|
11.fejezet
Tündibogyó 2008.07.06. 17:13
Először is BÚÉK mindenkinek! Kész az új feji, ami megint jó hosszú szünet után érkezik. Ez a fejezet előkészít néhány jövőbeni történést, és bár talán unalmasnak hathat, azért előrevetít néhány dolgot. Jó olvasást mindenkinek!
11. fejezet
Ron és Harry kicsit feszengve közeledtek a tóparton üldögélő lány felé. Remélték, hogy barátnőjük nem fog neheztelni, amiért nem osztották meg vele is azonnal a híreket, de nem is igazán volt alkalmuk beszélgetni. Lassan odaértek hozzá, és látták a szemében, hogy ő is ugyanolyan kétségekkel van tele, mint ők maguk.
- Hogy vagy, Hermione? – kérdezte Harry kedvesen, ahogy leültek Hermione mellé.
- Jól, köszönöm – felelte a lány kicsit megkönnyebbülve a hangnemtől.
- Sokat agyaltunk rajtatok Ronnal – folytatta Harry, miközben Draco is odaért, és a fiúk a kérdő tekintetet látva intettek neki, hogy maradhat. Leült melléjük, és ő is Harry szavaira figyelt. – Én arra jutottam, hogy ez várható volt.
- Akkor nem fogtok ránk haragudni? – kérdezte a lány óvatosan.
- Nem, nem fogunk. Nem repesünk az örömtől, de mindketten úgy gondoljuk, hogy a barátságunk van olyan erős, hogy ne álljon közénk az, hogy ki kivel jár.
- Én is így gondoltam, ezért is mertem elétek állni a bejelentéssel – bólintott Hermione.
- Hermione – szólalt meg Ron –, tudom, hogy az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Bár ez most nagyon közhelyesnek hangzik, mégis igaz. Annál is inkább, mert saját magamon is ezt tapasztalom.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte gyanakodva a lány. Attól tartott, hogy most barátja közölni fogja vele, hogy szerelmes belé.
- Mint tudod – kezdte Ron kissé elpirulva –, nem olyan régen én is többet éreztem irántad, mint barátságot. Két hónappal ezelőtt még meg tudtam volna átkozni bárkit, aki a közeledbe merészkedik. Aztán amikor elkezdődött az iskola, és kevesebbet találkoztunk valami megváltozott. Az őrjáratok során, meg úgy egyébként is sokat beszélgettem valakivel, aki egyre jobban megtetszett nekem.
Hermione félelmei kíváncsiságba csaptak át, ahogy nehezen kiszedte barátjából a titkot.
- Ki az? – kérdezte egyre izgatottabban.
- Padma… – felelte most már teljesen elvörösödve a fiú.
- Nahát! – nézett rá Hermione meglepetten.
- Igen – bólogatott a fiú. – Miután a fürdőben buliztunk, rájöttem, hogy egyre jobban kedvelem őt. Sőt. Azt hiszem, szeretem…
- Ron, ez nagyszerű! – lelkesedett mosolyogva barátnője. – És ő tudja már?
- Igen – felelte Ron. - Amikor megkértem, hogy táncoljon velem, utána következő őrjáraton… nos… hát, megcsókoltam. – A fiú arca skarlátszínt öltött, de mosolyogva nézett barátaira.
- Ne pirulj már, Ron – bökte oldalba Harry vigyorogva, mire az inzultált is elvigyorodott.
- Szerinted direkt csinálom? – kérdezte a szemüveges fiútól. – Nekem se öröm, de ez van…
- Szóval akkor ő is így érez, mint te? – faggatta tovább Hermione.
- Azt hiszem, igen. Megkértem, hogy járna-e velem – bökte ki Ron.
- Mit válaszolt?
- Igent mondott – felelte most már mosolyogva.
- Jaj, Ron – ölelte meg Hermione –, én úgy örülök!
- Köszi, én is! – vigyorgott barátja.
- De akkor miért voltál olyan, amikor megmondtuk, hogy együtt járunk Dracóval? – kérdezte értetlen arccal a lány.
- Nos, azt hiszem, hirtelen felcsaptak bennem a régi érzelmek – vont vállat a kérdezett. – De aztán rájöttem, hogy te boldog vagy, és nekem el kell fogadnom, mert tudom, hogy te sem próbálnál meg lebeszélni arról a lányról, akit szeretek, bárki legyen is az. Nem azzal éltetem a barátságunkat, hogy a saját nézeteimet próbálom beláttatni veled, hanem azzal, hogy veled nevetek, sírok, harcolok, ha kell.
- Oh, Ron… – ölelte át ismét Hermione meghatottan. – El se hiszed, mennyit jelent ez nekem!
- Tudom – simogatta meg a lány hátát Ron szeretettel. – Pont annyit, amennyit nekem.
- És erre mind magadról jöttél rá? – kérdezte Hermione felvont szemöldökkel. Ismerte barátját, és tudta, hogy nehezen fogad el bizonyos dolgokat.
- Részben… azért Harry és Padma is sokat segítettek – ismerte be mosolyogva.
- Bizony – vette át Harry a szót. – És ha már a nagy vallomásoknál tartunk, elmondanám, hogy hasonlóan jártam, mint ti.
- Azaz? Ki a szerencsés? – kérdezte Hermione a fiúra nézve, és már meg sem lepődött. Úgy tűnt, ez a nap a titkok felfedésének a napja…
- Hannah Abott – vigyorgott a fiú.
- Akkor ezért hívtad meg olyan hirtelen, hogy táncoljon veled! – vigyorodott el cinkosan Hermione.
