|
5.fejezet (1 rész)
tündibogyó 2007.09.27. 23:07
Szerző megjegyzése:
Nos, itt az újabb fejezet első része. Itt is bontottam, mert egybe borzalmasan hosszú lett volna. Nem is tudom, hogy voltam képes ennyi mindent belepréselni egy fejezetbe... ;)
Kiderül, mi Draco küldetése, és feladata, de persze ez sem megy zökkenőmentesen. Pár nap múlva, talán a hétvégén megkapjátok a 2. felét is, ha gondoljátok... :)
Várom a véleményeket!
5. fejezet
Halk kopogás hallatszott az éjszakai csendben.
- Szabad – szólt egy idős férfi felnézve papírjaiból.
- Jó estét, uram! – lépett be az ajtón egy fiatal fiú. – Elnézést, hogy ilyen későn zavarom…
- Jó estét! Gyere csak, drága fiam! Mi járatban? – kérdezte a belépőt. – Gondolkodtál azon, amit a múltkor mondtam?
- Igen, uram. Emiatt vagyok itt. Szeretném megkérdezni, kire gondolt, kinek kéne elmondanom?
- Úgy vélem, hogy az a három-négy ember már elég lenne, akikkel a legnehezebb a kapcsolatod. Ha ők tisztában lennének a helyzettel, akkor a többiek is másképp viselkednének, látva a köztetek megváltozott viszonyt.
- Úgy gondolja, hogy megértenék? – nézett reménykedve az idősebb férfira.
- Igen, úgy gondolom. Abból, amit eddig hallottam, és láttam, arra következtetek, hogy a néha még mindig felcsapó viták ellenére is elfogadnak majd, és megértik a helyzetet.
- Értem, uram – bólintott a kérdező. – És hogyan kellene ezt megoldani? Egyszerre vagy külön-külön? Én intézzem? – jöttek a kérdések.
- Szeretnéd magad intézni?
- Sajnos, nem hiszem, hogy egyedül sikerülne – sóhajtott lemondóan a fiatalabb. – Nem hinnének nekem, ha elmondanám az igazat. Pedig már annyira sem megy az eddigi szerep, mint eddig.
- Tudod az okát? – kérdezte a férfi.
- Csak sejtem. Az év elején beállt változások miatt más közegbe kerültem, más tapasztalataim vannak, és ami azóta történt velem, az csak megnehezíti a dolgomat.
- Akkor mit tegyünk? Beszéljünk velük?
- Nem tudom, uram. Szeretnék tisztázni mindent, de nem akarok bajba sodorni senkit. Legalábbis nagyobba nem, mint amilyenben amúgy is vagyunk.
- Reggelig gondold át még egyszer, és szólj, hogy milyen döntést hoztál. Rám számíthatsz.
- Köszönöm, uram. Jó éjszakát!
- Jó éjszakát, fiam! – köszönt el az idős férfi is, és pár pillanat múlva magára marad irodájában.
***
Hermione rosszkedvűen ébredt, még mindig ingerült volt az előző esti események miatt. Nem hitte volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Kelletlenül mászott ki az ágyból, és kezdett öltözködni. Már megint hétfő volt, és már megint dupla bájitaltanra kellett mennie Pitonhoz. Most nem igazán vágyott találkozni senkivel, de hát ez nem kívánságműsor.
Már éppen indulni akart, amikor kopogást hallott az ablak felől. Egy kis bagoly várt bebocsátást. Hermione beengedte az apró postást, és elvette tőle a levelet. Nem tudta, ki írhatott neki. Széthajtotta a pergament, amin csupán négy sor állt:
„Mindent látsz, ez egy tévedés,
A látszat csal, itt a szem kevés!
Megtéveszthet a megszokás,
Szemfényvesztés csak, semmi más!”*
Hermione értetlenül meredt a sorokra. Volt egy elképzelése, hogy ki lehet a sorok feladója, de nem nagyon akarta elhinni a szavak jelentését. Az nem lehet! Ha mégis, akkor melyik látszat csal? És egyáltalán mi ez az egész?
Ezen gondolkodva indult le a nagyterembe reggelizni. Az asztalukhoz lépve látta, hogy Draco már reggelizik. A fiú megérezte a jelenlétét, és felnézett rá, de Hermione most nem azt a hideg és néma, szürke tekintetet látta, ami tegnap este nézett rá. A fiú szeme olyan beszédes volt, mint tán még soha. Az a tekintet volt kérdő, volt bizonytalan, volt reménykedő és bíztató. Hermione magában vívódva ült le mellé.
- Te küldted a levelet? – kérdezte a fiútól.
- Igen – felelte halkan.
- Miért?
- Mert csak részben volt igazad tegnap este.
- És most el akarod mondani nekem, hogy mi az, amit nem látok? – kérdezte Hermione is halkan.
- Ha tényleg kíváncsi vagy, akkor, ha akarod, délután mindent megtudhatsz – mondta bizonytalannak tűnő hangon a mardekáros.
- Rendben – bólintott rá a lány, és ő sem látszott túl magabiztosnak.
- Majd szólok, hogy mikor és hol. Jó?
Hermione csak bólintott, majd reggelizni kezdett.
Draco, minden bizonytalansága ellenére, örült ennek a fejleménynek. Egy kis ideig csak nézte a mellette ülő lányt, majd elhagyta a Nagytermet. Tudta, hogy nehéz napja lesz, és még csak sejteni sem tudta, mi lesz a vége. Elintézte, ami a találkozó megszervezéséhez szükséges volt, majd órára indult.
