|
9.fejezet
tündibogyó 2007.10.01. 14:55
Szerző megjegyzése:
Elkészültem a következő fejezettel is. Ebben a részben inkább a humor és a romantika kaptak nagyobb teret, remélem, nem bánjátok. Többet nem is mondanék, inkább olvassátok el. Kíváncsian várom a véleményeket!
9. fejezet
A napok úgy teltek a Roxfort ódon falai között, mintha az egyre erősödő őszi szél vitte volna el őket magával. A mindennapos dolgok mit sem változtak a diákok számára, ugyanúgy ismétlődtek a tanórák, a könyvtárban töltött leckeírás percei, a kviddicsedzések és az őrjáratok, egyedül a próbák vittek némi változatosságot a monotonitásba.
A hetedévesek lassan teljes egészében kidolgozták az előadás részleteit, készültek a jelmezek, a díszlet, és a főszereplők elkészítették a táncpróbák tervezetét is. A páronkénti próbákat minden pár magának ütemezte be, és terveztek heti két olyan próbát is, ahol az összes pár együtt vesz részt, és a háttérszereplőkkel együtt a koreográfiát próbálják.
Hermione épp az utolsó órájáról tartott a szobájába, amikor Draco az egyik lépcsőn utolérte. Zavartan rámosolygott a fiúra, és folytatta útját a harmadik emelet felé.
- Hermione – szólította meg a mardekáros –, mikor lenne jó neked a próba?
- Nem is tudom – pillantott fel a fiú arcára –, azt hiszem, vacsora után ráérek.
- És hol próbáljunk?
- Szerintem egy üres terem lenne a legjobb – felelte Hermione. – Ott több hely van, mintha valamelyikünk szobájában táncolnánk.
- Jól van – bólintott rá Draco. – Akkor vacsora után keresünk egy termet. Előtte úgyis edzésre kell mennem.
Hermione ismét csak zavartan mosolygott, majd egy halk köszönés után eltűnt a portréja mögött, a folyosón hagyva a mardekárost.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, szélesedő mosollyal vetette neki a hátát. Ma este lesz az első táncpróbája Dracóval… Ismét magához fogja húzni, mint azon a bizonyos éjszakán itt, a fáklyafénybe burkolt folyosón.
Amióta a fiú megcsókolta, és ő viszonozta azt a csókot, szinte minden szabad percében csak ez járt a fejében. Az a csók felkavarta, csábította, ismeretlen örömökkel kecsegtette, valami olyan, eddig nem tapasztalt érzést kínált, aminek egyre kevésbé tudott ellenállni. Idővel felismerte, hogy nem biztos az sem, hogy ellen akar állni ennek a lavinaként rázúduló tengernyi érzésnek.
Azóta sokkal jobban oda kellett figyelnie arra, hogy figyelmét arra összpontosítsa, amire éppen kell. Gondolatai gyakran elkalandoztak, többször kapta azon magát, hogy pillantásával a fiút keresi, vagy éppen azon, hogy rajtafelejtette a tekintetét. Ilyenkor az eszmélés után kissé pirulva fordult el, és örült, ha nem kérdezett tőle senki semmit, mert ez azt jelentett, hogy még időben észrevette magát.
Nem volt mindig ilyen szerencséje, néhányszor az éppen mellette álló barátai tettek fel kínos kérdéseket arról, hogy mi van vele, miért nem figyel rájuk, és egyáltalán hová képes így elbambulni. Ilyenkor csak elhessentette a kérdést, és megpróbálta gyorsan elterelni a beszélgetést, a választ pedig elintézte annyival, hogy a tanulás miatt fáradtabb, vagy egyszerűen elfelejtett válaszolni.
Hasonló volt a helyzet most is, hiszen vacsora előtt még szerette volna letudni néhány leckéjét, hogy későbbre kevesebb maradjon a próba és az őrjárat miatt. Nehéz sóhajjal pakolta ki táskájából a szükséges könyveket, előkészítette a pergameneket az írásbeli feladataihoz, majd miután kényelmesebb ruhába bújt, végre leült tanulni.
***
Draco is visszavonult szobája magányába, hogy az edzés kezdetéig ő is tanulással tölthesse az időt. Már amennyire képes koncentrálni a feladott tananyagokra… Ő sem tudott rendesen odafigyelni a feladataira, hiszen a szomszédban lakó lány úgy vonzotta magához, mint mágnes a vasat. Mennyi, de mennyi alkalommal vette észre, hogy Hermione lopva rápillant, hogy szemében megcsillan valami ismeretlen érzelem, vagy hogy leplezni próbálja mosolyát.
Ezek az apró, elcsípett pillanatok nagyon sokat jelentettek neki, hiszen érezte, hogy a lány sem közömbös iránta. Úgy érezte, hogy sikerült feldolgoznia a csók utáni érzelmi labilitást, és ebben Tony igazán sokat segített neki. Ha a fiú akkor éjjel nem tette volna helyre kissé, akkor talán még most is eszelősen járkálna szobájának falai között.
Miután Tony fejmosását végighallgatta, elgondolkodott a szavain, és belátta, hogy a vadóc fiúnak valószínűleg igaza van, és ő tényleg beleszeretett a lányba. Azóta számtalanszor feltette a kérdést magának, hogy vajon tényleg szerelmes-e, vagy csak valami furcsa érzéki csalódás az egész, ami velük történik. Alig két hónap telt el azóta, hogy megkezdődött az iskola, és ő szembetalálta magát valamivel, ami még csak nyomokban sem hasonlít arra, amit Violet iránt érzett. Igaz, hogy akkor még gyerek volt, és talán csak ők nevezték azt vonzódásnak.