- Pontosan. De te nem akarsz mondani semmit? – fordult most Dracóhoz, aki eddig csak csendben hallgatott. – Miért hallgatsz ilyen elmélyülten?
- Tudjátok, ezért mindig is irigyeltelek benneteket – felelte némi gondolkodás után a fiú, majd látva az értetlen tekinteteket, magyarázni kezdett. – Ezért a barátságért. Bármi is történjen valakivel közületek, a másik kettő kérdések nélkül odaáll mellé, és vele tart. Biztosítjátok egymást, hogy a köztetek lévő kapocs erősebb mindennél. Nekem ilyenben soha nem volt részem, és éppen ezért nem tudtam megérteni, hogy hogyan is működhet ez nálatok évek óta. Az elmúlt néhány percben megkaptam a választ.
- Igen, így van – felelte Harry. – Most már látod te is, hogy miről is szól a barátság. Sajnálom, hogy neked ez nem adatott meg. De hát barátokat soha nem késő szerezni. Milyen lehetetlennek képzelted valamikor, hogy pont Hermione lesz a barátnőd, és most tessék. Vagy azt gondoltad volna bármikor, hogy mi így négyen itt fogunk ülni és békésen beszélgetünk? Lassan mások is be fogják látni, úgy, mint te is és Pansy is, hogy buta dolog valakit olyan dolgok miatt elítélni, amiről a legkevésbé sem tehet.
- Harry nem tehet arról, hogy a szülei meghaltak, és hogy Voldemort megtámadta – szólt szelíd hangon Hermione. – Ron sem tehet arról, hogy olyanok a körülményei, amilyenek. És én sem tehetek arról, hogy a szüleim muglik, mint ahogy arról sem, hogy varázserőm van. Neked sem volt befolyásod arra, hogy abba a családba szüless, ahová. Lehettél volna akár kvibli is, mint ahogy Ron is vagy Harry, vagy bárki. Te már beláttad, hogy ezeket nem mi kértük magunknak, egyszerűen csak kaptuk a dolgokat. Az a cél, hogy ezt mások is lássák, és megértsék.
- Hála a szüleimnek – mondta Draco -, sokáig nem éreztem szükségét, hogy barátaim legyenek. Persze mindig voltak körülöttem ilyen-olyan emberek, de valljuk be, hogy Crak és Monstro nem azok a személyek, akik egy ilyen tartalmas és egymást segítő barátságra alkalmasak. Velük nem lehet komoly dolgokról beszélni, csak az evés és az ivás létezik számukra. Sokszor láttam, hogy ha valamelyikőtök bajban van, segítségre szorul, akkor máris mentek. Olykor felmerült bennem a kérdés, hogy értem megtenné-e valaki, vagy én kiért tenném meg. Sajnos, eddig nem találtam olyan személyt, aki bármelyik kategóriába beletartozna. Persze, ha apám most látna, nem örülne. Szerinte az ilyen érzelmek a gyengeség jelei. Már régen nem osztom ezt a véleményét. Ezt sem…
- Az ember változik – mondta komolyan Harry –, és a változás iránya nemcsak a környezettől függ, hanem magától az embertől is. Erre te vagy a legjobb példa. És persze most már mi is. Változtál azzal, hogy apád ellen fordultál, ha nem is nyíltan, és mi is változtunk azzal, hogy esélyt adtunk neked arra, hogy megismerjünk, és hogy bebizonyítsd a változásod valódiságát. Változtunk volna akkor is, ha nem adjuk meg neked a lehetőséget, csak más irányba.
- Őszintén szólva nem bánom, hogy ezt az irányt választottátok – mosolyodott el Draco.
- Szerintem ez az egyik dolog, ami minket összetart – szólt Ron. – Elfogadjuk egymás változásait, és persze ezzel valamilyen módon segítjük az irány megválasztását is. Persze ha valamelyikünk valami nagy baromságra készül, akkor ott vagyunk, és igyekszünk megakadályozni, vagy legalábbis felnyitni a szemét valahogy.
- Szóval az a lényeg, hogy elfogadjuk azt, hogy együtt vagytok – mondta Harry, miközben felállt a fűből. – Természetesen ez az állapot csak tőled függ, Draco, de biztosíthatlak, hogy amíg Hermione boldog, és te is rendes vagy, mi nem fogunk akadékoskodni.
- Így van – tette hozzá Ron, és ő is felkelt. – Bármi legyen is, Hermione mindig a barátunk lesz.
- Remélem, egyszer én is elmondhatom majd magamról, hogy vannak barátaim – mondta kicsit keserű hangon Draco. – Igaz barátaim.
- Vannak még csodák, Draco… – szólt Harry egy apró mosoly kíséretében, majd Ronnal a kastély felé vették az irányt.
- Hát ezen is túl vagyunk – sóhajtott Hermione, és Draco vállának dőlt, ahogy távolodó barátait figyelte.
- Igen – bólintott a fiú elgondolkodva.
Harry utolsó mondata igazán felkeltette az érdeklődését. Ő maga mondta ugyanezt neki, amikor büntetőmunkán voltak. Talán Harry arra gondolt, hogy nem tartja lehetetlennek, hogy barátság legyen közöttük?
Sokáig nem tartotta fontosnak, hogy barátai legyenek. Ő, az aranyvérű Malfoy, akire ígéretes karrier várt a halálfalók között? Barátság? Hah… Badarság! Minek kell valakinek barát, ha lehetnek csatlósai, akiket irányíthat? Nincs felelősség, csak a hatalom. Ennek van értelme, és semmi másnak! Gondolta ő.