Alig bírta végigülni a tanítást, egyre csak a délután járt a fejében. Nem lesz teljes a dolog, de nem bánta. Valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy a két legfontosabb személyhez fűződő eddigi viszony aznap talán örökre megváltozik. Félve és reménykedve készült lélekben a délutáni találkozóra.
Hermione és barátai éppen mágiatörténetről mentek ebédelni. Már az asztalnál ültek Ronnal, amikor egy bagoly szállt le elé, és felé nyújtotta lábát. A lány meglepetten vette el tőle a levelet. Megsimogatta a postást, majd a bagoly egy hálás huhogással útra kelt. Kinyitotta a levelet, és olvasni kezdett.
Kedves Hermione!
Kérlek, ma délután 4 órakor gyere az irodámban Harryvel együtt, valamit meg kell beszélnünk.
Nagyon fontos, hogy csak ti ketten tudjatok erről a látogatásról!
Tisztelettel:
Albus Dumbledore
Még mindig elképedve újraolvasta az igazgató üzenetét. Ron kíváncsian hajolt közelebb, hogy belekukkantson a levélbe, de a lány gyorsan eltette a kis pergament.
- Ki írt ilyenkor? - kérdezte Ron kíváncsian.
- Csak az egyik hugrabugos csoporttársam. Lecke-ügy – mondta, és ezzel sikeresen elfojtotta a fiú érdeklődését.
Lassan a Griffendél asztala felé fordult Harry után kutatva, és látta, hogy a fiú is levelet olvas, majd az üzenetből felnézve elkapta Hermione pillantását. A lány kérdő tekintetére finoman bólintott, jelezve, hogy ő is ugyanazt a levelet kapta, mint a lány.
Az utolsó óra után Ron a klubhelységbe indult, hogy ellássa felügyelési feladatait, így Harry és Hermione nyugodtan be tudtak ülni a lány szobájába, amíg el nem kellett indulniuk az igazgatóhoz. Egyiküknek sem volt ötlete, mit is akarhat Dumbledore tőlük, és csak tőlük, hiszen Ront nem hívta. Mi lehet az oka?
- Nem tudom, mit akarhat – tárta szét Harry a karját. – Lehet, hogy köze van Voldemorthoz?
- Nem tudom, akkor, szerintem, Ront is hívta volna – töprengett Hermione.
- Igen, igazad van. Lehet, hogy valami összetartás-dolog miatt? De abból se hagyná ki Ront…
- Talán Malfoy miatt, tegnap elég csúnyán összevesztünk – vallotta be a lány. – Tényleg, ő is beszélni akar ma velem, bár azt ígérte, szól, hogy mikor és hol.
- Ron elmesélte – jött Harry indulatba. – Nem tudom, de már azt hittem, hogy idén nyugtunk lesz tőle, erre tegnap kibújt a szög a zsákból. Tényleg egy görény! Nem bántott? Mert ha igen, kitekerem a nyakát!
- Nem, dehogy bántott – legyintett a lány, majd az órájára nézett –, de szerintem indulhatunk.
Sietősen hagyták el a szobát, és mentek az igazgatói szoba felé. Amikor a kőszörny elé értek, az nem kért jelszót, hanem félreállt az útból, és felengedte a két diákot a lépcsőn. Kopogtak, majd beléptek az irodába, ahol legnagyobb meglepetésükre nemcsak az igazgatót találták, hanem…
- Malfoy! Te mit csinálsz itt? – kérdezte Harry ingerülten, mert eszébe jutott a Ron által előadott fürdőbeli affér.
- Nyugalom, Harry! – szólt az igazgató mosolyogva. – Kérlek, foglaljatok helyet!
A két griffendéles a szabad székek felé lépett, és közben Dracót figyelték. Harry kétkedő és bizalmatlan pillantásokat küldött a fiú felé, míg Hermione inkább csak kérdőn és kissé értetlenül nézett rá, ahogy próbálta összerakni a kirakós darabjait.
- Miről van szó, uram? – kérdezte Hermione illedelmesen, miután helyet foglaltak. – Valami baj van?
- Nincs, bár ahogy vesszük. El kell mesélnünk egy történetet Dracóval. Kérlek, figyelmesen hallgassátok végig! Utána megbeszéljük a továbbiakat. Azt hiszem, ezekre még szükségünk lesz – majd egy pálcaintéssel teát és aprósüteményt bűvölt az asztalra.
- Köszönjük, uram! – mondta Harry, ahogy elvette az egyik csészét, és belekortyolt a teába.
Nem volt szomjas, de kellett valami, amivel lefoglalja kezeit, még mielőtt elkapná a mardekáros nyakát az igazgató szeme láttára.
- Nos, Draco családi körülményeit, azt hiszem, nem kell bemutatni – kezdte a mesélést az idős mágus. – Viszont van néhány dolog vele kapcsolatban, amiről eddig rajtam kívül nem volt tudomása senkinek. Harmadéves korotokban történt valami Dracóval, ami gyökeresen megváltoztatta az addig látszólag szilárd alapokon álló nézeteit. Azt nyilván ti is tudjátok, hogy egy sötét erőkhöz húzó családban sem mindenki osztja a halálfalók, és Voldemort nézeteit. Nem, nem azt akarom mondani, hogy Draco sosem akart halálfaló lenni. Az akart lenni, mert felnézett apjára, akinek óriási hatalom volt a kezében mindig is. Draco azt látta és hallotta otthon, hogy csak az aranyvérű varázslóknak van joguk a mágiához, a félvéreknek és a mugli-születésüeknek nem jár ez az erő, és nem élhetnek vele, és ő is ezeket az eszméket vallotta, egészen harmadévig.
