttműködés hiánya eltérő pártstratégiát takart. A keresztényszocialisták továbbra is merev ellenzéki pozícióból politizáltak, míg a nemzeti párt a jobboldali-polgári német pártokkal együttműködve reálpolitikát igyekezett folytatni. Ezzel tulajdonképpen a kisebbségi német politizálás modelljét követték, akiknek pártjai részben ellenzékből, részben aktivista eszközökkel élve próbálták érdekeiket érvényesíteni. A kormánypártokkal folytatott tárgyalások azonban eredményt nem hoztak, mindössze az eddig hontalan magyarok állampolgárságát rendező ún. lex Derer törvényt sikerült a parlamentben megszavazni. Így a csehországi német pártok egy részével szemben, amelyek a 30-as évek végéig folytatták az aktivista politikát, a Magyar Nemzeti Párt hamarosan szakított ezzel a stratégiával.

Természetesen a „két nagy” mellett más pártok is küzdöttek a szlovákiai magyar lakosság szavazataiért. Jelentőségük azonban csekély volt. Közülük a városi magyar zsidó értelmiséget és liberális polgárságot megszólító Szlovenszkói Polgári Párt és a kisgazdákkal végig jó kapcsolatot ápoló Magyar Jogpárt érdemel említést. Ez utóbbi azonban 1925-ben beolvadt a megalakuló Magyar Nemzeti Pártba.

Az eddig említett pártalakulatoktól eltérően, kormánypárti jellege volt a Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földmívesek Szövetsége elnevezésű pártnak. A legjelentősebb csehszlovák párt, az Agrárpárt vezetőjének Milan Hodžának a kezdeményezésére létrehozott magyar párt tagjai a csehszlovák állam elkötelezett híveinek vallották magukat. A kisebbségi jogokat oly sokszor megsértő kormányhoz lojális mozgalomnak azonban jelentősebb bázisa sohasem volt a magyarság körében, így a párt csupán kirakatszerepet tudott betölteni.

Habár nem tartozott a magyar politikai szubjektumok közé, mégis ide kívánkozik a Szepesi Német Párt említése. Ennek a német kisebbség joginak védelmét felvállaló pártnak a tagbázisát a magyar érzelmű szepességi német polgárság alkotta, és a párt végig a magyar pártok szövetségeseként működött.

A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után nemcsak a politikai, hanem a gazdasági hatalom is az uralkodó nemzet kezébe került. Az ipart nacionalizálták, a földreformmal pedig a mezőgazdaság birtokviszonyait változtatták meg. A földreform negatív hatásait próbálta ellensúlyozni a magyar szövetkezeti mozgalom megszervezése. A Szlovákiában és Kárpátalján működő több száz különféle magyar szövetkezet közül a galántai székhelyű Hanza szövetkezeti áruközpont volt a legjelentősebb, hatásköre azonban csupán a magyar régió nyugati területeire terjedt ki, Pozsonytól az Ipoly-völgyéig. Tevékenységében a magyarországi Hangya mozgalom hagyományaira épített, miközben szoros kapcsolatokat ápolt a Felvidék magyar pártjaival.

A 20-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovákiai magyarság annak ellenére, hogy sikeresen építette ki pártstruktúráját, gazdasági és kulturális intézményrendszerét, súlyos veszteségeket szenvedett. A népszámlálás adatai szerint az 1921-ben kimutatott 650 ezer magyar helyett 1930-ban csupán 592 ezer magyar élt a mai Szlovákia területén. Ez az adat még akkor is figyelmeztető, ha tudjuk, hogy a korabeli csehszlovákiai népszámlálások hitelessége megkérdőjelezhető. Különösen riasztó volt a magyarság fogyása a szlovák többségű területeken, s korábban magyar vagy magyar-német jellegű városok váltak ekkorra szinte teljes egészében szlovákká. A kedvezőtlen adatokhoz hozzájárult a magyar nyelvű és kultúrájú zsidóság zsidó nemzetiségűként való regisztrálása is. Erre a színtisztán magyar nyelvű Dunaszerdahely példája a legjobb bizonyíték. Az ott élő zsidóság nagy része zsidó nemzetiségűnek vallotta magát, így a városban a népszámlálás adatai szerint a magyarok részarány 50% alá esett. A magyarság statisztikai fogyása a nyelvtörvényben megállapított 20%-os küszöb miatt kapott jelentőséget. Az 1930-as népszámlálás adatai alapján szüntették meg a kétnyelvűség gyakorlatát a Felvidék két centrumában, Pozsonyban és Kassán, ahol a magyar lakosság arányszáma 20% alá esett. Megtörtént azonban az is, hogy a hatóságok települések ide-oda csatolásával, a járáshatárok elmozdításával érték el azt, hogy bizonyos járásokban megszüntethessék a magyar nyelv használatát. Ez történt többek között a Pozsonyi, Kassai vagy a Nyitrai járás esetében.