Aztán minden megváltozott azon a napon, amikor Violet meghalt. Akkor érezte azt életében először, hogy jó lenne, ha lenne valaki mellette, akinek elmondhatja mindazt, amit gondolt, és érzett. Valakinek, aki osztozik fájdalmában, aki ha nem is mond semmit, de meghallgatja, és ott van mellette, csendben. Akkor nem volt senkije, akire rá merte volna bízni féltett titkait. Most újból fordult vele a világ, hiszen itt van Hermione.
Ahogy erre gondolt, megsimogatta kedvesét, aki még mindig hozzádőlve üldögélt, csendben. Tudta, hogy a lány minden titkát, gondolatát meghallgatja, és nem neveti ki, nem gúnyolódik vele. Egyszer azt hallotta, hogy valaki akkor igazán a barátod, ha úgy tudtok egymás mellett ülni csendben, hogy nem érzed úgy, mondanod kéne valamit. Ha a csend nem válik kínossá. És ő nem érezte, hogy beszélnie kellene. Lassan el merte hinni, hogy van egy igaz barátja. Életében először…
***
Megélénkült a forgalom Madam Pomfreynál a gyengélkedőn a következő héten. A griffendéles és mardekáros csapat elszántan készült a közelgő meccsre, így nem voltak ritkák a kisebb sérülések sem. A vacsorák alkalmával az asztalok elég foghíjasak voltak, mivel a csapatok sokszor még sötétedés után is kint voltak edzeni.
Hermione mindig aggódva figyelte az érkezőket, kereste a számára legkedvesebb arcokat, és mindig megkönnyebbült, amikor látta felbukkanni a két Weasleyt, Dracót és Harryt.
Csütörtökön este azonban a szőke üstök nem akart megérkezni a nagyterembe. Aznap este a mardekáros csapat edzett a pályán, és már látott néhány játékost megjelenni, de az ő kedvese még mindig nem volt sehol. Idegesen pillantott a bejárat felé, majd visszakapta a tekintetét asztaltársaira.
Vele szemben most Ron és Padma foglalt helyet; Ron éppen súgott valamit a lány fülébe, mire ő mosolyogva bólintott. Hannah a griffendéles asztal felé nézett, és Hermionénak nem tartott sokáig kitalálni, hogy valószínűleg Harryt figyeli. Ginny és Tony is egymás mellett ültek, és nagyon belemerültek egy beszélgetésbe Ernie-vel és Blaise-zel.
Hermione éppen szedett magának némi rizst és sültet, amikor ismét nyílt a bejárati ajtó, és végre meglátta a közeledő, elgyötört tekintetű fiút. Draco leült az egyetlen szabad helyre ő és Blaise közé. A lány odafordult hozzá, és látta, hogy valami nincs rendben.
- Mi a baj? – kérdezte aggódó hangon. – Fáj valamid?
- Semmi gond – fintorgott a fiú –, csak azt hiszem, rosszul nyúltam a cikesz után, és meghúztam a hátam. De ne aggódj, majd elmúlik – nézett rá kedvesen, mégis fájdalmasan.
- Nem kellene elmenned a gyengélkedőre?
- Eszemben sincs! – szólt a fiú. – Akkor ki se jöhetnék egész hétvégén! Ott kell lennem az edzéseken, és le akarok menni szombaton Roxmortsba veled – felelte halkan.
- Biztos, hogy…
- Igen, kedves, biztos – felelte még mindig halkan.
- Jól van, te tudod – hagyta rá Hermione, és folytatta a vacsorát.
- Átjössz hozzám? – kérdezte a vacsora vége felé szinte suttogva a fiú.
- Átmenjek? – játszott Hermione.
- Ha van kedved…
- Van. Van ötleted?
- Legyen? – kérdezte vigyorogva Draco.
- Legyen – felelte kedvese.
- Jó. Akkor lesz. Vacsi után várlak – fejezte be a beszélgetést, és ő is a tányérja felé fordult.
Hermione hamarabb fejezte be az evést, mint Draco, de még nem hagyta el az asztalt. Úgy döntött, amíg a fiúra vár, elbeszélget a többiekkel. Mióta barátai is elkeltek, már Hannah és Padma is tudtak a kapcsolatukról Dracóval, és nagyon örültek a hírnek. Hannah az első meglepett pillanatok elmúltával vigyorogva közölte, hogy ő bizony sejtette, de nem merte biztosra venni. Természetesen a két lány is megígérte, hogy megtartják a titkot. Ők is fontosnak tartották a házak közötti egység kialakítását, de tudták, hogy a két fiatal komoly bajba juthat, ha illetéktelenek is tudomást szereznek róluk.
Hamarosan Draco is befejezte a vacsorát, majd lassan, mozdulataira vigyázva elindult a szobája felé. Hermione pár perc múlva követte, és már majdnem a szobájánál érte utol kedvesét. Beléptek a helyiségbe, majd a kandalló elé ültek a kanapéra.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.
- Hát, elég kellemetlen, de túlélem – felelte Draco mártír hangon, és kicsit furcsa testtartással ült le a lány mellé.
- Meddig tarthat ez az állapot?
- Nem tudom, néhány napig biztos – mondta bosszúsan. – De remélem, a jövő heti meccsre még tudok majd edzeni.
A lány pár pillanatig fürkészőn nézett rá, majd tekintete szigorúvá vált.
- Jól van – szólt határozottan, és felállt –, gyere.
- Hová? – kérdezte a fiú értetlenül.
- Az ágyhoz – hangzott a tömör válasz.
- Oh! Mire készülsz? – csillant fel pajkosan Draco szeme.
- Majd megtudod. De készülj fel, mert fájni fog.