Violet… akaratlanul is az jutott eszébe, hogy az apja milyen kegyetlenül bánt el a lánnyal és a családjával. Pedig ők is aranyvérűek voltak, mégsem számított. Most már tudja, hogy az apja mennyire tartott attól, hogy véráruló lesz belőle a lány miatt. Akkoriban már bizonyára felütötték fejüket a kósza pletykák a Nagyúr visszatéréséről, hiszen negyedikben már egyértelműen azt hallgatta ki, hogy Voldemort erősödik, és a visszatérésre készül.
Idővel megértette, és átlátta, hogy az apja milyen veszélyben érezte magát Violet miatt, hiszen ha a Nagyúr visszatértekor arról kellett volna beszámolnia, hogy az oly gondosan nevelt fia olyan lánnyal van közelebbi barátságban, akik nem osztják az Nagyúr nézeteit, akkor igen nagy bajba került volna. Jobb esetben kikerült volna a Nagyúr kegyeiből, rossz esetben az életével fizetett volna azért, hogy csődöt mondott a nevelés terén.
Mindez persze nem volt mentség arra, amit tett. Draco tudta, hogy az apja milyen könnyen el tudta veszíteni a türelmét, és tisztában volt azzal is, hogy olyankor milyen eszközökhöz képes nyúlni. Erre volt bizonyíték az a bizonyos Cruciatus is, amit hétévesen kapott. Igyekezett szófogadó lenni, megtanulni, amit elvártak tőle, hiszen ez neki is jobb volt. Ha az apja láthatta a fejlődését, akkor nem volt oka panaszra, és olykor még meg is dicsérte, ha valamit elsőre sikerült elsajátítania. Ilyenkor azt is el tudta hinni, hogy a családja ugyanolyan normális életet él, mint a többi.
Csak aztán jött Violet, és szinte mindent felforgatott az addig tökéletesnek vélt világában. Violet miatta halt meg… ha jobban odafigyelt volna, akkor a lány még ma is élhetne. Draco félt, hogy Hermionéval ugyanabba a hibába fog esni, mint Violettel. Félt, hogy a lány miatta hal meg, és ezt nem akarta. Igaz, hogy Hermione így is jóval nagyobb veszélynek van kitéve a származása miatt, mint Violet volt, de ha még egymásba is szeretnének, azzal csak fokozná a bajt.
Amikor idáig jutott a gondolataival, mindig eldöntötte, hogy nem teszi ki őt ennek az új rizikónak, nem lesz olyan önző, hogy vállalja annak kockázatát, hogy azért a rövid boldogságnak esetleg ilyen komoly ára legyen. Tervei ott inogtak meg szinte minden alkalommal, amikor újra látta a lány, és újra látta mosolyogni, vagy néhány röpke percre elrévedni.
Draco ismerősként üdvözölte a felismerést, hogy megint elmaradt a tanulás, neki viszont el kell indulnia az edzésre. Megint marad az éjszakázás, ami nem lesz túl felemelő, bár, ha szerencséje van, akkor a próba után még bele tud nézni valamelyik tárgyba az őrjárat előtt.
Összeszedte hát a felszerelését, és seprűjével a kezében elindult a kviddicspálya felé. Szinte senkivel nem találkozott a kastélyban, nyilván mindenki a leckéjével volt elfoglalva a klubhelyiségben, vagy a könyvtárban.
Hideg szél kapott a hajába, amint kilépett a kastélyból, de az edzés ilyen apró dolog miatt nem marad el, bármennyire is szeretne inkább a szobája melegében üldögélni. Mire a pályához ért, már társai is ott voltak, így a kapitány kivezényelte a csapatot bemelegíteni. Valamennyire vigasztalta, hogy a többiek is erős ellenérzésekkel viseltettek a kellemetlen körülmények miatt, de a kapitány nem fújta le az edzést.
A közös gyakorlatok után elengedte a cikeszt, és a továbbiakban nem is nagyon kísérte figyelemmel a többiek munkáját, ahogy ők sem azzal foglalkoztak, hogy ő merre repül. Néha ugyan átcikázott közöttük az apró aranylabdát üldözve, ilyenkor a többiek is megálltak egy pillanatra, nehogy véletlenül összeütközzenek a kiszámíthatatlanul manőverező fogóval, majd a pár másodperces szünet után folytatták a játékot.
***
Hannah és Susan az előcsarnokban csatlakozott Hermionéhoz, és együtt mentek a Nagyterembe vacsorázni. Élénken tárgyalták a próbák részleteit gondosan ügyelve arra, hogy ne legyenek körülöttük alsóbb évfolyamba tartozó diákok.
-… szerintem úgy jó lenne – mondta Hannah. – A fiúk is jól haladnak a díszletekkel.
- Parvati azt mondta, hogy lassan a jelmezeket is lehet majd próbálni – felelte Hermione, miközben leült az asztalhoz.
- Akkor azt a holnapi próbán talán el is lehetne intézni – jegyezte meg Susan, és leült a másik két lánnyal szemben. – Ti próbáltatok már a fiúkkal?
- Mi tegnap este kezdtük el Harryvel – mosolyodott el Hannah. – Szó se róla, lesz dolgunk bőven. Harry lehet, hogy zseniális fogó, de a tánchoz nem sokat konyít. De szerintem nem lesz gond.