Harry úgy nézett a csendben ülő fiúra, mint aki a hazugság nyomait keresi, míg Hermione figyelmesen hallgatta az igazgató szavait, és nem is figyelt a két fiúra.
- Tudnotok kell – folytatta az idős varázsló –, hogy Lucius Malfoy mindig kemény kézzel bánt a fiával. Szigorúan nevelte, képezte őt a sötét tanokra, amiket Draco kisgyermekként még hálásan fogadott. Nem volt ritka az sem, hogy átkokat szórt fiára, hogy megtapasztalja azok erejét, és hatását. Megismerte az Imperius és a Cruciatus átkok hatását is. Apja abban a reményben képezte ki fiát, hogy ha Voldemort visszanyeri erejét, méltó helyet kapjon majd a mester mellett. Harmadév elején Draco a gyengélkedőn feküdt, amikor Madam Pomfrey érdekes felfedezésről számolt be nekem. Draco egy jelet viselt. Egy unikornis rajzolódott ki halványan a mellkasán. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen az unikornis a tisztaság, és ártatlanság jelképe, és valljuk be, Dracóról nem igazán ezek a jelzők jutottak eszünkbe. Magára hagytam a gyengélkedőn, de meghagytam Poppynak, hogy amint felébred, és képes beszélni, szóljon nekem. Közben meg kellett tudnom, mit jelent az unikornis képe. Sajnos, erről még én sem hallottam, de azt tudtam, hogy nagy jelentősége lehet – mondta felemelve csészéjét, és belekortyolt a teájába.
- Unikornis? – kérdezett közbe Harry értetlenül. – Hermione, te olvastál már erről?
- Nem – rázta a fejét a lány.
- Nem csodálom – mosolygott Dumbledore. – A rendelkezésetekre álló könyvek nem tárgyalják ezt a kérdést. Azon az estén a könyveimet forgattam, hogy rájöjjek az unikornis titkára. Nem kevés kutatómunkának hála megtaláltam a választ. Minden évezredben egyszer fordul elő, olyan emberekkel, akik egy bizonyos csillagállás alatt születnek. Az eddigi esetekből csak kettőről találtam írásos feljegyzést. Mivel ez ilyen ritka jelenség, igen kevesen tudnak róla. Nem kezdem el magyarázni a csillagászati vonatkozását, mert elég zavaros, a lényeg az, hogy Draco éppen az alatt a csillagállás alatt született.
- De, professzor úr – kezdte Hermione elgondolkodva –, gondolom, nem csak Draco született abban az időpontban. Szerte a világon születhettek még tucatnyian vele egy időben. Mi bizonyítja, hogy csak rajta van ez a jelkép, és máson nincs?
- Nagyon jó kérdés, Hermione! – mosolygott büszkén csillogó szemmel az igazgató. – Bennem is felvetődött a kérdés, de ahogy tovább olvastam a feljegyzéseket, megkaptam a választ erre is. Először is, ez a jelkép csak varázslókon jelenik meg, tehát a boszorkányok azonnal kizárhatóak voltak, ahogy a muglik is. Az, hogy a jelkép viselője milyen származással bír, lényegtelen, lehetett volna félvér, vagy mugli-születésű is. Ezen kívül az unikornis csak egyetlen személyen jelenik meg teljes egészében, és teljes méretében. Találtam beszámolókat olyan varázslókról, akiken kisebb volt az unikornis rajzolata, vagy csak a töredéke jelent meg. Az a varázsló, akinek mellkasán teljes méretében, és hiánytalanul kirajzolódik az unikornist alkotó vonalak összessége, csak az a mágus hivatott betölteni a feladatot, amivel felruházta az ősi mágia.
A professzor elhallgatott egy időre, hogy a két diák megeméssze a hallottakat, és fel tudjanak készülni a további részletekre.
- Eddig érthető és átlátható a történet? – kérdezte a hallgatag fiataloktól.
- Azt hiszem, igen – bólintott Harry tétován. Nem nagyon tudta elképzelni Malfoyt, mint a tisztaság és ártatlanság szobrát.
- Igen, uram – bólintott Hermione is, bár valamivel határozottabb volt, mint barátja, hiszen ő mindig könnyebben átlátta az ilyen összefüggéseket, mint Harry.