- Ne ijesztgess! – mondta a fiú, de engedelmesen az ágyhoz ment.
- Vedd le az inged, és feküdj hasra – utasította a lány –, mindjárt visszajövök.
Draco döbbenten követte a lány utasításait, és mire Hermione visszatért, ő már az ágyon hasalt. Kedvese az ágyhoz lépett, és felmászott mellé.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezte gyanakvón.
- Ne félj, utána sokkal jobban fogod magad érezni – felelte, és elővett a zsebéből egy kis fiolát.
- Mi van benne?
- Olaj. Gyógynövényekből készítettem. Még harmadikban találtam a receptet, mikor Harrynek volt egy kis balesete az egyik edzésen, azóta rendszeresen használja, és már Ronnak is készítettem.
- Rám fogod kenni?
- Igen, bár inkább úgy mondanám, hogy bele fogom masszírozni a hátadba.
- Biztos, hogy használ? – aggodalmaskodott Draco.
- Hé! Mi vagyunk a legjobbak bájitaltanból. Nem bízol bennem, hogy helyesen készítettem el?
- Persze, hogy bízom! – biztosította a fiú ártatlanul.
- Helyes. De most már tedd le a fejed, és maradj nyugton – szólt Hermione, majd a fenekére helyezkedett, és öntött az olajból a tenyerébe. Kicsit szétdörzsölte, majd a fiú hátára kente, egyenletesen eloszlatva.
- Melegnek érzem – jött a meglepett hang a párnából.
- Igen, a fahéj miatt – felelte a lány, és lassan masszírozni kezdte kedvese hátát. – Szólj, ha fáj.
- Rendben.
Hermione óvatosan, mégis határozottan kezdett dolgozni először a vállain, majd fokozatosan haladt lefelé. Néha hallott egy-két morgást a párna irányából, de nem hagyta abba. Hüvelykujjaival végiglépkedett Draco gerince mentén oda-vissza. Érezte ujjai alatt a meghúzott izmokat, és finomabb mozdulatokkal kezelte őket. Kedvese néha megrándult, de nem állította le. Lassan ellazította magát, és az első fájdalom elmúltával már élvezni is tudta a lány munkáját.
Olykor érdekes hangokat hallatott, hiszen nem hitte volna, hogy ebbe a törékeny testbe ekkora erő van. Meglepte, ahogyan a lány pontosan megtalálja azokat a pontokat, ahol a kezelésre szükség volt, olyanokat is, ami nem a húzódáshoz tartozott. Érezte, hogy oldódik hátában a sérülés, bizonyára az olaj és a gyakorlott mozdulatok hatására. Hermione többször átdolgozta a problémás területet, majd az egész hátat még néhányszor. Kedvtelve nézegette az izmos hátat, és jóleső érzéssel simított végig rajta néhány gyengébb mozdulat után. Nem talált sem csomókat, sem semmi mást. Fél óra alatt az olaj is beszívódott, és Hermione az utolsó mozdulatokat végezte.
- Na, készen vagy – szólt a lány.
- Már vége? – nézett fel rá Draco.
- Igen, vége.
- Nem lehetne még egy kicsit? – kérdezte legártatlanabb hangját elővéve.
- Ma nem, majd holnap még egyszer bekenlek az olajjal, és hétfőre rendbe is jössz. Maradj még pár percig, én elmegyek kezet mosni. – Hermione ismét elhagyta a szobát. Draco megvárta, míg becsukódott mögötte az ajtó, majd felvette ingét.
A mozdulat közben érezte, hogy nincs olyan kellemetlen érzése, mint mikor fürdés után öltözött. Már ingben akart lenni, mire Hermione visszatér. Néhány perc múlva már be is lépett a szobába, és ő kedvese kezei után nyúlt.
- Köszönöm szépen – súgta Draco, és megcsókolta a lány mindkét kezét.
- Nagyon szívesen – mosolygott Hermione, miközben letelepedtek a kanapéra, és egy kis óráért nyúlt, amit beállított, nehogy lekéssék az őrjáratot.
- Na és, milyen ötleted van ma estére? – kérdezte a fiú karjai közé fészkelődve.
- Nem is tudom. Így már nincs is semmi, mivel a masszázzsal elment az idő, és nemsokára mehetünk az őrjáratra.
- Igaz. Egyébként még tartozol nekem, remélem, tudod! – intette a lány.
- Mivel?
- Rémlik, mintha pár hete nyertünk volna a csajokkal egy játékban, és úgy emlékszem, hogy az a büntetésed, hogy meg kell masszíroznod engem.
- Oh, tényleg! Hogy is felejthettem el?
- Ehhez képest most fordítva történt…
- Bepótolom, ígérem – súgta a fülébe Draco, és apró csókokat lehelt kedvese füle mögé.
Hermionét kirázta a hideg a gyengéd érintésre, de szembefordult a fiúval, minek következtében már rajta feküdt, és az ajkait kereste. Nem kellett sokáig kutatni, Draco mohón csapott le az övére, karjaival szorosabbra fűzte az ölelést, és szenvedélyesen csókolta szerelmét.
A szoba csendjét hamarosan már csak a simogatások hangjai közé keveredett halk sóhajok törték meg. Szinte belevesztek egymásba, és lassan meg is feledkeztek a még esedékes kötelezettségeikről.
Sajnos volt valami, ami elékeztette őket a kellő pillanatban: a beállított ébresztőóra vadul rikoltani kezdett, szétrebbentve őket. Értetlenül néztek egymásra, majd Draco ráborult szerelmére, és kelletlenül kihúzta a kezét a lány blúza alól.