- Mi ma este próbálunk Dracóval – válaszolta Hermione. – Bővebben majd később tudok nyilatkozni. Gondolom, az ő tudásával nem lesz gond, az egyetlen kérdés az én tánctudásom lesz. Tanultam ugyan táncolni, de már olyan régen volt alkalmam keringőzni, hogy talán azt sem tudom, hogyan kell elkezdeni…
- Ugyan, azt nem lehet elfelejteni – legyintett Susan. – Tonyval mi is tegnap próbáltunk először, és vele se lesz gond szerintem. Ügyesen táncol, csak össze kell csiszolódnunk.
- Kivel akarsz összecsiszolódni, Susan? – kérdezte az éppen érkező Tony, és leült a lányok mellé. – Szerelmi ügyről van szó?
- Persze – mosolyodott el a lány. – Te mindenben szerelmet látsz, és pletykát.
- Hé, én nem vagyok pletykás! – szólt rá a fiú komolyan. – Az egy dolog, hogy szeretek tudni arról, ami körülöttem történik, de nem az a célom a szerzett tudással, hogy mással is megosszam.
- Tudjuk, hogy nem – nyugtatta Hannah. – A próbákról beszélgettünk éppen, és arra mondta Susan, hogy jól haladtok, csak kell még gyakorolni.
- Na igen, nem vagyok valami nagy tehetség a táncban, de a keringő nem olyan bonyolult – mondta fintorogva Tony. – Na, ti nem esztek? Még nem is szedtetek, pedig ez a sült nagyon jól néz ki.
A lányok is a vacsorával kezdtek foglalkozni, és lassan mindenki megérkezett az asztalhoz. A többiek is mesélték, milyen tapasztalataik vannak a táncpróbákat illetően, de mindenki bizakodó volt. Kellemes hangulat lengte körül a társaságot, és Hermione már csak arra eszmélt, hogy valaki megérinti a vállát.
- Mehetünk próbálni? – kérdezte tőle Draco.
- Persze – bólintott –, csak még vissza kell mennem a szobámba egy pillanatra.
- Jól van – felelte a fiú. – McGalagony terme mellett várlak, az a kisebb terem mindig üres.
- Rendben, pár perc és ott leszek – válaszolta Hermione, és elindult a szobája felé.
Draco kényelmesen elsétált a teremig, és benyitott a használaton kívüli helyiségbe. Néhány varázslattal szabaddá tette a terem közepét, hogy legyen elég helyük táncolni, majd egy újabb bűbájjal elérte, hogy kellemes, halk dallam áradjon valahonnan a semmiből. Már meg sem lepődött azon, hogy milyen tisztán csendült fel a zene, hiszen a Roxfort is olyan volt, mint a többi mágiával átjárt épület: az akusztika automatikusan igazodott az igényekhez. Elégedetten nézett körbe, és mindent rendben talált, így felült az egyik pad tetejére, és várta, hogy Hermione megérkezzen.
Hermione izgatottan haladt a próba helyszíne felé, és ahogy mind közelebb ért, egyre hangosabban hallotta a kellemes, lágy melódiát. Benyitott a terembe, és teljesen meglepődött azon, hogy Draco már ilyen felkészülten várja. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót, majd kérdő tekintettel lépett közelebb a mardekároshoz, aki észlelve az érkezését, leugrott a pad tetejéről.
- Készen állsz? – kérdezte a fiú mosolyogva.
- Azt hiszem, igen – bólintott Hermione bizonytalanul. – Azért jobb, ha tudod, hogy ezer éve nem táncoltam semmilyen táncot, szóval valószínűleg elég ügyetlen leszek.
- Nem hinném, hogy aki egyszer tanult táncolni, az valaha is elfelejtheti – próbálta nyugtatni a szemmel láthatólag ideges lányt, és felé nyújtotta a kezét.
Hermione még mindig bizonytalan volt, de elfogadta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy Draco a terem közepére vezesse. Megálltak egymással szemben, Draco enyhén meghajtotta magát a lány előtt, míg ő mosolyogva pukedlizett, majd közelebb léptek egymáshoz. Hermione a fiú kezébe tette bal kezét, a jobb kezét a vállára helyezte, miközben érezte, ahogy a mardekáros átfogja a derekát, és enyhén magához húzza.
Felnézett Dracóra, egy hosszú pillanatig csak álltak egymás szemébe nézve, majd a megfelelő ütemnél mozgásba lendültek, és táncolni kezdtek. Hermione megpróbált odafigyelni a lépésekre, igyekezett felidézni gyermekkora táncóráin tanultakat, de hamar rájött, hogy erre igazán nincs semmi szüksége. Draco finoman, de határozottan vezette, miközben lassan körbetáncoltak a termen, még mindig egymás tekintetébe merülve. Ahogy véget ért a dallam, és megálltak, Draco mosolyogva engedte el a lány kezét.
- Látod? Én mondtam, hogy menni fog – mondta neki.
- Azért nem volt valami híres – húzta el a száját lány. – Lesz mit gyakorolnunk.
- Meddig érsz rá ma este? – kérdezte a fiú. – Még próbálhatunk tovább is, ha gondolod…
- Szerintem még egy órát tudok maradni – felelte Hermione. – Utána még lesz annyi időm, hogy befejezzem a beadandót az őrjárat előtt.
- Rendben, nekem is jó úgy – bólintott rá a mardekáros. – Akkor már csak a zene kell, és kezdhetjük is.