- Akkor folytatom – dőlt előre a székében az igazgató, és ismét beszélni kezdett. – Azt is tudni kell még erről a jelenségről, hogy akkor mutatkozik meg, ha valamilyen fontos, és pozitív érzelmi impulzus éri a viselőjét, és annak mindig valamilyen fontos feladata van valamely közösségben. Nem is mindig veszi észre az érintett, hogy az unikornis kirajzolódik, mivel az általában csak rövid ideig látható, bár erről elég homályosan fogalmaznak. Draco elmondása alapján azonban ez nem az első eset volt. Még hétévesen egy alkalommal, amikor szülei nem figyeltek, engedett a csábításnak, és kiszökött a birtokról. Találkozott néhány vele egykorú gyermekkel, akikkel játszani kezdett, és nagyon tetszett neki, hogy azok az idegen gyerekek milyen kedvesek vele. Addig nem igazán találkozott más gyerekekkel, lévén a szülei otthon, magántanárral taníttatták, és próbálták belesulykolni, hogy a környékbeliek csak söpredék, nem érdemlik meg, hogy foglalkozzon velük, és az érintkezés minden formáját tiltották. De egy hétéves gyerek még nem mindig tudja felfogni a szavak jelentőségét, és ez vitte rá Dracót a szökésre. Nem maradt el sokáig, de hazatérve elmondta az élményt az édesanyjának. Boldog volt, mert azt tapasztalta, hogy azok a gyerekek kedvesek voltak, és nem is olyan gonoszak, mint azt neki addig mondták. Azt hitte, meggyőzheti szüleit arról, hogy akikkel találkozott, azok rendes gyerekek, tehát a szüleik is azok kell, hogy legyenek. A gyermeki naivitás csapdájába esett. Nagy dolog volt ez neki, új, és örömteli élmény. Boldogan ment a szobájába, hogy átöltözzön, és akkor vette észre a halvány jelet, de mire megbizonyosodhatott volna annak valódiságáról, már el is tűnt. Így elkönyvelte, hogy biztos csak képzelte, és nem tett róla említést senkinek. Aznap este megkapta élete első Crucioját, apja jóvoltából, amiért elszökött, és a környékbeli, mugli gyerekekkel barátkozott.
Draco, hallgatva az igazgató szavait, akaratlanul is újra felidézte magában emlékeit arról a napról. Összeszorult a torka, ahogy újra érezte az átok okozta kínt és fájdalmat, amit mindössze hét évesen kellett kiállnia. Nem nézett senkire, csak bámult maga elé, vagy éppen ki az ablakon, és azt kívánta, bár ne kellene emlékezni élete minden napjára…
- De térjünk vissza a gyengélkedőre – hallotta, és az igazgató szavai újra visszahúzták a jelenbe. – Felkerestem Dracót, miután magához tért, és elmondtam neki, hogy mit találtam, és azt is, hogy ez mit jelent. Hosszú beszélgetés folytattunk, melynek során kiderültek a fent említett részletek. Megkérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy most megjelent rajta az unikornis, és ő elmondta, hogy a nyár folyamán megismerkedett egy lánnyal, akivel levelezni kezdtek, és a lány, Violet, arról írt neki, hogy talán a következő szünetben meglátogatja. Fontos dolog volt ez Dracónak, mivel minden vele egykorú gyerek csak elutasítóan viselkedett vele, ami nem is csoda. Ő mégis boldog volt, hogy valaki másképp viselkedik vele. Ez a lány nem támadta őt sem a családja miatt, sem a nézetek miatt, amiket képviseltek, bár az illető leányzó nem volt halálfalók gyermeke. Abban maradtunk Dracóval, hogy nem említem senkinek a történteket, ha azonban segítségre lenne szüksége, haladéktalanul felkeres. Úgy gondoltam, hogy nem fogok vele találkozni, mivel elvei még éltek benne. Aztán fordult a helyzet…
Az igazgató felállt az asztaltól és járkálni kezdett az irodában. Egy rövid időre elhallgatott, de egyik gyerek sem akart megszólalni, vagy kommentálni az újabb információt, mely szerint Draco Malfoy egy lánnyal kezdett levelezni. Ebben nem volt semmi különös, de érezték, hogy nem véletlenül említette ezt a részletet a professzor.
- A téli szünet utolsó előtti napján érkezett meg Draco a kastélyba – folytatta Dumbledore a történetet. – Kora reggel jött vissza, amikor még mindenki aludt. Éppen a parkban indultam, amikor belépett az előcsarnokba. Láttam rajta, hogy nincs túl jó bőrben, de akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Meghívtam egy teára ide, az irodámba, és kértem, meséljen. Megtudtam, hogy a szülei rájöttek, hogy levelezőtársa van, és fény derült a lány kilétére is. Kiderült ugyanis, hogy Violet ugyan aranyvérű, viszont családja nem osztja azokat a nézeteket, amiket Lucius és társasága. Az ő meglátásuk és osztályozási rendszerük szerint az ifjú hölgyet és családját ugyanolyan vérárulónak bélyegezték, mint a Weasley családot.
Erre Harry dühösen villogó szemekkel nézett a mardekárosra, de Hermione a karjára tette a kezét, és Harry visszafordult az igazgató felé. Ahogy az idős férfi folytatta a mesélést, hallotta, ahogy valahonnan a jobb oldala felől egy nehéz sóhaj tör fel a másik fiúból.
- Narcissa azonnal megtiltotta a kapcsolattartás minden formáját, és ennek érdekében különböző védő- illetve riasztó-bűbájokat is használt. Apja viszont úgy gondolta, meg kell, hogy leckéztesse fiát, hogy az megtanulja végre, ki hová tartozik. Válogatás nélkül küldte fiára az átkokat. Amikor Draco levette az ingét, döbbenten láttam, hogy testét beborítják a sebek, és a hegek. Egy hétig bírta apja kínzásait, aztán mire már feladta volna a küzdelmet, visszaküldték az iskolába. Ez volt a szerencse, lehet, hogy még egy napot nem élt volna túl. Kapott egy adag erősítő-főzetet, hogy vissza tudjon jönni a fájdalmai ellenére, és ő minden erejét összeszedte, hogy elérje az iskolát. Hála Piton professzornak, sikerült két nap alatt olyan állapotba hozni Dracót, hogy részt vehetett az órákon. Láttam rajta, hogy nagyon megtörte szülei elutasító viselkedése, és ekkorra már megrendült a bizalma és a hite. Elmondtam neki, hogy amennyiben szeretne tenni az ellen, hogy olyan emberek döntsenek életről és halálról, mint az apja, akkor én segítek neki, ha ő is segíti a mi munkánkat.