- Az őrjárat – morogta kedvese nyakába, és bosszúsan nyúlt a még mindig visító óra után, hogy elnémítsa. – Francba…
- Jobb, ha megyünk – felelte Hermione, még mindig kicsit kapkodva a levegőt.
- Szedjük rendbe magunkat – javasolta csalódottan a fiú, és egy apró csók után felkelt kedveséről. Sietve húzta be ingét a nadrágba, míg Hermione a blúzát gombolta be, és megigazította szoknyáját. – Nem kéne engedélyezni a lányoknak a szoknya viselését… – nézett csillogó szemekkel Draco.
- Ugyan már, az változtatna valamin? – mosolygott Hermione.
- Igen – vágta rá, majd elképzelte maga előtt kedvesét, amint egy feszes nadrág kiemeli minden szépségét. – Vagy mégsem…
- Ez ám a határozottság – csipkelődött a lány, miközben elhagyták a szobát.
- Jól van, na! Nektek sokkal könnyebb, mint nekünk – felelte a fiú tettetett sértődöttséggel.
Abba kellett hagyniuk egy időre a társalgást, mert az előcsarnokban már várta őket a professzor. Már nem tartott eligazítást, csak útjukra bocsátotta őket. Tony és Ginny eltűntek a nyugati szárnyba vezető lépcsőn, Ron Hannah-val az oldalán indult a keleti szárnyba, Hermione és Draco pedig az alagsor felé ballagtak. Kézenfogva sétálgattak a kihalt folyosókon, amikor a lány rákérdezett kedvese korábbi megjegyzésére.
- Miért is könnyebb nekünk?
- Azért, mert rajtunk nincs semmi különös, ti meg mindenhol gömbölyödtök, meg domborodtok, és a ruháitok is olyanok…
- Milyenek? – kérdezte ártatlan szemekkel Hermione.
- Jaj, tudod te! – forgatta meg a szemét Draco. – Itt szűk és feszes, ott lenge, aztán ez egyik oldalt rövid, a másik hosszú, és akkor is fel van hasítva.
- De miből gondolod, hogy rajtatok nincs semmi különös? – kérdezte érdeklődve a lány.
- Miért? Mi különös lehet rajtunk? Legfeljebb a magasság, meg ilyenek, vagy hogy kövér vagy sovány. Az szinte mindegy, hogy szőke, barna vagy fekete a hajunk.
- Tévedsz, kedvesem – rázta a fejét Hermione, miközben átölelte Dracót.
- Gondolod? Akkor elmesélnéd, hogy rajtunk mit lehet nézni? Tényleg, a lányok mit néznek egy fiún? – kérdezte kíváncsian, miközben ő is átkarolta a lányt, és így folytatták az őrjáratot.
- Hol is kezdjem… – töprengett Hermione. – Például, ha látunk egy fiút, akkor természetesen az arcát és a szemét nézzük meg először. Ez nagyon fontos, mert a szem sok mindent elárul. Aztán mondjuk, megnézzük a kezét, hogy mennyire ápolt, koszos-e, ilyesmi. Az, hogy kövér vagy sovány, az rögtön kiderül, ezt nem fejtegettem. Aztán a testalkat, hogy mennyire izmos, és ha mondjuk, hátulról látunk titeket, akkor meg lehet csodálni, milyen széles vállaitok vannak, keskeny csípő, és hát… valljuk be, azért mi is megnézzük, kinek milyen feneke van. Megnézzük a cipőtöket is, és még persze el lehetne veszni a részletekben, de nagy vonalakban szerintem ennyi.
- Ez komoly? – hüledezett a fiú. – Ti ennyi mindenre figyeltek?
- Persze. Miért, ti csak azt nézitek, kinek mekkora melle van, vagy hogy milyen a feneke?
- Általában igen, de mint mondtad, el lehet veszni a részletekben, és én általánosítok. Gondolom, te is. Azért, remélem, nem veszel engem egy kalap alá azokkal, akiket csak a mellméret érdekel! – Draco már-már sértődni látszott.
- Természetesen, nem – felelte Hermione engesztelő hangon. – Tudom, hogy te nem vagy ilyen.
- Remélem is! – mosolygott a mardekáros, majd megcsókolta szerelmét. – Azért ez érdekes… Kérdezhetek valamit?
- Persze – nézett rá meglepetten Hermione. Nem nagyon szoktak ilyesmire engedélyt kérni egymástól…
- Te mit néztél meg rajtam először?
A griffendéles egy pillanatig csak nézett maga elé, majd ismét kedvesére pillantott.
- Először? Semmit – felelte, majd a döbbent arcot látva felnevetett. – Draco! Tizenegy évesek voltunk, amikor először láttalak, nem voltál túl férfias, ahogyan én sem túl nőies.
- Jól van, akkor másképp kérdezem. Mit láttál meg rajtam? Mi volt az, ami megfogta a tekinteted rajtam idén, ami feltűnt?
- Nem is tudom… – gondolkodott el, majd ajkai mosolyra húzódtak. – A feneked.
- Micsoda? – torpant meg a fiú. – Mikor láttad te az én… Tudom már, a fürdőben, igaz?
Hermione a kaján vigyor láttán kissé elpirult, de aztán hamar összeszedte magát.
- Igen, valóban – bólintott. – De ne kapkodjunk… Ha már témánál vagyunk, beszéljük ki a dolgot alaposan. Elvégre ráérünk, nem? Te mit láttál meg rajtam?
- A lábad… – vallott készségesen Draco. – Illetve, hogy egészen pontos legyek, a bőröd.
- Mikor? – kérdezte azonnal a lány.