Intett egyet a pálcájával, mire ismét felcsendült a fülbemászó dallam, és ő újból táncra kérte partnerét. Hermione nem habozott, és máris követte kérőjét az alkalmi táncparkett közepére, ahol a fiú azonnal felvette az alapállást, és amint ő is készen állt, máris táncolni kezdtek. A lány elengedte magát amennyire lehetett, csak a tartására figyelt, és hagyta, hogy Draco arra és úgy vezesse, ahogy szeretné.
Egymás tekintetét kutatva-fürkészve forogtak a zene ütemére, és az érzékelésük szinte csak a zenére és egymásra korlátozódott. Felerősödtek az illatok, a keringő lágy ritmusa szinte a vérükben lüktetett, és Hermionénak elég volt egy apró szorítást éreznie az ujjain, vagy egy alig érezhető mozdulatot a hátán, azonnal tudta, hogy merre kell lépnie, vagy fordulnia. Teljesen átadta magát a tánc nyújtotta érzésnek, és szinte olyan volt, mintha csak suhannának a tanterem poros padlóján.
Draco csak hallgatott volna, ha akkor megkérdezték volna tőle, hogy mit érzett. Mit mondhatott volna? Karja között táncolt azzal a lánnyal, akit hetek óta nem tud kiverni a fejéből, akitől talán élete eddigi legédesebb csókját lopta, és aki talán hasonlóan érez, mint ő. Nem gondolt a sötét árnyakra, nem akart rájuk gondolni, egyszerűen úgy érezte, hogy ha több nem is, de ennyi felhőtlennek vélt boldogság talán neki is jár, talán ő is megérdemli.
Alig volt csak meglepve, milyen könnyedén igazodnak egymáshoz, milyen magától értetődően reagálnak a legapróbb jelre is. Szinte vakon találtak egymásra kezeik, ahogy Hermione visszafordult egy-egy pörgés után, és tekintetük egy pillanattal sem volt tovább távol a másikétól, mint ameddig feltétlenül szükséges volt.
Így táncolták végig szinte az egész órát, amit a próbára szántak, egyetlen szó nélkül, csak a szemeik beszéltek. Amikor az egy óra letelt, a zene halkulni kezdett, és lassan ők is megálltak, de nem engedték el egymást. Hermione apró keze továbbra is Draco ujjai között pihent, és a fiú másik keze továbbra is a lány hátán nyugodott, ajkaikon mosoly bujkált. Néhány pillanatig még fürkészték egymás tekintetét, aztán Hermione egy alig észlelhető nyomást érzett a hátán, ahogy Draco közelebb húzta magához, és ő nem habozott megtenni azt az egylépésnyi távolságot, ami elválasztotta őket.
A fiú kivárt még egy szívdobbanásnyi időt, majd másik kezével végigsimított a lány arcán, és megcsókolta. Érezte, ahogy a vállán pihenő kéz továbbindul felfelé a nyaka irányába, de az már nem jutott el a tudatáig, amikor Hermione másik keze is a nyaka köré simult. Nem figyelt már semmi másra, csak arra, hogy az oly nagyon vágyott lány ismét az ő ölelésében áll, és úgy érezte, elálldogálna ott a bársony ajkak érintésében egészen addig, amíg a Roxfort utolsó fala is le nem omlik.
Kipirult arccal nézett Draco szemébe, és a fiú tekintete olyan tiszta és őszinte volt, amilyennek talán még soha senki nem látta. Hermione az ajkain érezte, hogy a mardekáros kissé kapkodva veszi a levegőt, a sivatag tüzét idéző lehelet szinte égette a bőrét.
A bűvös pillanat szertefoszlott a nyíló ajtó és a belépők beszélgetése miatt. Hermione elhátrált Dracótól, és az érkezők felé fordult. Neville és Sally-Ann léptek a terembe, és meglepetten torpantak meg az ajtóban.
- Bocsánat – szólt Neville kicsit zavartan –, mi csak próbálni akartunk. Azt hittük üres a terem…
- Semmi gond, Neville – mosolygott a fiúra Hermione. – Mi ebben a pillanatban végeztünk, jöhettek nyugodtan.
- Kereshetünk másik termet is, ha még próbáltok – mondta Sally-Ann is szabadkozva, és már fordult is vissza az ajtó felé.
- Tényleg nem kell elmennetek – szólt Draco is. – Mi már egy órája próbáltunk, és tényleg most végeztünk.
- Hát… ha biztosan nem gond, akkor maradunk – felelte Neville, és beljebb jöttek a partnerével.
- Visszarendezitek a termet, ha végeztetek? – kérdezte Hermione.
- Persze – bólintott Sally-Ann. – Bízzátok csak ránk!
Hermione csak elmosolyodott válaszul, majd búcsút intett a párosnak, és Dracóval a nyomában elhagyta a termet. Némán ballagtak a folyosón, és Draco olykor lopva a mellette lépkedő lányra nézett. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy egy-egy lépésnél a keze súrolta Hermione kezét, és a sokadik akaratlan érintés alkalmával ujjai rázáródtak az apró kézre.
Hermione felpillantott, ő pedig reményteljes tekintettel nézett rá. A boszorkány halványan elmosolyodott, talán el is pirult kissé, bár ez a gyér világításnak hála nem volt egyértelmű, de nem húzta el a kezét.
Így mentek egészen a szobájukig, ahol Hermione ujjai kicsúsztak a fiú kezéből.
- Az őrjáratnál találkozunk – mondta, és belépett a szobájába.