A két háború közötti időszakban a Csehszlovákiát is elérő nagy gazdasági válság jelent korszakhatárt. A válság idején kibontakozó munkanélküliség és szociális elégedetlenség kísérőjelenségeként egész Európában megerősödtek a szélsőséges politikai irányzatok, a kommunizmus és fasizmus. Hitler hatalomra jutásával egyre nyilvánvalóbbá vált a versailles-i békerendszer gyengesége, és az, hogy Franciaország nem képes garantálni Csehszlovákia biztonságát. A csehszlovák politika is mindinkább aszerint kezdett polarizálódni, hogy az egyes politikai erők hogyan viszonyultak az ország egységéhez. Csehországban megerősödött és komoly tényezővé vált a Hitler befolyása alatt álló Szudétanémet Párt, míg Szlovákiában az autonómiáért küzdő Hlinka-féle Néppárt. A fokozatosan radikalizálódó szlovák társadalomban egyre erősebb hang-hangsúlyt kapott a csehellenesség.

A baloldali eszmék népszerűsége az ellenzéki magyar pártok számára is gondot okozott, hiszen Dél-Szlovákia agrárnépessége között is egyre nagyobb teret hódított a kommunista mozgalom.

A megváltozott nemzetközi erőviszonyok felerősítették a magyarországi revizionista törekvéseket. Ebben a helyzetben felértékelődött a szlovákiai magyar kisebbség szerepe és politikai magatartása. A döntő többség számára továbbra is meghatározó maradt az ellenzéki magatartás, s egyre határozottabbá vált a magyarlakta területek sorsának újrarendezése iránti igény. Ezzel szemben a csehszlovák politikát támogató aktivista politika a magyarság körében nem honosodott meg. Csupán a kormánypártok listáján induló egy-egy politikus képviselte ezt a fajta közéleti magatartást. Bizonyosfajta átalakuláson mentek keresztül az ellenzéki magyar pártok is, amelynek okait elsősorban a körülmények megváltozásában, másrészt egy új politikus nemzedék színre lépésében kell keresni. Az Országos Keresztényszocialista Párton belüli változások legfontosabb eredménye a csupán 31 éves nyitraújlaki földbirtokos, Esterházy János pártelnökké való megválasztása volt. Az Esterházyak grófi ágából származó politikus hamarosan a szlovenszkói magyar politika meghatározó szereplőjévé nőtte ki magát. Generációváltásra került sor a Magyar Nemzeti Párton belül is. Szent-Ivány József ugyan továbbra is megmaradt pártelnöknek, az ügyvezetői elnöki tisztségbe viszont a fiatal Jaross Andor került. A megújuló Nemzeti Párt elsősorban a fiatalság és a munkások körében igyekezett újabb választókat szerezni. Ifjúsági szakosztályai Fiatal Magyarok Munkacsoportja néven országosan megszerveződtek.

A magyar pártok aktivizálódására a hatalom a kemény kéz politikájával próbált válaszolni. Napirenden voltak a házkutatások, tiltó rendeletek, s a Prágai Magyar Hírlap időszakos betiltása is egyre gyakoribbá vált. A szlovákiai magyar politizálás azonban továbbra is megmaradt a törvényes keretek között, s elutasított mindenféle szélsőséget.

A 30-as évek második felében felértékelődött a kisebbségi pártok szerepe Csehszlovákiában. Az 1935-ös választásokon a legtöbb szavazatot a németek egységét megteremtő Szudétanémet Párt szerezte, de jól szerepeltek a Szepesi Német Párttal együtt fellépő magyar erők is. A megváltozott erőviszonyokat jelezte az is, hogy a korábban magyarellenességéről híres Beneš nemcsak a trianoni határok hibáit ismerte el, hanem az 1935-ös köztársasági elnöki választások idején a magyar pártok támogatását kérte. Az elnökválasztásból végül győztesen kikerülő Beneš a támogatás fejében a magyar kisebbség sérelmeinek orvoslását ígérte.

A nemzetközi helyzet és a csehszlovák politikában bekövetkező változások újból időszerűvé tették a két ellenzéki magyar párt egyesülését. Ezt szorgalmazták a magyarországi kormánykörök, de a szlovenszkói magyar társadalom is. A pártegység konkrét ötlete ezúttal is a Magyar Nemzeti Párt köreiből származott, akik 1936 januárjában a Prágai Magyar Hírlapban megjelentetett felhívásban tették meg ajánlatukat az Országos Keresztényszocialista Párt felé. A keresztényszocialisták azonban megosztottak voltak ebben a kérdésben, így csupán hosszabb egyeztetés után sikerült a pártegyesítés tervéről megegyezni.

Az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt - rövidebb nevén az Egyesült Magyar Párt - megalakulására 1936. június 21-én került sor Érsekújvárott. Az egységes magyar párt elnökévé Jaross Andort, ügyvezető elnökévé pedig Esterházy Jánost választották. A párt parlamenti klubjának vezetője Szüllő Géza lett.