Hermione elsápadt annak hallatán, hogy mire képes egy apa a saját vérével, de nem volt ideje túlzottan belemerülni gondolatainak kavalkádjába, mert az igazgató rendületlenül folytatta.
- Egy hét múlva jött vissza Draco a válasszal. Kétségbe esve mondta el, mi történt azon a héten. Addigra megtudta, hogy Violet, akivel levelezett, újra írt neki, de szülei elfogták a levelet, és az apja megölte a lányt és annak családját, mert attól tartott, hogy eltérítik fiát a helyesnek vélt útról. Ennek hatására döntött úgy, hogy segít nekem. Az elmúlt években folyamatosan tájékoztatott engem, hogy mi történik a Malfoy-kúrián. Megbeszéltük, hogy nem fedjük fel egyezségünket senki előtt, és ő továbbra is úgy viselkedik mindenkivel, ahogy eddig. Tehát továbbra is ellenségesen, bántón és sértőn kellett bánnia minden diákkal, aki nem volt mardekáros, az én kérésemre. Csak így tudtuk megőrizni a látszatot, és negyedik év végéig ez így is volt. Tudtam, hogy valami készül, mivel Draco elmondta, hogy elkapott egy beszélgetést apja és pár halálfaló között, amiből arra következtetett, hogy Voldemort erősödik. Ezért örültem, hogy megkértem Mordon professzort, hogy tanítson nálunk, mivel így szemmel tarthattalak, Harry. Azonban Lucius nem bízott annyira fiában, hogy fontos információkat bízzon rá. Sajnos minden igyekezetem ellenére sem tudtam megakadályozni a tragédiát, ami a Tusa végén történt. Akkor, mint tudjátok, újra életre hívtam a Rendet, és akkor beavattam McGalagony professzort, Piton professzort és Hagridot. Úgy gondoltam, mivel csak ők tagjai a Rendnek az iskolából, elég, ha ők tudják. Dracónak nem volt ellenvetése.
- Malfoy Rend-tag lett? – kérdezte döbbenten Harry, aki nem tudta magában tartani a kikívánkozó kérdést.
- Természetesen nem – felelte határozottan Dumbledore. – A Rendnek csak azok lehetnek tagjai, akik már nagykorúak, és elvégezték az iskolát. Ezen a szabályon senki miatt nem változtatunk.
Harry erre megnyugodott valamelyest, és ismét figyelmesen hallgatta tovább a beszámolót, amit a professzor máris folytatott.
- Aztán egy év múlva, amikor a rémálmok gyötörtek, Harry, akkor Draco ismét információval szolgált. Való igaz, hogy abban az évben Umbridge professzor különítményébe tartozott minden meggyőződése ellenére, de az én kérésemre az inspektor bizalmába férkőzött. Megtudtam Dracótól azt is, hogy a halálfalók el akarnak csalni az iskolából, de arról nem volt tudomásunk, hogy mikor és milyen módon. Mikor már úton voltál a Minisztériumba a társaiddal, akkor kaptam a hírt, hogy aznap este kerül sor az akcióra. Draco azt is elmondta, hogy Siriuson keresztül fognak manipulálni. Mivel nem voltam itt, nem tudtalak figyelmeztetni, és mire a Grimmauld térre értem, Sirius már utánad ment. Sajnos késve érkeztem mindenhová akkor este… – a professzor mélyet sóhajtott, majd kitekintve az ablakon a leszálló estére, és folytatta a történetet. – A tavalyi év viszonylag nyugodt volt, mivel a Minisztérium elismerte, hogy Voldemort visszatért, és így nem tudott olyan mértékben szervezkedni, mint addig. Draco sorsa sem alakult túl jól. Mivel továbbra is engedelmes tanítványa volt apjának a megbeszéltek alapján, egyre több bizalmat kapott. Sor került egy találkozásra Voldemort és közte, ahol Lucius bemutatta fiát a Nagyúrnak, és felajánlotta őt mestere szolgálatára. Voldemort örömmel fogadta az új, lehetséges halálfaló-jelöltet, és biztosította Luciust arról, hogy Draco méltó tettel bizonyíthatja majd neki hűségét és rátermettségét, amivel elnyerheti a kegyet, hogy megkapja a Sötét Jegyet, és hivatalosan is hozzájuk tartozhat. Lucius végtelenül büszke volt, és már alig várta, hogy megtudják, mivel is bizonyíthat Draco, mi lesz a próbatétel. Nem egészen két hónapja megkapta a parancsot, melynek véghezvitelére egy évet kapott, addigra végez tanulmányaival is. A feladat végrehajtása akkorra esedékes, és akkor megtörténik a beavatása is – a professzor itt elhallgatott, és kissé borúsan nézett az előtte ülő gyerekekre, akiknek arcáról a hitetlenkedés volt leolvasható.
Harry nem bírta tovább a hallgatást.
- Mi a feladata, uram? Malfoy! – fordult a fiú felé idegesen. – Mit kell tenned? – Harry már szinte kiabált.
- Meg kell ölnöm Dumbledore professzort – mondta halkan a mardekáros.
- Micsoda? – pattant fel Harry a székről, Hermione pedig a szája elé kapta a kezét. – Ezt nem mondhatod komolyan! Uram, ez… ez ugye nem igaz?
- Sajnos, Harry, igaz.