Draco csak bólintott, és visszafojtott lélegzettel állt, amíg a portré teljesen be nem zárult Hermione mögött. Pár pillanatig még álldogált a folyosó sötétjében, úgy érezte, hogy valami növekszik benne, és attól félt, hogy ez az érzés lassan szétfeszíti a mellkasát. Vett néhány mély lélegzetet, de a feszítő érzés nem akart szűnni.
Lassan megfordult, és ő is visszatért a szobájába abban a reményben, hogy talán képes lesz az őrjárat előtt néhány házi feladatot elkészíteni.
***
Az ifjú mágusnövendékek úgy érezték, hogy az idő ellenük dolgozik. Lázasan készültek szinte mindenre: az órákra, a karácsonyi fellépésre, az évad első kiddicsmeccsére. Azok, akiket minden érintett, kezdték úgy érezni, hogy kevés az a huszonnégy óra, ami egy napba belefér.
Az időjárás kezdett egyre hidegebb lenni, gyakran esett, és a kviddics szerelmesi bizony sokszor megcsalták volna a stadiont a szoba melegével. Ezt azonban nem tehették meg, mivel az első meccs mindig nagy érdeklődést váltott ki a diákokból, így készülniük kellett. A Griffendél-Mardekár találkozót november végére időzítették, és a két csapat már minden nap edzett az órák után. A találkozó közeledtével egyre több olyan diákot lehetett látni, akik zombik módjára közlekedtek a kastélyban. Mivel az órákon is meg kellett felelni, a próbákon is ott kellett lenni, és még edzésre is kellett járni, a gyerekek az alvásra szánt időt csökkentették.
Jól haladtak a hetedévesek próbái. Lelkesen gyakorolták a koreográfiát, a verseket, csiszolgatták a részleteket. Amikor Dean először mutatta meg, mire gondolt a fényekkel, mindenki szájtátva figyelte, és biztosak voltak benne, hogy majd a közönség is így fog reagálni. A jelmezesek kitettek magukért, sorra születtek a spontán ötletek is, amik mindig kedvére voltak valakinek. A díszlettel is remekül haladtak, bár azt nem bonyolították meg túlságosan. Lassan összerázódott a csapat, mindenki legnagyobb örömére, de mint mindenütt, itt is volt néhány ember, aki nem mutatott túlzott aktivitást. Sokat nevettek, viccelődtek egymással, és ebben a hangulatban nagyon jó tempóban tudtak haladni.
Az egyik próba alkalmával Parvati és Lavender kihirdette, hogy ruhapróba lesz, először a fiúknak, majd vacsora után a lányoknak. Az érintettek mind meg is jelentek a kijelölt teremben, és várakozóan tekintettek a jelmezekért felelős lányokra.
Parvati és Lavender örült tempóban dolgoztak a szükséges jelmezeken a többi hetedévessel, akik erre a feladatra jelentkeztek, de aznap kissé szétszórtak voltak. Két fiú ruhája, Tonyé és Ernie-é véletlenül a szobájukban maradt, és a lányok a nemrég elsajátított kombinált bűbájjal akarták a fiúkra teleportálni őket. A bűbáj működött ugyan, de nem a saját jelmezüket kapták, hanem a lányokéból kettőt.
A teremben kitört a röhögés, amikor felfedezték a két fodros-bodros, csipkeujjú estélyi ruhába bújt fiút. Tony halványkékben virított, míg Ernie pezsgőszínben. Meglátták egymást is, és a következő pillanatban már a földön térdeltek a hasukat fogva. Tony nem állhatta meg, hogy még nagyobb poént ne csináljon a helyzetből.
- Jaj, milyen édesz a rucid – selypítette Ernie-nek, aki erre csücsörített a szájával, és kényesen intett egyet.
- A tied isz nagyon tündi-bündi – felelte magasított hangon. – Ugye, nem bánod, ha kicit közelebbről isz megnézem?
- Nem, de ne tapiszd össze! – intette meg a fiút Tony. – Tudom, milyen kisz huncut vagy…
- Nahát, milyen cini a szminked! – kiáltott fel Ernie a kezeit összecsapva, amikor meglátta Tony kék szemfestékét, és halvány rúzzsal színezett ajkait.
A smink Blaise bűbájának volt köszönhető, aki titokban még inkább kidekorálta a két parádézót, és most elégedetten görnyedezett a nevetéstől.
- A tied isz nagyon helyesz – felelte Tony a másik fiúra pillantva. – Bár szerintem a lila nem a te színed… Oh, hol vetted eszt a gyönyörű cipellőt? – kérdezte a negyvennégyes méretű tűsarkúra mutatva. – Én is akarok!
- Bolond lennék elárulni! – húzta fel az orrát Ernie kényeskedve, és hangos selyemsuhogások közepette tüntetően hátat fordított Tonynak. – Asztán majd abban riszálnád magad a pasziknak, ész velem nem foglalkozna szenki.
A két páváskodó fiú látta, hogy társaik igyekeznek visszafogni a nevetést, hogy egyetlen szóról és mozdulatról se maradjanak le, de már nem nagyon bírták tartani magukat. Kipirult arcokkal, kicsorduló könnycseppekkel figyelték a műsort, és még a lányok is ajkukba harapva igyekeztek csendben vihogni.
- Irigy cuka vagy! – visította Ernie, miközben Tonyra vetette magát, és látványos hajtépésbe kezdett. – Libanc!
- Ah, hagyjál már, te hisztisz liba! – próbálta védeni magát Tony, és látta, hogy a többiek már fulladoznak a padok tetején, vagy épp a padlón eldőlve. – Na, moszt nézd meg, mit cináltál! Letört a körmöm, pedig milyen szok galleonba került!