- Ugyanott. Amikor vártunk a portré előtt, leültél mellém, és a köntösöd lecsúszott a lábadról. Akkor jött elő az első őrült gondolatom…
- Mi jutott eszedbe? – kérdezte Hermione egyre jobban belemelegedve a témába.
- Az, hogy biztosan finom, puha, hogy milyen jó lenne megérinteni, és hogy ha beérünk, majd megnézlek köntös nélkül – felelte még mindig vigyorogva.
- Draco Malfoy! Te mégis leskelődtél utánam? – Hermione hitetlenkedve nézett a még mindig vigyorgó fiúra, de nem kapott választ.
- Várj, kedvesem, most én jövök, a kérdés ugyanaz!
- Azt, hogy Lunának igaza volt. Még a vonaton mondta, hogy egyre jobban nézel ki. Aztán amikor újra előjöttem, láttam a vízcseppeket a hátadon, ahogy ott álltál egy szál alsóba, akkor azt gondoltam, milyen jól nézel ki. De persze jól le is szidtam magam utána – mondta nevetve.
- Hát, igen – húzta ki magát Draco büszkén, mire Hermione oldalba bökte.
- Csak nem legyél így eltelve magadtól! Tehát? Leskelődtél?
- Még szép! – vágta rá még mindig büszke arccal, bár ez most úgy hatott, mint a kisgyerek, aki először pisilt egyedül a bilibe.
- És? – kérdezte Hermione türelmetlenül megrántva kedvese karját.
- Az volt a szerencse, hogy beugrottál úszni – magyarázta visszaemlékezve a fiú. – Ha még kint maradsz, akkor igencsak meglepődtél volna, ha odamegyek, és megcsókollak. Nem hiszem, hogy így állnánk, illetve sétálnánk itt. Aztán mentem tusolni. Fél óra hideg víz. Ennyi kellett, bár nem volt teljesen hatásos, ezért is szóltam be Ronnak.
- Hát ez igazán szép. Akkor becsaptál – vonta le a következtetést Hermione.
- Muszáj volt, kedvesem, de sem előtte, se az óta nem fordult elő, és nem is fog.
- Ajánlom is! – dorgálta meg szeretettel, és elindultak felfelé az emeletekre. – És mi volt még rád ilyen hatással?
- Miért érdekel ennyire? – sandított rá Draco a szeme sarkából.
- Jaj, a lányoknak ez az egyik kedvenc témájuk, szóval ne kéresd magad. Attól függetlenül, hogy nem tartom magam üresfejű libának, engem is érdekel az ilyesmi. Mi mindig kíváncsiak vagyunk az ilyesmire, és szeretjük hallgatni, hogy mi a szép bennünk – felelte nevetve a griffendéles.
- Jó, akkor most építsem egy kicsit az önbizalmad? – kérdezte, majd egy sóhajjal beleegyezően bólintott. – Ugye tudod, hogy most minden titkomat kiszeded belőlem?
- Nem hinném, de nagyon kíváncsi vagyok, szóval mesélj – sürgette kedvesét.
- Rendben. A következő a parkos eset volt, de azt már meséltem, aztán a medence-parti, na, ott még jobban kész voltam, az volt a mázlim, hogy majdnem végig vízben voltunk. Az a bikini… De a legsúlyosabb esetem az volt, amikor a folyosón megcsókoltalak. Szegény Tony! Ne tudd meg, mit hallgatott tőlem utána! Összefutottunk a folyosón, faggatott, aztán meg kiborultam kicsit, mert nem voltam biztos benned, és ez teljesen kikészített. Aztán amikor az ablakban voltunk, majd amikor a virágokat bűvöltem. Azóta meg egyfolytában érnek a hatások, és annak nincs értelme, hogy az eddigi közös időnket elmeséljem, mert te is ott voltál – fejezte be már a harmadik emeleten állva. – Most mit vigyorogsz ennyire? – kérdezte kedvesétől, akinek fülig ért a szája.
- Semmit! Mindent. Téged. Magamat. Kettőnket.
- Mert ez vicces?
- Dehogy is! Ez nagyon jó – ölelte át szorosan a szobája előtt állva, mivel közben lejárt az őrjárat is.
- Bejössz még? – súgta Draco a fülébe, miközben szorosan átölelte.
- Már nem, ha nem haragszol – rázta a fejét Hermione. – Aludnom kellene, és te is mész holnap edzésre, ha jól tudom, egész délutánra.
- Igen – húzta el a száját a fiú. – Semmi kedvem! Meg a hátam is… nem is fáj! Tényleg használt az olajad.
- Tudom – vont vállat Hermione mosolyogva.
- De még holnap kell egy kezelés – figyelmeztette korábbi ígéretére a lányt.
- Megkapod – sóhajtotta a griffendéles.
- De jó – vigyorgott Draco elégedetten.
- Igen. Nem érzed úgy, hogy kicsit elkényeztetlek?
Draco a mennyezet felé emelte a tekintetét, mint aki gondolkodik a válaszon, aztán újra a lány melegen csillogó, barna szemeibe nézett.
- Nem. Én is elkényeztetlek téged, nem?
- De, persze. Mindketten elkényeztetett fiatalok vagyunk – nevetett Hermione. – Most már megyek. Jó éjszakát.
- Jó éjszakát! – köszönt el Draco is egy csókkal, majd mindketten a szobáikba léptek.
***
Szombat reggel későn ébredtek a diákok, és kábán vánszorogtak le a nagyterembe enni. A csoport már régen elment, csak azok a prefektusok maradtak, akiknek nem kellett szolgálatot teljesíteni a faluban.