- De… ez nem lehet! Mi történik, ha nem teszed meg? – kérdezte ismét Draco felé fordulva.
- Megölnek. – hangzott az egyszerű, ám mégis súlyos válasz.
- Ezt nem hiszem el – rogyott vissza Harry a székre, majd arcát a kezébe temette.
- Uram – szólt most Hermione halkan –, van valami módja, hogy Dracónak ne kelljen végrehajtania a feladatot, és életben maradjon?
A szőke mardekáros felkapta fejét a lány hangjára, és érezte, hogy a lány talán hisz nekik, és velük van. Erre kissé megnyugodott, bár Harry még hátra volt.
- Igyekszünk kitalálni valamit, amivel mindkettőnk halálát megakadályozhatjuk – szólt szelíd hangon a professzor.
- És az mit jelent, hogy valamilyen fontos feladata van egy közösségben? – kérdezte halkan a lány. – Jelen állapotok szerint nem sokat tehetne, mivel igen kevesen bíznak benne, és ahhoz arra az összefogásra lenne szükség, amit a professzor úr el akar érni.
- Igen, így van. Ez az egyik oka annak, hogy igyekszünk a tanárokkal kibékíteni a házakat egymással, de eddig sajnos nem sok sikerrel. Ha ez létre jönne, több esélyünk lenne, ha elérnének minket a harcok.
- Talán ez lehet a feladata? Az egység megteremtése…– gondolkodott el Hermione.
- Igen, már erre is gondoltunk – mosolygott büszkén a lányra –, de vannak még más lehetőségek is.
- Uram – szólt most Harry –, miért kellett ezt nekünk megtudni?
- Draco? Válaszolsz a kérdésre? – nézett a fiúra.
- Persze, uram. Nos – fordult bizonytalanul a társai felé –, nem állt szándékomban elmondani egyetlen diáknak sem a dolgot, nem akartam senkit nagyobb veszélybe sodorni, mint amilyenben egyébként is vagyunk. Eddig ez ment is minden gond nélkül, mivel eddig a saját házamban voltam, ahol társaimat látva és hallva tudtam magam tartani az eredeti tervhez. Nyugodtan tudtalak titeket bántani. De aztán idén minden megváltozott. Iskolaelső lettem, külön szobát kaptam, elszakadtam a megszokott közegtől, és más hatások értek. Hermione, és a szakaszunkon lakó prefektusok viselkedése megingatta bennem a határozottságot. Meglepett a viselkedésük, érthető okokból nem igazán erre számítottam… Kicsit jobban megismertem őket, és nem bántottak, nem közösítettek ki, és így már nagyon nehéz volt, hogy sértegessek mindenkit. Hermione szóvá is tette a változást – mosolyodott el egy pillanatra –, de akkor még nem mondtam el neki, hogy mi is az oka. Sajnos, nem voltam elég erős ahhoz, hogy ezek után is ugyanúgy viselkedjek, mint eddig. Hosszas kínlódás után azonban úgy döntöttem, hogy megkérem a professzort, segítsen nekem. Ő felvetette annak lehetőségét, hogy avassunk be pár diákot, olyanokat, akiket a legtöbbet bántottam, vagyis titeket. Nem akartam ezt tenni, sokáig elleneztem a dolgot, de – nézett Hermionéra szomorúan –, a tegnap esti veszekedésünk nagyon rosszul érintett, és ezért döntöttem úgy, hogy meg kell tudnotok az igazat. Már annyira gyerekesnek éreztem az egészet, hogy lépten-nyomon megátkozzuk egymást, holott nem vagyok ellenetek. Belefáradtam. Azért is örültem, hogy a büntetőmunkánk úgy sikerült, ahogy – nézett most Harryre, akinek az emlék hatására kis mosoly jelent meg az arcán –, mert így már veled is békésebb lett a viszonyom valamivel. Így, hogy tudjátok az igazat, talán együtt tudunk működni, hogy ne a sötét oldal nyerje a háborút.
A két griffendéles némán hallgatta a fiú szavait, és meglepetten pislogtak egymásra. Harrynek az jutott eszébe, hogy ismét belecsöppent egy nagyszabású összeesküvési és félrevezetési hadműveletbe. De hát miért is lenne más ez az év, mint a többi?
- És Ron? – jött a kérdés Hermione felől. – Ő miért nem tudhatja?
- Sajnos, Ronnal még nem sikerült eljutni olyan szintre, hogy el tudná ezeket fogadni, de azon vagyok, hogy megoldjuk a problémát – mondta Draco.
- Tegnap este nem úgy tűnt, mintha békésebb viszonyt akarnál vele kialakítani – mondta kicsit ingerültebb hangon a lány.
- Sajnálom, hogy úgy alakult, de ezt még nem magyarázhatom meg. Talán idővel erre is sor kerül, legalábbis nagyon remélem – szólt a fiú bűnbánóan.
- De akkor, mégis, mi legyen Ronnal? Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, azt meg nem fogja megérteni, ha mi most nagy hirtelen elkezdünk haverkodni vele – intett Harry fejével a mardekáros felé, miközben az igazgatóhoz intézte szavait.
- Tehát akkor ez azt jelenti, hogy elfogadjátok a hallottakat, és együtt fogtok működni Dracóval? – kérdezte szelíden mosolyogva Dumbledore.