- Valamelyik kandúrod majd fizeti a következőt – felelte Ernie vállat vonva, és megigazította félrecsúszott vállpántját.
- Nekem nincenek kandúrjaim! – emelte égnek az orrát a másik. – De nem isz vitatkozom veled tovább!
- Menj cak, ész ne isz gyere vissza! – kiáltott Ernie a csípőriszálva távolodó Tony után. – Találok mászt helyetted!
Képzeletbeli hosszú haját hátracsapta, végigsimított a szemöldökén, és a még mindig rúzsos száját megnyalva terepszemlére indult a többiek között. Végigbillegett társai között, némelyiküket látványosan végigmérte, itt-ott kacsintott egyet, majd megállt a röhögő Ron előtt, hozzásimult, és megsimogatta az arcát. Már Tony is a görcsösen nevetők táborához tartozott, úgy figyelte az eseményeket.
- Nagyon helyesz vagy! – duruzsolta a meglepett fiúnak, aki döbbenetében a vigyorgást is abbahagyta. - Akarsz engem?
- Hát… - nyekegte a kérdezett –, nem is tudom…
- Na… nem fogod megbánni! Cak nem megijedtél, Cuncimókusz?
- Nem, dehogy – vigyorogta a vörös hajú fiú, és magára találva kihúzta magát.
- Nem? Pedig kellene! – kacérkodott vele Ernie.
- Bántanál? – kérdezte Ron.
- Nem, inkább te engem – kényeskedett a fiú tovább.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezett Ron.
- Gyere, ész alázz meg! – vetette magát a nyakába Ernie hangos csatakiáltással.
Ron egyébként sem állt valami biztosan a lábain, és így, hogy a fiú rávetette magát, mindketten elterültek a földön. A többiek már rég görcsöt kaptak, oldalukat, arcizmaikat fájlalták. Ernie nehezen feltérdelt Ron mellett, és az oldalát fogva nevetett. A többiek a földön ülve, guggolva, egymásba kapaszkodva röhögtek.
Parvati és Lavender az egyik padra borultak, vállaik veszettül rázkódtak, szemeikből potyogtak a könnyek. Lassan rendeződtek az arcok, és jöhetett a következő kérdés, miszerint hogyan adják rá a fiúkra a saját ruháikat. A két jelmezfelelős hamar eltüntette a sminket, ez kifejezetten a szakterületüknek számított, ám a ruhákkal már nehezebb dolgunk volt. Draco szerencsére megfelelően tudta volna végrehajtani a teleportáló és átöltöztető bűbájt, csak az volt a baj, hogy még mindig összegörnyedve kuporgott a földön.
- Gyerünk, haver, add ránk a rendes cuccunkat – szólt rá Tony.
- Mindjárt – felelte még mindig a földön térdelve, majd amint a két fiúra nézett, szűkölve nevetett fel ismét.
Eltartott negyed órát, mire Draco annyira összeszedte magát, hogy elvégezze a szükséges bűbájt. Tony és Ernie elégedetten huppantak le az egyik padra, és még mindig őrülten vigyorogtak.
- Hát ez borzalmas volt – lihegte Draco, miután a két fiú ismét saját ruhájában virított.
- Eddig ez volt a legjobb poénunk – lelkesedett Tony.
- Iszonyatosan néztetek ki – szólt Harry vigyorogva.
- Hát, igen – fűzte hozzá Blaise –, remélem, a csajokon jobban fog mutatni.
- Jól van, akkor gyertek ide egyesével, és megnézzük, hol kell még igazítani valamit – adta ki az utasítást Parvati, és a fiúk felsorakoztak a jelmezek ellenőrzésére.
Alig egy óra múlva már minden jelmezen megtörténtek a szükséges változtatások bejelölései, amit a lányok majd a szabadidejükben el tudnak végezni a fiúk nélkül is.
- Azt hiszem, a mai próbának akár véget is vethetünk – javasolta Ron, és a többiek lelkesen támogatták az ötletet.
Vigyorogva tértek vissza a szobáikba, és mesélték el a lányoknak a történteket az esti összeröffenés alkalmával. Lelkes hallgatóságuk volt, hangos nevetéssel jutalmazták a rögtönzött előadást, és a fiúk igyekeztek minél élethűbben eljátszani a próba eseményeit.
Ebben a vidám hangulatban mentek le vacsorázni, és a Nagyteremben szinte mindenki kíváncsian figyelte a prefektusok asztalát. Az alsóbb évesek mind azt találgatták, hogy mi lehet az oka ennek a jókedvnek, de nem tudtak rájönni a titokra.
A lebegő gyertyák százainak fénye vidáman táncolt a falakon és az asztalokon, kisebb-nagyobb árnyékok nőttek és fogytak el a barátságos fényben. A lányok izgatottan suttogtak egymás között, készülve a saját jelmezeik próbájára. A fiúk meg voltak győződve, hogy a lányok az őrjáratig sem lesznek képesek végezni; biztosan hosszan megvitatnak minden apró fodrot és csipkét a ruhákon.
Hermione érezte, hogy valaki figyeli az asztal túlsó végéről, és tisztában volt vele, hogy Dracótól származik a zavarba ejtő érzés. Egy idő után nem tudta megállni, hogy fel ne pillantson, és tekintete egy másodpercre találkozott fiúéval. Szinte érezte, ahogy a pillantás végigsimít az arcán, de a kósza érzés azonnal el is tűnt, és a következő másodpercben már ismét a vacsorájára figyelt.