Reggeli után a kis társaság elindult a faluba, a többi diák után. Az aznapi szolgálaton Pansy, Ernie, Tony és Ginny vettek részt, hogy segítsék a professzorokat, így Blaise és Susan is csatlakozott hozzájuk.
Fázósan húzták össze magukon a vastag talárokat, a hideg szél néha megcibálta őket, ahogy kiértek a vadkanos kapuhoz. Draco és Hermione, miután elhagyták az iskola területét, megfogták egymás kezét. Itt már nem volt senki, aki előtt titkolózniuk kellett volna. Harry és Hannah szintén kézenfogva ballagtak, míg Ron Padma derekát átkarolva sétált előttük. Megegyeztek, hogy miután körbejárták a boltokat, beülnek a Három Seprűbe meginni egy vajsört.
A vásárlással egyetlen probléma merült fel: a lányok már szerettek volna néhány ajándékot beszerezni, így kénytelenek voltak a fiúkat más irányba terelni valamilyen módon. Amikor a kviddicsüzlet elé értek, akkor adódott a lehetőség. A fiúk lelkesen beáradtak az üzletbe, míg a lányok kint maradtak. Némi tanakodás után szó nélkül eliszkoltak a bolt elől, hogy megvegyék, amiről a fiúk nem tudhatnak.
Őrült tempóban száguldottak végig a főutcán, hogy mire a fiúk végeznek, addigra visszaérjenek, mert nem akarták, hogy őket kelljen keresni, amiért szó nélkül eltűntek. Szerencsére még éppen időben értek vissza, és a fiúk nem is gyanakodtak a megszaporodott csomagok láttán sem, mivel még mindig a legújabb felszerelés kötötte le őket.
Vidáman beszélgetve ültek be a kocsmába, és rendelték meg az italokat. A helyiség most is tele volt, főleg az iskolából kiszabadult diákokkal, akik egy idő után meglepetten kezdték figyelni a vidám társaságot. Nem értették, hogyan ülhet egyáltalán egy asztalnál Harry Potter, Ron Weasley, Hermione Granger és Draco Malfoy, azt pedig végképp nem tudták felfogni, hogyan képesek vidáman, békésen beszélgetni mindannyian. Ők észrevették a feléjük pillantó társaikat, akik olykor összesúgtak az asztalok felett, és egy-két pillantást váltva nyugtázták, hogy a diákok lassan meglátják, hogy nem marják egymást. Haladtak a kitűzött cél felé.
Vasárnap délelőtt a házi feladatok elkészítésének szentelték az idejüket, a délutánt pedig Hagridnál tervezték eltölteni. Mivel Dracónak edzése volt, így Hermione örömmel tartott a fiúkkal, hogy végre beszélgessenek egy jót barátjukkal.
Jóleső érzéssel ültek le a kunyhóban az asztal köré, ahol már gőzölgő tea várt rájuk, és mellette egy tányéron aprósütemény. Évről évre reménykedtek, hogy talán fejlődik kedvenc vadőrük konyhaművészete, de ebben sajnos csalódniuk kellett ismét. Illendőségből elvettek egy-egy darab süteményt, de a továbbiakban hanyagolták az evést, és inkább beszélgettek.
- Na, és hogy haladtok a karácsonyi műsorral? – kérdezte Hagrid.
- Jól, azt hiszem. – Hermione rámosolygott a bögre pereme fölött.
- Igen, tényleg jól haladunk – bólintott Harry. – Szerintem igen meglepő lesz.
- Hallottam, hogy senki nem tud semmit arról, hogy mire készültök – mosolygott a vadőr bólogatva. – De miért akartátok titokban tartani?
- Először csak úgy poénból – felelte Hermione –, de most már más oka is van.
- Csak nem az időközben kialakult barátságok? – nézett rájuk sokat sejtő mosollyal Hagrid.
- Az is. Mondd csak, Hagrid – kérdezte Ron –, te mennyit tudsz Malfoyról?
- Hát nem túl sokat – felelte a vadőr ártatlannak szánt hangon, és a süteményes tálat kezdte igazgatni. – De mire gondolsz pontosan?
- Tudod jól! Amikor így nézel, akkor már tudjuk, hogy mindenbe be vagy avatva – nevetett rá Hermione. – Ne is próbáld tagadni, csak emlékezz, mennyi titkot tudtunk meg tőled amióta ide járunk!
- Való igaz – dörmögte barátjuk –, hogy még életembe összesen nem szedtek ki belőlem annyi fontos információt, amennyi nektek sikerült az elmúlt hat év alatt. Rendben, tényleg tudok mindent – adta meg magát Hagrid.
- Mióta? – tette fel Harry a kérdést.
- Már az elejétől fogva – sóhajtotta Hagrid, miközben újabb adag teát töltött a gyerekeknek. – Dumbledore már az elején beavatott mindenbe. Többek között én is szemmel tartom a fiút, nehogy véletlenül történjen vele valami. Hiába kapta meg a feladatot, akkor is bármikor idejöhetnek a halálfalók, vagy akár Roxmortsból is elrabolhatják, amikor ott vagytok. Nem lehet megbízni bennük, még akkor se, ha az apja nagy befolyással bír abban a csürhében.
- Ez igaz – bólogatott Ron. – Valóban nem normális népség.
- Tudunk valamit arról, hogy figyeltetik-e? – kérdezte Hermione.
- Amennyire tudjuk, nem. Az igaz, hogy hamarosan jelentést kell tennie az apjának, hogy hogyan halad a feladattal, még talán a szünet előtt. Ha jól tudom, majd valamilyen családi indokkal fogja magához kéretni a fiát, hogy ne legyen túl feltűnő.