- Nem tudom… – sóhajtott Harry. – Tényleg nem tudom. Ha mástól hallottam volna, vagy Malfoy egyedül áll elém ezzel az egésszel, akkor rövid úton otthagytam volna. Viszont az ön szava nekem elég bizonyíték. Nem vagyunk már gyerekek, nem tudom, Malfoy hogy van vele, de én már belefáradtam abba, hogy állandóan öljük egymást a semmiért, olyan dolgokért, amikről nem tehetünk. Se mi, se ő. Úgy tűnik, hogy ezután értelmesebb dolgokkal foglalkozhatunk, mint hogy milyen átkot küldjünk egymásra. Szóval, ha Malfoy tényleg velünk van, akkor hajlandó vagyok együttműködni… azt hiszem.
- Ennek igazán örülök – szólt vidáman az igazgató. – És te, Hermione?
- Osztom Harry véleményét – kezdte a lány lassan. – Ha tényleg igaz ez az egész, akkor valóban ideje kicsit komolyabban viselkedünk mindannyiunknak. Csak így tudunk győzni, és ha ehhez az kell, hogy átértékeljünk bizonyos dolgokat, akkor én a magam részéről megteszem. Nyilván nem lesz egyszerű, és nem egyik napról a másikra, de én is hajlandó vagyok együttműködni.
- Remek! Van még valami, amiről beszélnünk kellene?
- Uram, én még szeretnék valamit mondani – szólt halkan Draco.
- Parancsolj, fiam!
- Szeretnék elnézést kérni azért, ahogyan bántam veletek. Nem kérem, hogy felejtsük el, vagy bocsássatok meg, és nem kérem, hogy ezentúl úgy viselkedjetek velem, mintha mi sem történt volna. Ez nem lehetséges, tudom. Talán majd egyszer… De addig is, biztosítalak benneteket, hogy ezentúl nem lesz részetek benne. Higgyétek el, nekem sem volt könnyű… Elnézést, uram – azzal elhagyta az irodát.
- Hát ezt nem hiszem el – sóhajtotta Harry, miután Draco kiment, majd az igazgatóra nézett.
- Mit gondoltok? – kérdezte az igazgató.
- Hát… nem is tudom, uram. Ez most egy kicsit sok volt egyszerre, az biztos. Nehéz elhinni, de mégis… már év eleje óta sejtem, hogy valami van körülötte. Akkor… – akadt el a szava a fiúnak egy pillanatra.
- Igen, Harry? – szólt mosolyogva az idős férfi.
- Akkor ő volt az, akiről McGalagony professzor és Mrs Weasley beszélt a főhadiszálláson, még a nyáron.
- Igen Harry. Hallgatóztál?
- Öh… nem direkt, uram. Véletlenül hallottam őket, amikor mentem le a lépcsőn, és pont ott álltak, amikor erről beszéltek.
- Értem. Tehát az lenne most a dolgunk, hogy Ron barátotokat valahogy rávezessük erre a dologra – váltott témát az igazgató. – Tudtok nekünk segíteni? Fontos lenne, hogy ne törjön meg a csapat, mert még terveim vannak veletek – mondta sejtelmesen.
- Igen, uram. Megteszünk mindent, hogy valahogy összebékítsük őket. Azt hiszem, Ginnyvel nem lesz annyi gond, elég jól kijönnek mostanában Dracóval – felelte Hermione. – De az mikor derül ki biztosan, hogy mi lesz a feladata ebben a közösségben pontosan?
- Ha pontosak a feljegyzések – válaszolt az igazgató –, akkor valamilyen álom vagy látomás formájában fog a tudomására jutni. Már elkezdődött egy álom-ciklus Dracónál, de még nem tudunk semmi biztosat. Igazán örülök, hogy segítetek nekünk. Akkor jó éjszakát kívánok – engedte útjukra a fiatalokat. – Hermione, ma este nem kell őrjáratra mennetek, megbeszéltem McGalagony professzorral.
- Értem, uram. Köszönöm. Jó éjszakát! – azzal Harryvel a nyomában elhagyták az igazgatói szobát.
***
Draco vegyes érzelmekkel hagyta el az igazgatói irodát. Egyrészről megkönnyebbült, mert nem nyomta már a vállát az évek óta hurcolt titok, másrészt viszont bizonytalan volt, mert nem tudta, hogyan is fognak reagálni Harryék, ha nem az igazgató orra előtt lesznek. Most nagyon örült, hogy nem kell őrjáratra menniük, mert elég kellemetlen lett volna számára, ha mindezek után kettesben kellett volna a folyosókat rónia Hermionéval.
Ahogy a szobája felé haladt, egyre csak az járt a fejében, hogy végre túl van rajta. Kicsit hülyén érezte magát, amikor bocsánatot kért társaitól. Nagyon jól tudta, hogy a sebek, amiket az évek során okozott, túl mélyek ahhoz, hogy egy pár órás beszélgetés és egy bocsánatkérés hatására begyógyuljanak. Abban azért bízott, hogy Harry és Hermione elhiszik és elfogadják a hallottakat, illetve, hogy sikerül annyira rendezni a viszonyukat, hogy tudjanak majd együtt harcolni.
Már majdnem elérte a szobáját, amikor hirtelen irányt váltott, és a park felé indult. Tudta, hogy nem lenne szabad kimennie, de csak a lépcsőre akart leülni, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Talán nem veszik észre…
Harry és Hermione szó nélkül hagyták el az igazgatói irodát, és ugyanilyen némán tértek vissza szobáikba. Érezték, hogy a délután folyamán hallottak komolyabbak, és nagyobb súlyúak annál, hogy csak úgy kibeszéljék a folyosón. Elváltak egymástól, és Hermione úgy öltözött át, hogy szinte nem is tudatosult benne a folyamat.