Vacsora után a szobáik felé mentek Ginnyvel, hogy néhány szükséges holmit még magához vegyen a próba előtt.
- Ha nem végeztek az őrjárat előtt, akkor a járőrözés után kopogj be hozzám – mondta Ginny. – Elég sok leckém van, biztosan ébren leszek még, és akkor elmehetnénk fürödni.
- Jól van – egyezett bele Hermione. – Azért nagyon remélem, hogy nem fog egészen addig elhúzódni, hogy ne legyen időm hamarabb fürödni.
- Ismered Parvatit és Lavendert… Nem tudják, hol a határ, ha a ruhákról van szó.
- Igen, de bízom benne, hogy a többiek nem lesznek ilyen aprólékosak – sóhajtotta a barna lány. – Legalább a többi jelmezfelelős legyen kicsit határozottabb, mint ők, akkor van remény.
- Akárhogy is legyen, szólj be hozzám, ha fürödni mész – mondta Ginny, és elköszönt a lánytól.
Hermione gyorsan magához vett pár dolgot, és már sietett is a próbára, ahol már szinte az összes hetedéves lány jelen volt, akinek jelmezre volt szüksége. El kellett ismernie, hogy a lányok nagyon jó munkát végeztek, igazán szép ruhákat terveztek.
A táncosok ruhái sokban hasonlítottak egymásra, de mindegyik úgy volt szabva, hogy külön a viselője előnyeire épített. A ruhák szerencsére nem voltak túlcicomázva, elegánsan voltak díszítetve, nem ízléstelenül telezsúfolva mindennel. Apró gyöngyök, néhány flitter, itt-ott néhány ezüst- vagy éppen aranyszál, és csak diszkréten voltak fodrokkal és csipkével ellátva.
A hátteresek ruhái már sokkal változatosabbak és színesebbek voltak. Több volt a díszítőelem is, bátrabban és merészebben nyúltak a különféle anyagokhoz. Mindnek megvolt a párja, amit a fiúkra terveztek, így összhangban volt mindenkinek az öltözéke. Kellemesen szórakoztak a próba során, néha újabb ötletek is születtek, hogy melyik ruhához milyen kiegészítőt tudnak még elképzelni, és hogy az illik-e az adott ruha viselőjéhez.
***
Mindeközben a harmadik emeleten Draco izgatottan lépett ki a szobájából, és miután alaposan körülnézett, a szomszédos portré felé sietett. A bejáratot vigyázó hölgy kérdőn nézett rá, nem értette, mit keres ott a fiú, amikor a szoba lakója máshol tartózkodik, és kétségeinek hangot is adott.
- A szoba üres – szólt Dracóhoz.
- Igen, tudom, Lady Brianna – bólintott a fiú. – Mégis be kellene jutnom a szobába egy rövid időre.
- Azt hiszem, fiatalember, nincs semmi keresnivalója odabent egyedül – válaszolta szigorúbban a hölgy.
- Akkor sem enged be, ha tudom a jelszót? – kezdett alkudozni Draco.
- Semmi sem garantálja, hogy a jelszó változatlan maradt – felelte a Lady.
- Azért én tennék egy próbát – mondta a mardekáros mosolyogva.
- Miből gondolja, hogy elfogadom a helyes jelszót, és beengedem? – kérdezte a festmény. – Honnan tudhatnám, hogy akar kárt okozni a kisasszonynak?
- Ha megmondom, hogy miért szeretnék bejutni, akkor beenged? – egyezkedett tovább a fiú, de kezdett attól félni, hogy a terve kudarcba fullad a küszöbön.
- Majd meglátjuk – válaszolta sejtelmes mosollyal Lady Brianna, és kíváncsian várta, mivel próbálja majd meggyőzni őt a fiú.
Draco elgondolkodott egy percre, hogy hogyan is kezdje a magyarázatot, amivel jobb belátásra akarja bírni a makacs nőszemélyt, majd úgy döntött, nem fogja megbonyolítani feleslegesen a dolgokat.
- Emlékszik arra a pár héttel ezelőtti éjszakára, amikor…
Rövid egyezkedés után Draco elégedett mosollyal lépett be a kis, otthonos szobába, majd úgy negyed órával később már ki is lépett. Cinkos mosolyt küldött Lady Brianna felé, aki hasonlóképp válaszolt, és izgatott várakozással készült az estére.
***
Az idő repült, és a lányok serege teljesen belefeledkezett a ruhák, kelmék és csipkék szédítő özönébe. Hermione már csak este tíz után kapott észbe, hogy neki őrjáraton kellene már lennie, és sietve hagyta el a próbára berendezett termet Susannel és Padmával a nyomában.
Draco, Blaise és Ron az előcsarnokban vártak a lányokra, és beszélgetéssel ütötték el az időt. McGalagony megértően nem firtatta túlzottan a lányok késését, csak kiadta a fiúknak az utasításokat, és aludni tért.
Alig negyed órás késéssel értek le az előcsarnokba, és szinte azonnal is indultak a megadott irányba. Ron és Padma kapták a Keleti szárnyat, míg Blaise és Susan a Nyugatit, Dracóék pedig szokás szerint a pincétől a harmadik emeletig teljesítettek szolgálatot. Mint az utóbbi időben mindig, most is kicsit feszélyezve érezte magát a fiú mellett. Nem tudta, hogy mikor hogyan viszonyuljon a másikhoz, mire számíthat tőle, vagy hogy egyáltalán ő hogyan viselkedjen.
- Milyen volt a próba? – kérdezte a mardekáros.