Néhány percig mindenki a gondolataiba mélyedt. Vajon mi lesz a vége ennek az egésznek? Abban biztosak voltak, hogy nem fog békésen, vérontás nélkül rendeződni a helyzet, pláne, hogy közben történt rengeteg olyan dolog, ami nem volt betervezve.
- Ti mit gondoltok róla? – kérdezte Hagrid hirtelen.
- Dracóról? – kérdezett vissza Harry, majd miután a vadőr bólintott, vállat vont. – Nem is tudom… Furcsa, hogy idén nem átkozzuk egymást, de bevallom, nem bánom. Már nagyon régóta untam az egészet. Mindegy lett volna, milyen okból, de már egy ideje azon gondolkodtam, hogyan lehetne elérni, hogy abbahagyjuk. Megmentette Ront, ami mindenképpen jó pont. Aztán ott van Hermione. Nekem már hamarabb is gyanús volt, hogy milyen békében vannak, bár akkor még nem történt semmi. Amikor a gyengélkedőn volt, már akkor lehetett látni, hogy valami történik a háttérben. Mióta megtudtuk az igazat, azóta próbáljuk megismerni egymást. Mintha mindannyian visszatértünk volna elsőbe, amikor először találkoztunk, és nem tudtunk senkiről semmit.
- Igen – értett egyet Ron. – Gyűlöltem, amikor csak sértegetett engem és a családomat. Én nem nagyon akartam elhinni ezt a megváltozásról szóló mesét, de figyeltem az utóbbi időben. Azt hiszem, lehet benne valami… Bár nem tudok benne bízni feltétel nélkül, ahhoz nem tudom, hány évnek kell majd eltelnie, ha egyáltalán megérjük ezt az állapotot.
- Dumbledore szerint rengeteget változott az utóbbi időben, amióta tudjátok a titkot – szólt Hagrid. – Sokkal nyugodtabb lett, kiegyensúlyozottabb. Még ő sem hitte, hogy ennyire megviseli ez az egész. Azt mondja, jobb a tanulmányi eredménye is. Már hamarabb is szerette volna, ha Draco elmondja nektek a dolgot, de még nem volt meg benne a motiváló erő, hogy megtegye.
- Szerintem azért is mondta el nekünk – gondolkodott Ron –, mert lehet, hogy már akkor is szerelmes volt Hermionébe. És mivel összevesztek, Hermione meg leordította, megvolt a motiváció. Az a legjobb, hogy a prefektusok közül mindenkivel jó a kapcsolata, sőt, a többi mardekáros is egyre normálisabb, még Parkinson is.
- Tudod, Hagrid – nézett rá Hermione –, talán most sikerül valóra váltani, amiről az igazgató és a tanárok évek óta győzködnek minket. Az összetartásról. Mondhatni, az évfolyam egyre jobban összerázódik a próbák miatt. És ez a jó viszony megmarad a bál után is, ebben biztos vagyok. Vannak konfliktusok, hazudnék, ha tagadnám, de akkor is mi vagyunk a legidősebbek, és az alsóbb évfolyamok talán követik a példánkat. Ha ez megtörténik, hatalmas lépést teszünk az úton, hogy ha megtámadják az iskolát, meg tudjuk védeni magunkat és a többieket.
- Remélem, igazad lesz, Hermione – nézett rá csillogó szemekkel a vadőr. – Annak, aki harcol, megsokszorozza erejét a tudat, hogy valaki a hátához áll, és így védik egymást. A tudat, hogy nem kell a hátbatámadástól tartani, és hogy bízhatsz a melletted állóban. Ez nagyon fontos. Ahhoz pedig, hogy az iskola megtámadása esetén még nagyobb erőtök legyen, még kaptok páran egy kis plusztudást is a közeljövőben. De erről meg én nem fogok mesélni, mint ti az előadásról. Ez lesz a meglepetése az igazgatónak a bál után.
- Mit tudsz? – csaptak le a gyerekek a vadőr szavaira.
- Hah! Majd bolond leszek elárulni! – nevetett fel barátjuk. – Akkor nem lesz meglepetés.
- Akkor legalább csak nagy vonalakban. Mi alapján döntik el, hogy kinek kell többet tanulnia? – könyörgött Ron.
- Azt tényleg nem tudom – felelte őszintén Hagrid. – Azt csak Dumbledore tudja. Figyelnek egy csomó diákot, csak ennyit tudok. De most már ne faggassatok! Egyébként is itt a vacsoraidő, úgyhogy szerintem menjünk fel a kastélyba.
A három jóbarát csalódottan szedelőzködött, és Hagrid kíséretében visszatértek a kastélyba vacsorázni. A park már sötét volt, csak az iskola ablakaiból kiszűrődő fény adott némi esélyt a tájékozódásra.
Mindannyian a kunyhóban lezajlott beszélgetésen gondolkodtak, illetve azon, hogy mennyit komolyodtak az utóbbi néhány hónapban. Már nem vágytak arra, hogy csatározzanak a többi gyerekkel mindenféle buta indokkal. Mit számít, hogy ki hova tartozik, mi a neve, fiú vagy lány, aranyvérű vagy nem? Senki sem kérte, ami jellemezte, és ezt el kell fogadni. A különbség csak az volt, hogy volt, aki már rájött erre, és volt, aki még nem.
Mondhatták volna, hogy az idő nekik dolgozik, de sajnos nem tehették. Nem tudták, mennyi idejük van még addig, hogy a háború elérje a Roxfort sokat megélt falait. Talán egy hét, talán egy hónap, vagy talán már csak a ma éjszakájuk lesz nyugodt, nem tudhatták.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