Annyira hihetetlen volt számára az egész történet, amit Dumbledore elmesélt! Nem tudta, mit gondoljon, hogy mit tegyen vagy hogyan viselkedjen a történtek után. Eszébe jutottak azok a részek, amikor a professzor arról mesélt, mit tett Lucius a fiával, hogyan kínozta őt. Hermionéban feléledt a harag, és még valami: az együttérzés. Sajnálta azt a hét éves gyereket, akit az apja Crucioval kínzott azért, mert játszott néhány gyerekkel, és jól érezte magát. Sajnálta azt a fiút is, akinek egy lány miatt napokig kínokat kellett elviselnie, amiért leveleztek.
Nehezen tudott kiigazodni saját gondolatain és érzésein. Az utóbbi hetekben kezdte megkedvelni Dracot, de ma újra érezte a fájdalmat, amit éveken keresztül okozott neki a fiú. Igaz, hogy elnézést kért, de olyan suta volt az egész helyzet. Hogy is felejthetne el hat évnyi szenvedést és megaláztatást ilyen hirtelen? És nem csak ő, hanem Harry és Ron is. Ron… Hát igen, őt nem lesz egyszerű meggyőzni.
Lassan tudott csak megnyugodni annyira, hogy el tudjon aludni, de tudta, hogy erről még nagyon komolyan el kell beszélgetnie Harryvel is…
Harry is gondolataiba merülve feküdt az ágyában, és közben az ablakon át bámult kifelé a csillagtalan égre. Kezdett összeállni a kirakós, aminek darabjait eddig sikertelenül rakosgatta az elmúlt két hónapba. Malfoy nem buggyant meg, amiért nem piszkálta őket ebben az évben.
Lassan kezdte megemészteni a dolgokat, és tudta, most kezdődik igazán az egész. Először is valahogy beszélniük kell Ronnal is a dologról, aminek kivitelezésére Hermione majd segít kitalálni valamit. Aztán újra meg kell ismerniük Malfoyt, elvégre azzal a fiúval, akivel eddig iskolatársak voltak, nehezen lett volna kivitelezhető az együttműködés.
Harry sem tudta elfelejteni az elmúlt éveket olyan egyszerűen, sajnos, túl sok összetűzésük volt… Elfelejteni talán soha nem fogja a történteket, de idővel, ha a fiú bizonyít, talán megérik a megbocsátást. Ugyanakkor tiszteletet is érzett Draco iránt, hiszen nem kevés akaraterő kellett éveken át színlelni, kémkedni és titokban tartani mindent. Tudta, hogy nem lehetett könnyű elviselni, amit átélt az apja mellett. Lucius Malfoy újra és újra bizonyította, milyen érzéketlen, elvakult és könyörtelen. Szemrebbenés nélkül kínozta meg a saját gyermekét, és ez elfogadhatatlan, még ha az a gyerek Draco Malfoy is.
Lassan erőt vett rajta is a fáradság, és nyugtalan álomba merült.
***
A következő néhány nap igen kínosan telt Hermione, Harry és Draco számára, mert nem nagyon tudták, hogyan is viselkedjenek egymással. Draco szívesen beszélt volna már a két griffendélessel, de úgy gondolta, hogy ad nekik időt, hogy eldönthessék, hogyan tovább.
Különös viselkedésük másoknak is szemet szúrt. Ron hiába kérdezgette barátait, azok nem mondták meg, hová tűntek akkor este. Tony, Ginny és Hannah folyton Hermionét faggatták, hogy miért olyan távolságtartóak Dracóval. A lány nem tudott mit mondani, a valódi okot pedig nem árulhatta el. Az őrjáratok is feszült hangulatban teltek, mivel mindketten kínosan ügyeltek rá, hogy kerüljék a témát. Hermione barátságosan viselkedett, amit Draco kedvező előjelnek vélt.
Harryvel továbbra is azon gondolkodtak, hogy mikor beszéljenek Dracóval, és hogyan vonják bele Ront ebbe a történetbe. Az első probléma megoldására hamar rábukkantak, mivel kihirdették, hogy az év első roxmortsi kirándulására a hét végén kerül sor. Megbeszélték, hogy a faluban ülnek le beszélni Dracóval, a többit még meglátják.
Hermione pénteken este, az őrjárat végén szándékozott elhívni őt a faluba.
- Draco! Holnap ráérnél? – kérdezte a fiútól, amikor letelt a szolgálat.
- Gondolom, igen. Miért?
- Arra gondoltunk Harryvel, hogy holnap a faluban jó lenne beszélgetni egy kicsit – mondta Hermione feszengve.
- Persze, rendben – bólintott rá Draco rögtön. – Hol?
- Arra gondoltunk, hogy a Szárnyas vadkanban nem lennénk feltűnőek mi hárman.
- Igazad van, a Három Seprűbe mennek inkább a diákok – gondolta át az ötletet a mardekáros –, ott nem lennénk jó helyen. Mikor találkozunk?
- Szerintem úgy 11 körül jó lenne. Ront és Ginnyt beosztotta McGalagony, hogy segítsék a tanárokat, így nem kell attól tartanunk, hogy velünk akarnak tartani.
- Remek – mondta a fiú megnyugodva.
- Akkor, 11-kor a Szárnyas Vadkanban. Jó éjszakát! – köszönt és Hermione egy halvány mosollyal.
- Jó éjszakát! – köszönt el Draco is.
*Napoleon Boulevard - Szemtől szembe
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