- Nem volt rossz – felelte Hermione. – A lányok nagyon szép ruhákat készítettek.
- Sejtettük, hogy nem fogtok ideérni időben – mosolygott Draco.
- Eleinte jól haladtunk, de aztán valaki mindig kitalált valamit, amit ki kellett próbálni – magyarázta a lány. – Ne gondolod, hogy olyan vagyok, mint Parvati és Lavender. Én nem a tükör előtt töltöm az időm nagy részét.
- Tudom, nem is úgy értettem – válaszolta a fiú, miközben leértek a pince sötét és hideg folyosóira. – Biztosan jó lesz az egész.
- Láttuk a ti jelmezeiteket is, mindenkit egymáshoz öltöztetnek – mesélte Hermione.
- Akkor van sejtésem, hogy a tied milyen lesz – mosolygott rá Draco.
- Oh, szerintem nem tudod elképzelni – ellenkezett vele a griffendéles. – De majd meglátod, ha eljön az ideje.
Draco nem felelt, csak titokzatosan mosolygott, amit Hermione nem tudott mire vélni. Olyan különösen nézett rá a fiú, mint aki tud valamiről, valamilyen titokról, és látszott rajta, hogy semmi sem vette volna rá, hogy elárulja azt. Nem értette, mit rejtegethet, de valahogy érezte, hogy hamarosan ki fog derülni.
Ez a gondolta azonban hamarosan háttérbe szorult, mások vették át a helyét, ahogy tovább beszélgettek, vagy ahogy csendben ballagtak egymás mellett emeletről emeletre. Örömmel tapasztalta, hogy a beálló csendes, néma időszakok sem kínos szótlanságban telnek.
Ahogy közeledett az őrjárat vége, Draco egyre furcsábban viselkedett. Hermione látta rajta, hogy valami miatt kicsit zavartabbnak látszik, mint máskor, de nem tudott rájönni az okra. Feszült köhécselések, elkezdett, de aztán szokatlanul befejezett mondatok, vagy hirtelen elhallgatások tették még különösebbé a mardekárost.
Eltekintve egy negyedéves hugrabugos páros felfedezésétől az egyik félreeső folyosón eseménytelenül telt az őrjárat. Felérve a saját szintjükre Draco ismét megfogta a kezét, és így kísérte vissza őt a szobájához. Megállva az ajtó előtt úgy érezte, mintha a fiú még mondani szeretne valamit, de aztán mégsem szólalt meg, csak óvatosan megsimogatta az arcát, elköszönt, és visszatért a szobájába.
Hermione a portréja felé fordult, és látta, hogy még Lady Brianna is olyan sejtelmesen mosolyog rá, mintha valami titkot tudna róla. Már majdnem azt gondolta, hogy valamilyen összeesküvés zajlik a háta mögött, de a hölgy a jelszó elhangzása után utat engedett neki a sötét szobába.
Furcsa illatot érzett, miközben bezárta maga mögött az ajtót, és kíváncsian lobbantotta lángra a fáklyákat. A szeme elé táruló látványtól teljesen ledöbbent, tátott szájjal nézett körbe a helyiségben, és nem értett semmit. Pálcájával további fáklyákat és gyertyákat gyújtott meg, és óvatosan elindult egyre beljebb.
A szobát teljesen beborították a virágok. Rózsák, gerberák, liliomok, kálák sűrű erdejében sétált körbe, szinte megrészegülve az illatok kavalkádjától. Felváltva követték egymást a mágikus és mágikus tulajdonságok nélküli virágok. Az ágya felé haladva kecsesen fejet hajtó nárciszok fogadták, váltakozva orchideákkal és tulipánokkal, és az éjjeliszekrényen egy kis vázában felfedezte kedvencét, a gyöngyvirágot.
Teljesen elakadt lélegzettel nézett körbe a kis helyiségen, és nem értette, hogy hogyan kerülhetett oda ez a rengeteg gyönyörű virág. Volt ugyan sejtése, de úgy gondolta, hogy ezt még ő sem tenné meg… Önfeledten vette kezébe az apró, gyöngyvirágos vázát, és boldogan mosolyogva hajolt fölé, hogy beszívja a számára legkedvesebb illatot. Behunyt szemmel élvezte a virágokat, és már majdnem letette az éjjeliszekrényre, amikor észrevette, hogy egy kis, gondosan összetekert pergamen van a szálak közé rejtve.
Izgatottan, remegő ujjakkal tekerte ki a lapot, és elolvasta a ráírt üzenetet. Ahogy szeme végigfutott a rövid sorokon, elakadó lélegzettel huppant le az ágyára, hogy újra és újra – talán százszor is egymás után – elolvassa a verset, amely bár félreérthető lehetett volna, ő mégis pontosan tudta, mire gondolt az írója a sorokkal.
„Én én vagyok magamnak,
s néked én te vagyok,
s a te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.”*
Hosszú percek teltek el, mire igazából tudatosult benne, hogy tényleg arról szól az üzenet, amire gondol. Ha jól sejtette, már pedig jól sejtette, akkor Draco éppen most kérte meg, hogy legyen a barátnője. Ő megtette, amit lehetett, innentől Hermione kezében van a döntés joga, hogy ő is feltegye magának a kérdést, ami a versben megbújik.
Éppen el akarta kezdeni mérlegelni a dolgokat, hogy a meghozandó döntés milyen következményeket vonhat maga után, amikor kopogtak, és ő révedezve indult beengedni az érkezőt.
* Radnóti Miklós
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
